Igyekszem kerülni a nemzeti konzultációkat, nálam jellemzően az újrapapírban végzik. Mégsem lehet tőlük teljesen megszabadulni, hiszen hatalmas óriásplakátokon is hirdetik az egyes kérdéseket (ami tökéletesen fölösleges, hiszen mindenki megkapta; ezzel az erővel valami hasznos dologra is fordíthatnák azt a hirdetőfelületet). Tegnap szembejött velem egy ilyen kék plakát, az alábbi (szokás szerint erősen szuggesztív) kérdéssel: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességcsökkenést nem bevándorlással, hanem a családok támogatásával kellene ellensúlyozni?” (vagy valami ilyesmi). Nos, erre a válaszom egy igen határozott NEM, mind környezetvédelmi, mind humanitárius, emberi jogi, gazdasági és praktikus szempontból.
A környezeti szempontot nézve: tudjuk, milyen veszélyeket hordoz a Föld túlnépesedése. És bár ezért hajlamosak vagyunk a fogamzásgátlást nem használó harmadik világbeli embereket okolni (akik mellesleg azért nem használnak fogamzásgátlást, mert egyrészt nincs rá pénzük,másrészt a keresztény európai misszionáriusok a fejükbe verték, hogy ez bűn), de ennek ellenére kontinensek szintjén még mindig Európában az egyik legnagyobb a népsűrűség. De ha mégis úgy érezzük, hogy Európa el tudna tartani még párezer embert, sokkal környezetbarátabb megoldás volna befogadni az olyan sűrűn lakott területekről érkezőket, ahol a túlnépesedés helyi ökológiai katasztrófákkal fenyeget.
Humanitárius szempontból: a menedékkérők már megszülettek, tehát elsőbbséget élveznek azokkal szemben, akik még csak tervbe sincsenek véve. Az emberi jogi szempont is ide kapcsolódik, hiszen a menedékkérőknek ugyanúgy joga van a biztonsághoz, az élethez vagy a kínzásmentességhez (ezek mind szerepelnek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában), mint nekünk. Ugyanakkor a családoknak is joga van eldönteni, hány gyereket szeretnének. Ami persze részben gazdasági szempont is.
A gazdasági szempontot illetően: a gyerekvállalás támogatása elég sokba kerül az államnak (pláne, ha megfelelő ellátást szeretne biztosítani, amit mondjuk most nem látunk, de ez visszaüthet, pl. az egészségügy leromlásával növekedni fog a gyermekhalandóság). Ráadásul a gyerek hosszú távú befektetés: minimum 18 év telik el, amíg haszna lesz belőle az államnak akár a munkáját, akár az adóját tekintve. Ehhez képest sokkal kevesebb beruházást igényel az, hogy az ideérkező, már felnőtt, munkaképes és gyakran szakmával rendelkező menekülteknek pár hónapig szállást biztosítunk és némi segítséget ahhoz, hogy beilleszkedjenek a magyar társadalomba (nyelvoktatás stb.) Az utóbbit ráadásul civil szervezetek is végzik, tehát az államnak csak annyit kéne tennie, hogy hagyja őket működni.
És ide kapcsolódik a praktikus szempont is. Mindenki látja, hogy Magyarországon szakemberhiány van: azoknak a szakmák képviselői, akik Nyugaton sokkal több megbecsülést és fizetést kapnának, többnyire elpályáztak külföldre. Magyarországon sose emelkedhetnek meg annyira a fizetések, hogy ezeket az embereket hazacsábítsuk (főleg, hogy a társadalmi megbecsülés és az általános közhangulat és mentalitás szintén fontos szempont számukra). Itt van viszont egy csomó menekült, többségükben szakemberek (hiszen egy egyszerű gyári munkás kicsi eséllyel tudja megfizetni az embercsempészeket), akik szívesen maradnának az országunkban, mert itt még mindig jobb, mint otthon. Tehát ha megnyitjuk a határainkat, nem kell lámpással keresgélni házi ápolót, bádogost vagy villanyszerelőt. A most születendő gyerekekre ebből a szempontból megint nem lehet számítani, mert mire ők szakmát szereznek, már rég elrohadt minden, ami 18-20 éven át várt javításra.
2018. december 9., vasárnap
2018. november 27., kedd
Mások csendje
Franco idején Spanyolországban sokakat börtönbe zártak politikai nézeteik miatt. Az új rezsim úgy oldotta meg a helyzetüket, hogy általános amnesztiát hirdetett. Ezáltal viszont felmentést kaptak azok a háborús bűnösök is, akik a Franco-rezsim nevében kínoztak vagy öltek meg embereket és raboltak el csecsemőket. A film szereplői, túlélők és áldozatok családtagjai, pert indítanak, hogy jóvátételt kapjanak, és ezzel megtörik az elkövetők és politikusok által aktívan fenntartott csendet.
Bár Magyarországon a rendszerváltás után voltak kezdeményezések az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára, ez mindmáig nem történt meg. Pedig biztosan élnek még – bár egyre kevesebben – mind a szocializmus, mind a holokauszt idején tevékenykedő elkövetők és áldozataik közül. Nemcsak arról van szó, hogy (mint Spanyolországban is) nagy hatalommal rendelkező politikusok próbálják eltitkolni múltjuk kompromittáló eseményeit. Itt Magyarországon szeretjük úgy feltüntetni, hogy mi mindig jók voltunk, a bűnöket mindig valamely kívülről jött gonoszok (németek, illetve ruszkik) követték el. Ebbe az idealizált képbe szépen bekavarna, ha kiderülne, hány magyar lépett be önszántából a nyilaskeresztes pártba vagy jelentette fel szomszédait valós vagy kitalált rendszerellenes tevékenységükért az ötvenes években. Akkor aztán oda lenne a hírnevünk mint makulátlan, ám a történelem viharainak újra és újra áldozatuk eső nemzeté.
Persze ahogy az érintett generációk sorra kihalnak, felmerül a kérdés: volna-e értelme feltárni, hány honfitársunk követett el kegyetlenségeket vagy aljasságokat egy elnyomó hatalomtól megtámogatva. Én azt gondolom, hogy egy haszna mindenképpen lenne: felborítaná azt a fekete-fehér gondolkodást, amely szerint „mi” (magyarok, fehérek, heteroszexuálisok stb.) 100%-ban jók vagyunk, míg „ők” (migráncsok, romák, buzik) 100%-ban rosszak. Ha elismernénk, hogy emberek minden csoportjában lehetnek gazemberek, akkor talán továbbgondolnánk, hogy ugyanígy minden csoportban lehetnek jó arcok is. És akkor nem az alapján utasítanánk el valakit, hogy milyen csoportba született vagy sodorta az élet (ld. bevándorlók, hajléktalanok), hanem hanem saját egyéni érdemei szerint.
Bár Magyarországon a rendszerváltás után voltak kezdeményezések az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára, ez mindmáig nem történt meg. Pedig biztosan élnek még – bár egyre kevesebben – mind a szocializmus, mind a holokauszt idején tevékenykedő elkövetők és áldozataik közül. Nemcsak arról van szó, hogy (mint Spanyolországban is) nagy hatalommal rendelkező politikusok próbálják eltitkolni múltjuk kompromittáló eseményeit. Itt Magyarországon szeretjük úgy feltüntetni, hogy mi mindig jók voltunk, a bűnöket mindig valamely kívülről jött gonoszok (németek, illetve ruszkik) követték el. Ebbe az idealizált képbe szépen bekavarna, ha kiderülne, hány magyar lépett be önszántából a nyilaskeresztes pártba vagy jelentette fel szomszédait valós vagy kitalált rendszerellenes tevékenységükért az ötvenes években. Akkor aztán oda lenne a hírnevünk mint makulátlan, ám a történelem viharainak újra és újra áldozatuk eső nemzeté.
Persze ahogy az érintett generációk sorra kihalnak, felmerül a kérdés: volna-e értelme feltárni, hány honfitársunk követett el kegyetlenségeket vagy aljasságokat egy elnyomó hatalomtól megtámogatva. Én azt gondolom, hogy egy haszna mindenképpen lenne: felborítaná azt a fekete-fehér gondolkodást, amely szerint „mi” (magyarok, fehérek, heteroszexuálisok stb.) 100%-ban jók vagyunk, míg „ők” (migráncsok, romák, buzik) 100%-ban rosszak. Ha elismernénk, hogy emberek minden csoportjában lehetnek gazemberek, akkor talán továbbgondolnánk, hogy ugyanígy minden csoportban lehetnek jó arcok is. És akkor nem az alapján utasítanánk el valakit, hogy milyen csoportba született vagy sodorta az élet (ld. bevándorlók, hajléktalanok), hanem hanem saját egyéni érdemei szerint.
2018. november 10., szombat
Tünet Együttes: Sóvirág
Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.
2018. október 30., kedd
Könyvesbolt a tengerparton
***SPOILER***
Sokan – jómagam is – másfajta befejezést vártunk. Valami olyat, hogy Florence az ellene folytatott áskálódás ellenére a faluban maradhat, például mert a falu egyszerű népe kiáll mellette, vagy mert megörökli öreg barátja házát és berendezi ott új könyvesboltját. De nem ez történik: Florence elhajózik, és csak annyiból van happy end, hogy ellenségei sem tudják rátenni a kezüket a Régi Házra, illetve hogy sok évvel később valaki, akire hatással volt, megvalósítja az álmát. Őszintén szólva azonban a happy endek nem lettek volna reálisak. A falu egyszerű népének nem sok esélye lett volna a hatalmasokkal szemben. Ha pedig Florence átköltözik könyvesboltjával máshová, azzal egyrészt kompromisszumot köt, másrészt csak elodázza a végkifejletet, hiszen esélyes, hogy ellenségei ott sem hagyták volna békén.
A CEU most már igen valószínű, és az OSI már megtörtént távozásával kapcsolatban kétfajta ellenvéleményt hallani: az egyik szerint mindenképpen maradniuk kellene, a másik pedig nem érti, miért nem mentek el már sokkal előbb. Főleg az OSI távozásával kapcsolatban posztolták többen is, hogy „elárulja” Magyarországot és az itteni civil társadalmat. Pedig attól, mert Berlinben van a székhelye, még segíthet a magyar civileknek (most is több olyan OSI program van folyamatban, amely magyarokat is támogat). Csak annyi változott, hogy most több energiát tudnak a civil társadalom támogatására használni, mert nem foglalja le őket, hogy a magyar kormány ellen csatározzanak. (Ha Florence-nek nem kellett volna minden követ megmozgatnia a könyvesboltja fenntartásáért, többet dolgozhatott volna ott és nem kellett volna a „menyét”, de inkább görény Milót alkalmaznia.) A CEU-n ugyanígy fognak magyar diákok is tanulni a jövőben, akik – még ha külföldön élnek is – eljuttathatják volt hazájukba a tudományos eredményeiket és inspirálhatják az új nemzedéket, ahogyan Florence is hatással volt Christine-re. A magyar állam tehát csak veszít, de semmit sem nyer ezeknek az intézményeknek a kiutálásával, ahogyan az angol falu hatalmasai se profitáltak végül semmit Florence távozásából.
És hogy miért nem előbb? Mert, Florence-hez hasonlóan volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani, és egy darabig sikerült is. Az OSI és a CEU eredeti célja az volt, hogy segítsék a demokratikus átmenetet Közép-Kelet-Európában, és ezen belül hangsúlyozottan Magyarországon. Csakhogy kiderült: az a bizonyos átmenet Magyarországon egyáltalán nem demokratikus irányba halad. Noha a magyar kormány már több mint egy éve vegzálja a CEU-t, pár tüntetésen felül semmi nem történt az egyetem érdekében, pedig ez lehetett volna a magyar demokrácia Stonewallja, a szikra, amely elindítja a nagyléptékű társadalmi változást. De a kormány elleni fellépés kimerül a „nem hagyjuk” kántálásban, azután pedig hagyjuk. Egy ilyen ország ne csodálkozzon, ha demokratikus intézmények, világszínvonalú egyetemek, valamint számos magánember (és pandaféle) más országba költözik, hogy onnan próbáljon inspirációt nyújtani a jövő Christine-jeinek.
Sokan – jómagam is – másfajta befejezést vártunk. Valami olyat, hogy Florence az ellene folytatott áskálódás ellenére a faluban maradhat, például mert a falu egyszerű népe kiáll mellette, vagy mert megörökli öreg barátja házát és berendezi ott új könyvesboltját. De nem ez történik: Florence elhajózik, és csak annyiból van happy end, hogy ellenségei sem tudják rátenni a kezüket a Régi Házra, illetve hogy sok évvel később valaki, akire hatással volt, megvalósítja az álmát. Őszintén szólva azonban a happy endek nem lettek volna reálisak. A falu egyszerű népének nem sok esélye lett volna a hatalmasokkal szemben. Ha pedig Florence átköltözik könyvesboltjával máshová, azzal egyrészt kompromisszumot köt, másrészt csak elodázza a végkifejletet, hiszen esélyes, hogy ellenségei ott sem hagyták volna békén.
A CEU most már igen valószínű, és az OSI már megtörtént távozásával kapcsolatban kétfajta ellenvéleményt hallani: az egyik szerint mindenképpen maradniuk kellene, a másik pedig nem érti, miért nem mentek el már sokkal előbb. Főleg az OSI távozásával kapcsolatban posztolták többen is, hogy „elárulja” Magyarországot és az itteni civil társadalmat. Pedig attól, mert Berlinben van a székhelye, még segíthet a magyar civileknek (most is több olyan OSI program van folyamatban, amely magyarokat is támogat). Csak annyi változott, hogy most több energiát tudnak a civil társadalom támogatására használni, mert nem foglalja le őket, hogy a magyar kormány ellen csatározzanak. (Ha Florence-nek nem kellett volna minden követ megmozgatnia a könyvesboltja fenntartásáért, többet dolgozhatott volna ott és nem kellett volna a „menyét”, de inkább görény Milót alkalmaznia.) A CEU-n ugyanígy fognak magyar diákok is tanulni a jövőben, akik – még ha külföldön élnek is – eljuttathatják volt hazájukba a tudományos eredményeiket és inspirálhatják az új nemzedéket, ahogyan Florence is hatással volt Christine-re. A magyar állam tehát csak veszít, de semmit sem nyer ezeknek az intézményeknek a kiutálásával, ahogyan az angol falu hatalmasai se profitáltak végül semmit Florence távozásából.
És hogy miért nem előbb? Mert, Florence-hez hasonlóan volt egy álmuk, amit meg akartak valósítani, és egy darabig sikerült is. Az OSI és a CEU eredeti célja az volt, hogy segítsék a demokratikus átmenetet Közép-Kelet-Európában, és ezen belül hangsúlyozottan Magyarországon. Csakhogy kiderült: az a bizonyos átmenet Magyarországon egyáltalán nem demokratikus irányba halad. Noha a magyar kormány már több mint egy éve vegzálja a CEU-t, pár tüntetésen felül semmi nem történt az egyetem érdekében, pedig ez lehetett volna a magyar demokrácia Stonewallja, a szikra, amely elindítja a nagyléptékű társadalmi változást. De a kormány elleni fellépés kimerül a „nem hagyjuk” kántálásban, azután pedig hagyjuk. Egy ilyen ország ne csodálkozzon, ha demokratikus intézmények, világszínvonalú egyetemek, valamint számos magánember (és pandaféle) más országba költözik, hogy onnan próbáljon inspirációt nyújtani a jövő Christine-jeinek.
2018. október 21., vasárnap
Ámon Kata: Revanchism and Anti-revanchism in Hungary
Ez a cikk egy nemsokára megjelenő kötetben szerepel, és a pár évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Ekkor még nem tiltotta törvény a hajléktalanságot országos szinten, de történtek erre utaló kezdeményezések, amelyek részben az államon belüli, de az emberi jogok szempontjait érvényesítő intézmények (ombudsman, Alkotmánybíróság) hatására buktak el. Ma már ilyen ellenállást nem tapasztalhatunk, kimondhatjuk tehát, hogy ezek alatt az évek alatt a diktatúra totálisabbá vált. Ezen a látleleten felül azonban Kata arra is rámutat, milyen érveket hoztak fel azok, akik ezt a törvényt és előzményeit keresztülvitték.
Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).
De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.
Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.
Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.
Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).
De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.
Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.
Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.
2018. szeptember 19., szerda
Ősi titkok nyomában – a Húsvét-sziget
Nem írok spoiler warningot, mert mára már viszonylag ismert tény: a Húsvét-sziget lakói ökocídium áldozatai lettek. Vagyis elpusztították természetes környezetüket, így nem maradt ennivalójuk, és az éhínség és annak következtében fellépő háborúk szinte teljesen eltörölték őket a Föld színéről. Szomorú iskolapéldái lettek annak, mi történik, ha nem fenntartható módon használjuk a természeti erőforrásokat.
Daniel Quinn Izmael című könyvében két csoportra osztja az emberi kultúrákat: elvevőkre és meghagyókra. A meghagyók azok a hagyományos kultúrák, amelyek tiszteletben tartják a természetet és fenntartható módon gazdálkodnak. Ez szép elmélet, csak sajnos közelebb áll a „nemes vadember” Quinn által is kritizált ideáljához, mint a valósághoz. A hagyományos kultúrák nagyon is komoly környezetpusztítást visznek véghez: Izlandon a hajóépítés, a Húsvét-szigeten az égetéses-irtásos földművelés irtotta ki a teljes erdőállományt, Aateroa/Új-Zélandon pedig a zsákmányoló maori törzsek pusztították ki a moákat. A szárazföldeken is zajlik a természeti erőforrások ugyanilyen szintű kizsákmányolása, csak nagyobb területen ez kevésbé jár látványos következményekkel. Azok a népek, akik fenntartható módon gazdálkodnak, gyakran kényszerből teszik ezt. Az amerikai síksági indiánok igen kevés bölényt öltek meg, mielőtt az európaiak behurcolták volna a lovakat; utána azonban sokkal hatékonyabban tudtak vadászni, és rendesen hozzájárultak a faj megfogyatkozásához. Az, hogy egy nép szimbiózisban él a természettel, még nem jelenti, hogy hosszú távon meg akarja óvni.
Igaz persze, hogy a modern nyugati társadalmaknak egyrészt sokkal fejlettebb eszközeik vannak a természet pusztítására, másrészt olyan erőforrásokkal is foglalkoznak (pl.kőolaj), amelyek mondjuk az ősi maorikat vajmi kevéssé érdekelték. De ettől a tendencia ugyanaz: a hagyományos társadalmak között nincsenek elvevők és meghagyók, csak abban különböznek, mennyi lehetőségük van a környezet kizsákmányolására. Tudtommal semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy bármelyik kultúra is tudatosan fenntartható életmódot folytatott volna az európaiakkal való kapcsolatfelvétel előtt. A környezettudatos életmód jellemzően olyan hagyományos közösségekben alakult ki, akik az európaiak kétségtelenül nagyobb mértékű környezetpusztításának hatására átértékelték a természethez való viszonyukat (ilyen több indián nép vagy a maorik), illetve olyan nyugati közösségekben, amelyek pont a modern társadalomban kialakult, illetve annak eszközei segítségével elterjedt ideológiák hatására váltottak életmódot (pl.az ökofalvak vagy hippi kommunák).
Könnyű, mint mindenért, a környezet rombolásáért is a kapitalista fogyasztói társadalmat okolni. Ez az érvelés azt sugallja, hogy előtte és (potenciálisan) utána az emberek fenntarthatóbb módon viselkedtek/viselkednek majd a környezettel szemben. A szocializmus által okozott ökológiai károk hosszú sora Romániában ellenpélda erre, de éppúgy a modern kor előtti ökocídiumok, mint a húsvét-szigeti. Úgy tűnik, a természet fölötti uralom gondolata minden történelmi kultúrában megvan. Pont a modern információs társadalom és globalizáció mutatta meg ennek a hozzáállásnak a katasztrofális hatásait, és indított el olyan mozgalmakat, amelyek csökkenteni próbálják a környezetpusztítást. Amikor idealizáljuk a prekapitalista társadalmak környezethez való viszonyát, jusson eszünkbe a Húsvét-sziget. Ahelyett, hogy idealizálnánk a múltat vagy ott keresnénk modelleket, vonjuk le a tanulságait és csináljuk másképp.
Daniel Quinn Izmael című könyvében két csoportra osztja az emberi kultúrákat: elvevőkre és meghagyókra. A meghagyók azok a hagyományos kultúrák, amelyek tiszteletben tartják a természetet és fenntartható módon gazdálkodnak. Ez szép elmélet, csak sajnos közelebb áll a „nemes vadember” Quinn által is kritizált ideáljához, mint a valósághoz. A hagyományos kultúrák nagyon is komoly környezetpusztítást visznek véghez: Izlandon a hajóépítés, a Húsvét-szigeten az égetéses-irtásos földművelés irtotta ki a teljes erdőállományt, Aateroa/Új-Zélandon pedig a zsákmányoló maori törzsek pusztították ki a moákat. A szárazföldeken is zajlik a természeti erőforrások ugyanilyen szintű kizsákmányolása, csak nagyobb területen ez kevésbé jár látványos következményekkel. Azok a népek, akik fenntartható módon gazdálkodnak, gyakran kényszerből teszik ezt. Az amerikai síksági indiánok igen kevés bölényt öltek meg, mielőtt az európaiak behurcolták volna a lovakat; utána azonban sokkal hatékonyabban tudtak vadászni, és rendesen hozzájárultak a faj megfogyatkozásához. Az, hogy egy nép szimbiózisban él a természettel, még nem jelenti, hogy hosszú távon meg akarja óvni.
Igaz persze, hogy a modern nyugati társadalmaknak egyrészt sokkal fejlettebb eszközeik vannak a természet pusztítására, másrészt olyan erőforrásokkal is foglalkoznak (pl.kőolaj), amelyek mondjuk az ősi maorikat vajmi kevéssé érdekelték. De ettől a tendencia ugyanaz: a hagyományos társadalmak között nincsenek elvevők és meghagyók, csak abban különböznek, mennyi lehetőségük van a környezet kizsákmányolására. Tudtommal semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy bármelyik kultúra is tudatosan fenntartható életmódot folytatott volna az európaiakkal való kapcsolatfelvétel előtt. A környezettudatos életmód jellemzően olyan hagyományos közösségekben alakult ki, akik az európaiak kétségtelenül nagyobb mértékű környezetpusztításának hatására átértékelték a természethez való viszonyukat (ilyen több indián nép vagy a maorik), illetve olyan nyugati közösségekben, amelyek pont a modern társadalomban kialakult, illetve annak eszközei segítségével elterjedt ideológiák hatására váltottak életmódot (pl.az ökofalvak vagy hippi kommunák).
Könnyű, mint mindenért, a környezet rombolásáért is a kapitalista fogyasztói társadalmat okolni. Ez az érvelés azt sugallja, hogy előtte és (potenciálisan) utána az emberek fenntarthatóbb módon viselkedtek/viselkednek majd a környezettel szemben. A szocializmus által okozott ökológiai károk hosszú sora Romániában ellenpélda erre, de éppúgy a modern kor előtti ökocídiumok, mint a húsvét-szigeti. Úgy tűnik, a természet fölötti uralom gondolata minden történelmi kultúrában megvan. Pont a modern információs társadalom és globalizáció mutatta meg ennek a hozzáállásnak a katasztrofális hatásait, és indított el olyan mozgalmakat, amelyek csökkenteni próbálják a környezetpusztítást. Amikor idealizáljuk a prekapitalista társadalmak környezethez való viszonyát, jusson eszünkbe a Húsvét-sziget. Ahelyett, hogy idealizálnánk a múltat vagy ott keresnénk modelleket, vonjuk le a tanulságait és csináljuk másképp.
2018. szeptember 16., vasárnap
A számolás joga
***SPOILER***
Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner <3) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.
Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.
Amikor egy diszkriminatív rendszerről hallunk, mint az apartheid volt a régi amerikai Délen, gyakran nem gondolunk bele, hogyan hat ez a benne élők mindennapi életére. Ez a film enged némi bepillantást a dologba három tehetséges fekete matematikusnő történetén keresztül. Egyikük például szeretne egyetemre menni, és formálisan ennek semmi akadálya – csakhogy a kötelező felkészítő kurzusokat kizárólag fehéreket fogadó intézményekben tartják. (Engem ez kísértetiesen emlékeztet a mai magyar helyzetre, ahol ugyan nincs kimondva, hogy roma gyerekek ne tanulhassanak tovább – hiszen az már látványos megkülönböztetés lenne – viszont automatikusan kisegítő osztályokba teszik be őket, így nem szerezhetik meg a magasabb szintű tanulmányokhoz szükséges alapokat.) A másik a NASA egy olyan épületében dolgozik, ahol nincs feketék számára fenntartott mosdó (a tervezők nyilván úgy gondolták, hogy ilyen nagy tudást igénylő munkára úgyis csak fehérek képesek), ezért valahányszor vécére akar menni, egy kilométert kell futnia a legközelebbi megfelelően felszerelt épületig. Főnökének (Kevin Costner <3) feltűnnek hosszú hiányzásai, és egy nap felelősségre vonja, miért lóg a munkából. Katherine besokall és elmondja. A főnök másnap kalapáccsal leveri a színesek mosdóját jelző táblát és közli, hogy mostantól mindenki használhat minden mellékhelyiséget, mert „mind ugyanolyan színűt pisilünk.” Kiderül tehát, hogy ő alapjáraton nem volt rasszista, csak egyszerűen fogalma sem volt arról, milyen szintű problémákat okoz a faji szegregáció azoknak, akik nem a privilegizált csoportba tartoznak.
Az LMBTQ (roma, zsidó, stb.) emberekről ismereteket terjesztő programok gyakran megkapják, hogy a homofóbia (rasszizmus, antiszemitizmus, stb.) rendszerszintű jelenségek, amelyek nem számolhatóak fel azzal, ha egyes embereket meggyőzünk az elfogadásról. Ez teljesen igaz, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a felvilágosító programok hatástalanok lennének. Hiszen azokon felül, akik bekajálják a többségi propagandát és gyűlölt ellenségnek vagy csökkent értékűnek tekintik a kisebbségi csoportok tagjait (és akiknek egy beszélgetés tényleg nem fogja megváltoztatni a véleményét), olyanok is vannak, akik teljesen semlegesen viszonyulnak hozzánk, viszont a többség tagjai lévén nem érzékelik, milyen hátrányokat szenvedünk. Belőlük lehetnek azok a többségi szövetségesek, akik a kisebbségek védelmében posztolnak a facebookon, velünk menetelnek az LMBTQ vagy a roma pride-on, és ha megfelelő hatalmi helyzetben vannak – mint a filmbeli főnök – egy egész intézmény belső kultúrájában változást indíthatnak el. Valóban küzdeni kell a rendszerszintű megkülönböztetés ellen, de ezt a küzdelmet nem kell egyedül lefolytatnunk. Az egyes emberek meggyőzésével sokat léphetünk előre. Mindkét stratégiára szükség van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)