2015. július 11., szombat
A fehér grófnő
A több évszázados elzártság után a 30-as évekre Kína már beengedte az idegeneket. Shanghaj orosz emigránsok, francia negyed, amerikai dzsesszbárok forgatagává vált, ahol a mulatókban hol egy Harlekinnek öltözött bohóc énekel oroszul, hol egy kínai énekesnő amerikai dzsesszt angolul. Todd Jackson bárjában megvalósítja azt, amit diplomataként a világban nem sikerült neki: különböző és olykor ellenséges nemzetek békés egymás mellett élését.
Persze aki ismeri Kína történelmét, az sejti, hogy az idill nem marad fenn örökre. A sokszínűség üldözése azonban mindig a politika felől érkezik, sosem maguktól az emberektől. Sőt, az átlagemberek fel is lépnek ellene: emlékezzünk csak A vörös hegedű című film azon epizódjára, amelyben a kínai hős a kulturális forradalom durva megtorlásai ellenére tovább rejtegeti a hangszert,amely számára az európai kultúrához való kapcsolódást jelképezi. A multikulturalitás akkor sem irtható ki, ha magukat a külföldieket eltávolítjuk (ami,tekintve a „külföldi” fogalom bizonytalan voltát, önmagában sem egyszerű). Azt gondolom, az emberek természettől nyitottak és kíváncsiak, és ha nem mételyezi meg őket valamely korlátozó politikai nézet, akkor mindig is érdeklődni fognak más népek, más kultúrák iránt. A multikulturalizmus megszüntetése mint politikai cél tehát nemcsak káros, hiszen elszegényíti és értékes elemektől fosztja meg a kultúrát, hanem megvalósítathatatlan is.
2015. július 5., vasárnap
Budapest Pride 2015 – Alföldi Róbert megnyitó beszéde
https://www.youtube.com/watch?v=Q2S5ClQa9hg
Robi beszéde nagyon sokrétű volt és sok témát érintett, többek közt a főpolgármesteri pozícióval járó feladatokat. Itt most egy olyan mondatát szeretném továbbgondolni, amely mintegy érintőlegesen, a témához látszólag alig kapcsolódva bukkant fel. A szeretet természetéről szólva megjegyezte: könnyű olyat szeretni, aki mindig azt csinálja, amit mi szeretnénk. A ki nem mondott folytatás: de az igazi szeretet az, ha tudjuk szeretni a másmilyen embereket is.
Két terület jutott eszembe, amelyeken ezt a gondolatot nagyon igaznak érzem. Az egyik természetesen a párkapcsolat. Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy tökéletesen összeillünk vele, mindenben harmónia uralkodik közöttünk. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az illető más zenéket szeret, más politikai nézeteket vall vagy másképp képzelte el a szombat estét. Van, aki ilyenkor mélységesen csalódik és akár az érzelmei is megváltozhatnak. Van, aki a különbségeket úgy oldja fel, hogy eltávolodik a másiktól: ő továbbra is folytatja saját hobbijait, nézi a saját stílusába illeszkedő filmeket, hallgatja a CD-it, a másik meg vagy alkalmazkodjon hozzá, vagy töltse tőle külön a szabadidejét. Az ilyen párok életében néha elég kevés átfedés marad (volt olyan kapcsolatom, ahol az egyetlen közös program az volt, hogy néha elmentünk vacsorázni). De én azt gondolom, hogy az igazi szeretet kíváncsi a másikra. Legalábbis hajlandó egyszer megnézni/meghallgatni/kipróbálni azt, amit a másik szeret. Még az is lehet, hogy neki is tetszeni fog; ha mégse, még mindig megteheti, hogy olykor-olykor a párja kedvéért elmegy egy olyan programra, ahová magától nem menne. Ez nem feltétlenül áldozat, hiszen aki igazán szeret, annak megéri, hogy a másikat boldognak lássa.
A másik téma, amihez Robi mondata kapcsolható, természetesen az LMBTQ emberek és szüleik viszonya. Amikor azt hallom, hogy valakinek a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását a szülei nem fogadják el, nagyon gyakran az derül ki: a szülők dédelgettek egy képet magukban, hogy milyen legyen a gyermekük, és nem tudnak ettől elszakadni. Persze valószínűleg minden szülőnek vannak elképzelései gyereke jövőjét illetően, de érdemes ezeket úgy alakítani, hogy az a gyereknek is megfeleljen. Ha pedig a gyerek bejelenti, hogy ő nem lesz világhírű operaénekesnő, mert történetesen férfitestben szeretne élni, akkor tudniuk kell újratervezni és elengedni az addig elképzelt verziót. A leghatásosabb persze az, ha a gyerek igényeit veszik figyelembe és vele együtt alkotják meg a jövőképet, ehhez azonban demokratikusabb nevelés szükséges, amelyben nem a felnőttek erőltetnek rá dolgokat a gyerekekre. Ez nemcsak az LMBTQ fiataloknak lenne segítség, hiszen más okból is okozhat csalódást egy fiatal a szüleinek: nem olyan pályát választ, nem úgy alakítja a magánéletét, nem azt a vallást vagy politikai irányzatot követi, mint amit azok elképzeltek számára. Az ilyen fiatalokban sokkal több a közös az LMBTQ emberekkel, mint gondolnák. És a lecke a szülők felé mindegyik esetben ugyanaz: ha képesek elfogadni a különbözőséget, azzal nemcsak megtarthatnak egy számukra fontos emberi kapcsolatot, hanem kinyílhat előttük a világ és olyan tapasztalatokra is szert tehetnek, mint a saját kis világukba bezárt emberek sohasem.
Robi beszéde nagyon sokrétű volt és sok témát érintett, többek közt a főpolgármesteri pozícióval járó feladatokat. Itt most egy olyan mondatát szeretném továbbgondolni, amely mintegy érintőlegesen, a témához látszólag alig kapcsolódva bukkant fel. A szeretet természetéről szólva megjegyezte: könnyű olyat szeretni, aki mindig azt csinálja, amit mi szeretnénk. A ki nem mondott folytatás: de az igazi szeretet az, ha tudjuk szeretni a másmilyen embereket is.
Két terület jutott eszembe, amelyeken ezt a gondolatot nagyon igaznak érzem. Az egyik természetesen a párkapcsolat. Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy tökéletesen összeillünk vele, mindenben harmónia uralkodik közöttünk. Aztán szép lassan rájövünk, hogy az illető más zenéket szeret, más politikai nézeteket vall vagy másképp képzelte el a szombat estét. Van, aki ilyenkor mélységesen csalódik és akár az érzelmei is megváltozhatnak. Van, aki a különbségeket úgy oldja fel, hogy eltávolodik a másiktól: ő továbbra is folytatja saját hobbijait, nézi a saját stílusába illeszkedő filmeket, hallgatja a CD-it, a másik meg vagy alkalmazkodjon hozzá, vagy töltse tőle külön a szabadidejét. Az ilyen párok életében néha elég kevés átfedés marad (volt olyan kapcsolatom, ahol az egyetlen közös program az volt, hogy néha elmentünk vacsorázni). De én azt gondolom, hogy az igazi szeretet kíváncsi a másikra. Legalábbis hajlandó egyszer megnézni/meghallgatni/kipróbálni azt, amit a másik szeret. Még az is lehet, hogy neki is tetszeni fog; ha mégse, még mindig megteheti, hogy olykor-olykor a párja kedvéért elmegy egy olyan programra, ahová magától nem menne. Ez nem feltétlenül áldozat, hiszen aki igazán szeret, annak megéri, hogy a másikat boldognak lássa.
A másik téma, amihez Robi mondata kapcsolható, természetesen az LMBTQ emberek és szüleik viszonya. Amikor azt hallom, hogy valakinek a szexuális orientációját és/vagy nemi identitását a szülei nem fogadják el, nagyon gyakran az derül ki: a szülők dédelgettek egy képet magukban, hogy milyen legyen a gyermekük, és nem tudnak ettől elszakadni. Persze valószínűleg minden szülőnek vannak elképzelései gyereke jövőjét illetően, de érdemes ezeket úgy alakítani, hogy az a gyereknek is megfeleljen. Ha pedig a gyerek bejelenti, hogy ő nem lesz világhírű operaénekesnő, mert történetesen férfitestben szeretne élni, akkor tudniuk kell újratervezni és elengedni az addig elképzelt verziót. A leghatásosabb persze az, ha a gyerek igényeit veszik figyelembe és vele együtt alkotják meg a jövőképet, ehhez azonban demokratikusabb nevelés szükséges, amelyben nem a felnőttek erőltetnek rá dolgokat a gyerekekre. Ez nemcsak az LMBTQ fiataloknak lenne segítség, hiszen más okból is okozhat csalódást egy fiatal a szüleinek: nem olyan pályát választ, nem úgy alakítja a magánéletét, nem azt a vallást vagy politikai irányzatot követi, mint amit azok elképzeltek számára. Az ilyen fiatalokban sokkal több a közös az LMBTQ emberekkel, mint gondolnák. És a lecke a szülők felé mindegyik esetben ugyanaz: ha képesek elfogadni a különbözőséget, azzal nemcsak megtarthatnak egy számukra fontos emberi kapcsolatot, hanem kinyílhat előttük a világ és olyan tapasztalatokra is szert tehetnek, mint a saját kis világukba bezárt emberek sohasem.
2015. június 27., szombat
A látogatás
***SPOILER***
Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.
A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.
Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.
A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.
2015. június 22., hétfő
Charlaine Harris: Véres végzet – Claude bukása
***SPOILER!***
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
2015. június 18., csütörtök
A kecskeméti Panni a legidősebb cica a világon
http://borsonline.hu/20150617_a_kecskemeti_panni_a_legidosebb_macska_a_vilagon
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
2015. május 30., szombat
Mika: Big Girls, You Are Beautiful
https://www.youtube.com/watch?v=yDSK91mUNLU
Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).
Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.
Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).
Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.
2015. május 11., hétfő
Jacqueline Harpmann: Orlanda
Aline személyisége nap egyszerűen megkettőződik. Énjének az a része, amelyet 12 éves kora óta elfojtott, mert nőhöz nem illő dolgokra vágyott, átköltözik egy fiatalember testébe, és ilyen formában megvalósitja mindazt, amit Aline a korlátozó nemi szerepek miatt nem tehetett. (Arról nem esik emlités, mi mindent valósithatott meg Aline, amit a fiúnak ugyanezen nemi szerepek miatt nem volt lehetősége, pedig ez is megérne egy misét.)
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)