Baszódjál meg KDNP!

https://www.youtube.com/watch?v=8N63K0VzsNk&t=34

Ez a dalocska nem véletlenül tett szert nagy népszerűségre. A káromkodásoktól eltekintve az az igazán találó benne, hogy a benne bemutatott személy nem más, mint a FIDESZ/KDNP ideálpolgárja: keresztény, középosztálybeli, családos. Ő aztán tényleg megpróbál úgy élni, ahogy azt a keresztény kurzus elvárja, kenyérsütés stb.), de éppen ebben akadályozza meg a vasárnapi zárvatartás.

Persze nem szerencsés a dal üzenetét úgy értelmezni, hogy csak az a rendes ember, aki templomba jár, kenyeret süt és minimum 3 gyereke van, valószínűleg az alkotók se így gondolták. Arra viszont nagyon jól felhívja a figyelmet, hogy a jelenlegi politikai vezetők intézkedéseikkel saját szavazótáborukat is elidegenítik. A vasárnapi zárvatartást a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 2/3-a ellenzi, márpedig a legutóbbi választások eredményei alapján ez legalább felerészben átfedi a FIDESZ szavazóit. Ahogyan a szurkolói kártyák bevezetése ellen tiltakozva pont a focirajongók bojkottálják a vadonatúj stadionokat, és pontosan azok a fiatalok menekülnek a röghöz kötés ellen külföldre, akiknek a munkájából tovább épülhetne az ország.

Túlzott optimizmus lenne azt gondolni, hogy ezzel megáll a sorozat. Viszont előbb-utóbb más csoportok is ráébrednek, hogy az általuk megválasztott pártok éppen az ő érdekeiket ássák alá-

Michael Ignatieff: Is Liberty Divisible?

Mindig nagy élmény számomra, ha olyan tudóst hallok előadni, akitől már olvastam könyvet és az nagy hatást tett rám. A könyve alapján Michael Ignatieffről tudtam, hogy az emberi jogokat mindennél többre tartja, azt viszont nem, hogy nagyszerű előadó, igazi jó arc és meglepően képben van a magyar helyzettel kapcsolatban. És emellett (ritka adomány ma Magyarországon ilyennel találkozni) optimista: számtalan olyan tényezőt sorolt fel, amelyek miatt a kelet-európai (és egyéb) autokrata rendszerek korántsem stabilak. Nem meglepő tehát, hogy megkapta a 200 forintos kérdést: mi kellene az Orbán-rendszer megdöntéséhez? Michael erre is tudott válaszolni, három fő gondolatban:

1. Egységes, vagy legalábbis ellentéteit a közös célokáért félretevő ellenzék. Mondjuk nem ő az első, aki ezt felvetette, de elgondolkodtató, hogy idelátogató külföldiként is rögtön ez az első gondolata. Hozott egy példát: Magyarországon hagyománya van a szabadságszeretetnek és a függetlenségért való küzdelemnek (gondoljunk csak 1848-ra vagy 1956-ra), az ellenzék mégsem képes ezekből egy közös hagyományt kovácsolni, hanem mindenki a maga céljaira használja fel őket.
2. Orbán Viktor démonizálása helyett a saját programra koncentrálni: ne arról szóljanak a beszédek, hogy a mostani rendszer mit csinál rosszul, hanem hogy adott párt ehelyett hogyan csinálná. Visszagondolva a múlt vasárnapi tüntetésre (meg sok korábbira azelőtt), ez bizony hiánycikk.
3. Megszólítani a vidéket. Michael szavaival élve (aki a kanadai liberális párt vezetője volt, és egyszer választást is nyert, bár azóta egy másikat elveszített): a rendszer megbuktatásához sok estét kell eltölteni lepukkant kis isten háta mögötti szállodákban, ahol talán csak 10 ember gyűlik össze, és ezt a 10 embert kell meggyőzni a céljainkról. És ezt folytatni 2-3 éven át, amíg a sokszor 10 (majd később 20 majd 100) emberből összegyűlik egy vidéki szavazótábor.

Én is gyakran utálom, amikor a külföldiek jobban tudják, mit kéne csinálni Magyarországon (az emigráns magyarok különösen jók ebben), de Michael meglátásaival teljesen egyet tudok érteni. Így szokásomtól eltérően nem is azért írtam blogbejegyzést erről az előadásról, hogy hosszan reflektáljak rá, hanem hogy ilyen módon olyanok is olvashassák, akik magára az előadásra nem jutottak be. Szerencsés esetben akár az ellenzék képviselői is.

Hate speech monologues 2015.

Az idei előadásban megemlékeztek Rózsa Milánról is. Péter, a mindenkori rendező egy mosolygós, szivárványos-kokárdás képet vetített ki róla és mesélt aktivista érdemeiről. Azután föltette a kérdést a közönségnek (akiknek többsége, külföldi lévén, feltehetően nem tudta a választ):
- Mit gondoltok, hol van ő most?
A várakozásteli csendben hátulról valaki bekiabálta:
- A pokolban! – Péter nem reagált erre; az emlékektől megindultan talán meg se hallotta.

Felmerült bennem, hogy a bekiabáló beépített ember volt; voltak ilyen elemek az előadás más pontjain, de Pétert azóta megkérdeztem és ez nem volt benne a programban. Az is eszembe jutott, hogy a bekiabáló esetleg nem szexuális orientációja miatt küldte volna pokolra Milánt, hanem mert mondjuk nem köszönt előre a szomszéd néninek a lépcsőházban. Ha azonban a legvalószínűbb változat forog fenn, akkor nagy gáz van.

Persze a CEU nem függetlenítheti magát teljesen a társadalom többi részétől; az előadásban is volt egy blokk, amely az egyetemen belüli előítéletekre figyelmeztetett, de ez kb. azon a szinten maradt, hogy a tanár kritizálta egy diák dolgozatának nyelvhelyességét, mert az nem brit vagy amerikai, hanem indiai angolt használt. Nem mondom, hogy ez nem gáz, de számomra eltörpül amellett, hogy az egyetem egyes diákjai (vagy azok barátai) pokolra küldenék a homoszexuálisokat. Mint ahogy azt is gáznak tartom, ha egy meghívott vendégelőadó kijelenti, hogy Horvátországban nincsenek faji kisebbségek, vagy ha egy tanár a szexualitással foglalkozó szemináriumán felszólítja a diákokat, hogy mindenki mondja el a szexuális orientációját. A vendégelőadót a közönség finoman figyelmeztette a romák létezésére; a szemináriumi tanár azóta is tanít, és nem tudni, milyen kérdéseket tesz fel diákjai szexualitásáról. Csak ezek a sztorik nem jutnak el a tágabb közösséghez, így könnyű azt hinni, hogy az egyetemen belüli előítéletes megnyilvánulások kisebb volumenűek, mint azon kívül. Tény, hogy még senki nem dobált az épületben Molotov-koktélokat, de az enyhébb megnyilvánulási mód nem feltétlenül jelent enyhébb előítéleteket.

Meleg férfiak, hideg diktatúrák

Az Eltitkolt évek jó film volt, méltán nyert díjakat. Csakhogy kicsit történelemórára emlékeztetett. A néző rácsodálkozhatott arra a korra, amikor a rejtőzködés, az alibiházasság, az információhiány, a külföldi utazások korlátozása meghatározta a leszbikusok életét, és megkönnyebbülten felsóhajthatott, hogy ma már ez nem így van.

Következő filmjében Takács Mária taktikát változtatott. A történet négy meleg fiatalemberrel kezdődik, akiket aggaszt Magyarország mostani fejlődésének (vagy visszafejlődésének?) az iránya. Felteszik maguknak a kérdést: hogyan létezhet valaki melegként egy diktatúrában? És kézenfekvő válaszként megkeresnek olyanokat, akiknek ebben személyes tapasztalatuk van. Az is kiderül azonban, hogy a meginterjúvolt idősebb melegek életének eseményei – pártalálási nehézségek, gyermekvállalás, rejtőzködés, elutasítás vagy éppen az AIDS – rárezonálnak a fiatalok aktuális problémáira. Kicsit azt éltem meg, mint mikor egy huszonéves kollégával tartottam Melegség és Megismerés órát. Amíg a saját történetemről beszéltem, azt éreztem: ezeknek a gimnazistáknak ez már történelem, el sem tudják képzelni azt az elszigeteltséget és információhiányt. Aztán következett a kollégám, aki elmondta, hogy pont ugyanezt élte meg a 21. század első évtizedében.

Az ilyenfajta párhuzamok miatt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák történetei nem korosztály-specifikusak. De ez nem azért van, mint a film sugallja, mert országunk egy újabb diktatúra felé tart. Hanem azért, mert a történelem ugyanúgy nem osztható mereven dobozokra, mint az emberek. Az attitűdök, gondolkodásmódok átívelnek történelmi korszakokon; a mostanában tapasztalható homofóbia nem újkeletű, legföljebb rejtve volt. A hideg diktatúrában élt meleg férfiak történetei a jelen és akár a jövő történetei is.

Büszkeség és bányászélet

A velszi kis falu lakói gyanakvással tekintenek a melegszervezet látogatása elé. Mint az egyik bányászfeleség kifejti, a lapokban annyi szörnyűséget olvasni a melegekről! Sógora így válaszol:
- Rólunk is egy csomó hazugságot összehord a sajtó. Ha azt nem hiszem el, akkor miért hinném el, amit róluk írnak?

Azt gondolom, nagyjából ez lenne az egészséges attitűd, de itt még sokan nem jutottak el idáig. Azt hiszem, nagyjából mindenki tudatában van, hogy a politikusaink olykor nem az igazat mondják, főleg, amikor nem sokkal később megcáfolják saját korábbi kijelentéseiket (ld. netadó). Ilyen alapon logikus lenne nem elfogadni azt sem, amikor uszítani próbálnak bizonyos emberek, pártok, csoportok (pl. bevándorlók) vagy akár geopolitikai egységek (Európai Unió) ellen. Valamiért mégis vannak, akik ezekben a témákban hisznek nekik. Ja, hogy mert a saját előítéleteikre játszanak rá? Egyrészt azok is kialakultak valahogy, másrészt pont a velszi bányászember gondolatmenete segíthetne abban, hogy levetkőzzük őket.

Jules Verne: Nemo kapitány – Aronnax úr és a cápák

Aronnax professzort, a Nautilus foglyát Nemo kapitány társaival együtt gyöngyhalászatra hívja, és mellékesen megemlíti, hogy cápákra is számítania kell. Aronnax totál berezel. Társainak – akik még nem értesültek a cápaveszélyről – nem meri ezt megemlíteni, de miközben a gyöngyhalászatról mesél nekik, freudi elszólások formájában újra és újra előkerülnek a cápák („volt olyan kagyló, amiben százötven cápát találtak”, „a ceyloni gyöngyhalászat évi 3 millió cápáért van bérbeadva”). Mikor mégis előkerül a cápa-téma, igyekszik ugyanolyan lazán felvezetni, mint korábban Nemo kapitány őneki. Arra számít, hogy inasa is éppúgy megijed majd a cápáktól, mint ő, de ironikus módon épp az ő látszólagos nyugalma győzi meg a fiút, hogy ő is lemerüljön a gyöngykagyló-telepre, hiszen Aronnax modorából arra következtet, hogy a professzornak nincsenek kétségei a kirándulással kapcsolatban.

A professzor gyakorlatilag játszmázik: arra bazírozik (teljesen vagy félig tudatosan), hogy társai fogják megfogalmazni félelmeiket, így ő megőrizheti a bátorság látszatát, vagyis nem kérdőjeleződik meg hegemón maszkulinitása. A trükk nem jön be: vagy azért, mert társai ugyanezt a játszmát játsszák (ebben az esetben azt nem vette figyelembe, hogy a maszkulinitás más férfiaknak is fontos), vagy – az inas esetében – azért, mert nem érzi magát felhatalmazva, hogy gazdájával szembeszálljon (ebben az esetben meg a professzor a társadalmi hierarchiát nem vette figyelembe).

Eric Berne az Emberi játszmákban a játszmák fő céljának az intimitás elkerülését tételezi fel. Én azonban elég sok olyan játszmát látok magam körül, amelyek a nemi szerepekkel kapcsolatosak. Ahogyan Aronnax azért játszmázik, nehogy gyávának és ezáltal férfiatlannak tűnjön, egy csomó nő azért játszmával próbálja rávenni a pasiját, a főnökét vagy akár az őt igazoltató rendőrt neki kedvező döntésekre, mert nőként a kultúra nem engedi meg neki, hogy határozottan felvezesse az akaratát. Aki játszmamentes életet szeretne, annak nemcsak érzelmeit kellene tehát felvállalnia, hanem olyan tulajdonságait és viselkedésformáit is, amelyek nem felelnek meg az uralkodó nemi szerepeknek.

Ulf Lundell: Saknaden - Florian, a provinciális

Florian a negyvenes éveiben jár, sikeres festő, a fiatal generációval beszélgetve mégis olykor provinciálisnak érzi magát. Először akkor, mikor egy New Yorkból frissen visszajött fiatal lánnyal beszélget. A lány megkérdi tőle, élt-e külföldön, és amint kiderül, hogy nem, már nem mutat érdeklődést iránta. Florian rájön, hogy a világpolgárság ma már elvárás, az ő ragaszkodása Stockholmhoz pedig provinciálisnak tűnik. Másodszor akkor kerül felszínre a generációk értékrendje közötti különbség, amikor egy kávéház ablakából egy antirasszista tüntetést néz. Az egyik tüntető felismeri, bemegy hozzá és megpróbálja meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzájuk, Florian azonban bent marad. A tüntető keserűen állapítja meg: a „nagy generáció” képviselői (hiszen Florian a 60-as években volt fiatal) elvesztették forradalmi lelkesedésüket és betagozódtak a kispolgári létformába.

Amikor hozzám hasonló életkorú regényhősökről olvasok, elkerülhetetlen az összehasonlítás. Az antirasszista tüntető érvei nálam nem találnak célba: ma is ugyanúgy ott vagyok minden tüntetésen, sőt még inkább, mint fiatal koromban, amikor úgy tűnt, a rendszerváltáshoz elég a megfelelő pártokra szavaznunk. Viszont tényleg elég régen nem éltem külföldön, és ha a körülmények nem kényszerítenek rá, most sem szeretnék. Ennek egyik oka pont a társadalmi felelősségvállalás. Ha mindenki elmegy, akinek nem tetszik a rendszer, semmi esélyünk sem marad, hogy megdöntsük azt (annak idején az NDK is úgy biztosította be magát, hogy az ellenzékieknek ingyen útlevelet adott az NSZK-ba). Külföldön is tehetnék bizonyos dolgokat a helyzet javításáért (petíciók aláírása stb.), de jóval kevesebbet, mint itt. Arról nem is beszélve, hogy kevésbé tudnék bekapcsolódni az LMBTQ, feminista és/vagy környezetvédő aktivizmusba egy olyan helyen, ahol nem feltétlenül beszélem jól a nyelvet, nincs elég helyismeretem és azok a készségeim, amelyeket itt kamatoztatni tudok, nem feltétlenül értékesek. Ha pedig a szelektív hulladékgyűjtésen kívül semmit nem tennék a világ jobbá tételéért, akkor valóban provinciálisnak érezném magam – az ilyen passzivitást sokkal cikibbnek tartom, mint ha valaki nem eléggé világpolgár.