A Hagymapince különös vendéglátóipari egység (ha egyáltalán annak lehet nevezni). Itt nem szolgálnak fel ételt és italt, csak nyers hagymát, vágódeszkával és késsel. A vendégek felaprítják a hagymát, és közben kicsorduló könnyeik megadják nekik a lehetőséget, hogy kiadják a bennük levő fájdalmat.
Oskar, a történet narrátora korunkat "könnytelen század"-nak nevezi. Joggal: a XX-XXI. században nem ildomos érzelmeket kifejezni. Míg a XVIII. században jóbarátok szenvedélyes leveleket írtak egymásnak, ma még egy ölelést sem kockáztatnak meg, nehogy lebuzizzák őket. Sterne korában egy műalkotás könnyekre fakasztott, ma az ilyen reakciót Stendhal-szindróma néven betegségként diagnosztizálják. Persze leginkább a férfiakat sújtja az érzelemkifejezés tabuja, de egy nő sem állít ki jó bizonyítványt magáról, ha nyilvánosan sírva fakad. És ezek a gátak olyan mélyen belénk ivódtak, hogy van, aki még egyedül, négy fal között sem képes sírni.
Aki nem sír, az nem feltétlenül mentes a szenvedéstől. Sőt még jobban szenved attól, hogy szenvedését el kell rejtenie. Mert Günter Grass zseniális találmánya, a Hagymapince, sajnos csak regényben létezik.
2012. március 29., csütörtök
2012. március 28., szerda
Eva Moreno: Rape in the Field
***SPOILER***
Eva Moreno, a svéd antropológusnő Etiópiába ment kutatni. Felvett egy helyi férfit asszisztensnek, akivel közösen bérelt egy házat a terepeként szolgáló kisvárosban. Az asszisztens többször tett neki szexuális ajánlatot, amit Eva mindig visszautasított. Egy éjszaka aztán a férfi fegyverrel a kezében berontott a szobájába és megerőszakolta.
Kevés szó esik az antropológusok megerőszakolásáról. A szokásos társadalmi előítélet mellett („biztos kiprovokálta”) őket még egy másik is sújtja, miszerint valamit elcsesztek a terepmunka során, különben nem kerültek volna ilyen helyzetbe. (Eva utal egy jelentésre, amely mindössze két megerőszakolt antropológusnőről tud; mindketten belehaltak az erőszakba.) Pedig talán Eva is elkerülhette volna a végzetét, ha egyáltalán felmerül benne ez a lehetőség. Persze nemcsak ezért nem merült fel, hanem azért sem, mert Skandináviából származik, ahol a nők emancipációja messze meghaladja még a többi nyugati országét is, és ahol a nők elleni szexuális erőszak minimális mértékű. Utólag Eva sokat olvasott a nemi erőszakról és számos olyan pontot talált, ahol óvatosabbnak kellett volna lennie (pl. szállodában lakni, az első ajánlat után kirúgni a pasit, fegyvert beszerezni stb.) Ez nem meglepő, hiszen minden nemi erőszak-túlélő magát hibáztatja valamilyen mértékig. Nem azért, mert az ő bármifajta viselkedése mentség lenne az elkövetőnek, hanem mert ez még mindig jobb, mint a teljes kontrollvesztés tudata.
Magyarországon – noha korántsem állunk olyan jól emancipáció terén, mint a svédek – csend övezi a nemi erőszak témakörét. Míg az amerikai feministák cikkek, rendezvények, workshopok stb. sorát szervezik, hogy megtanítsák a nőknek, mit tehetnek, hogy kisebb eséllyel váljanak áldozatokká (pl. milyen jelekre figyeljenek fel, vagy mondjuk veszélyt hordozó helyzetben – éjszaka stb. – ne mászkáljanak olyan ruhákban, amelyek megnehezítik a menekülést), nálunk semmi. Egy átlag magyar nő ugyanolyan naivan kerül szembe egy esetleges erőszaktevővel, mint Eva tette Etiópiában. És a jogorvoslatra sincs sokkal több esélye. Hiszen minden patriarchális társadalom az erőszaktevő oldalán áll. Ezt Eva is tapasztalta, mikor a kiadó azzal küldte vissza a kéziratát, hogy támadója (bár álnéven emlegeti) esetleg túl beazonosítható. Noha Etiópiában csak szűz nők megerőszakolásáért jár börtönbüntetés, Eva kénytelen volt álnéven megjelentetni a cikket – erőszaktevője védelmében, egy brit-amerikai kiadónál. Hogy Magyarországon mi lett volna, az olvasó fantáziájára bízom.
Eva Moreno, a svéd antropológusnő Etiópiába ment kutatni. Felvett egy helyi férfit asszisztensnek, akivel közösen bérelt egy házat a terepeként szolgáló kisvárosban. Az asszisztens többször tett neki szexuális ajánlatot, amit Eva mindig visszautasított. Egy éjszaka aztán a férfi fegyverrel a kezében berontott a szobájába és megerőszakolta.
Kevés szó esik az antropológusok megerőszakolásáról. A szokásos társadalmi előítélet mellett („biztos kiprovokálta”) őket még egy másik is sújtja, miszerint valamit elcsesztek a terepmunka során, különben nem kerültek volna ilyen helyzetbe. (Eva utal egy jelentésre, amely mindössze két megerőszakolt antropológusnőről tud; mindketten belehaltak az erőszakba.) Pedig talán Eva is elkerülhette volna a végzetét, ha egyáltalán felmerül benne ez a lehetőség. Persze nemcsak ezért nem merült fel, hanem azért sem, mert Skandináviából származik, ahol a nők emancipációja messze meghaladja még a többi nyugati országét is, és ahol a nők elleni szexuális erőszak minimális mértékű. Utólag Eva sokat olvasott a nemi erőszakról és számos olyan pontot talált, ahol óvatosabbnak kellett volna lennie (pl. szállodában lakni, az első ajánlat után kirúgni a pasit, fegyvert beszerezni stb.) Ez nem meglepő, hiszen minden nemi erőszak-túlélő magát hibáztatja valamilyen mértékig. Nem azért, mert az ő bármifajta viselkedése mentség lenne az elkövetőnek, hanem mert ez még mindig jobb, mint a teljes kontrollvesztés tudata.
Magyarországon – noha korántsem állunk olyan jól emancipáció terén, mint a svédek – csend övezi a nemi erőszak témakörét. Míg az amerikai feministák cikkek, rendezvények, workshopok stb. sorát szervezik, hogy megtanítsák a nőknek, mit tehetnek, hogy kisebb eséllyel váljanak áldozatokká (pl. milyen jelekre figyeljenek fel, vagy mondjuk veszélyt hordozó helyzetben – éjszaka stb. – ne mászkáljanak olyan ruhákban, amelyek megnehezítik a menekülést), nálunk semmi. Egy átlag magyar nő ugyanolyan naivan kerül szembe egy esetleges erőszaktevővel, mint Eva tette Etiópiában. És a jogorvoslatra sincs sokkal több esélye. Hiszen minden patriarchális társadalom az erőszaktevő oldalán áll. Ezt Eva is tapasztalta, mikor a kiadó azzal küldte vissza a kéziratát, hogy támadója (bár álnéven emlegeti) esetleg túl beazonosítható. Noha Etiópiában csak szűz nők megerőszakolásáért jár börtönbüntetés, Eva kénytelen volt álnéven megjelentetni a cikket – erőszaktevője védelmében, egy brit-amerikai kiadónál. Hogy Magyarországon mi lett volna, az olvasó fantáziájára bízom.
2012. március 15., csütörtök
Córesz
A filmben szereplő nyolc zsidó fiatal között egyetlenegy van, akinek családjában gyerekkorától fogva téma volt a zsidóság. A többiek elejtett megjegyzésekből vagy éppen a többi gyerek zsidózása kapcsán ébredtek csak rá származásukra, kérdéseikre pedig szüleik az „erről nem illik/szoktunk beszélni” hárítással reagáltak. A gyerekeknek semmi kapcsolódásuk nem volt olyan közösséghez vagy hagyományhoz, ami védelmet nyújthatott volna a többiek előítéleteivel szemben. Kétségbeesetten próbáltak hát kapcsolódási pontokat keresni: egyikük tippelgette, ki lehet még zsidó az iskolában, másikuk leszólította az első kippás embert, aki szembejött vele az utcán. És persze mindannyian sokkot éltek meg, amikor tizen-huszonéves fejjel kerültek szembe egy olyan kultúrával, ami nekik idegen, míg számos hasonló korúnak természetes volt.
Az identitásválság kapcsán adja magát a melegséggel való párhuzam. Csakhogy egy meleg fiatal szülei rendszerint maguk nem melegek, így elkerülhetetlen, hogy gyerekük egyedül, a saját eszközeire támaszkodva keressen közösséget magának. A zsidóknál más a helyzet. Ezek a szülők segíthettek volna, hogy gyerekük megtalálja a közösséget és a gyökereit, de ehelyett titkolóztak előtte. Lehet, hogy jóindulatból tették, mert meg akarták védeni őket (az egyik fiatalember szülei azzal érveltek, hogy amíg a gyerekek túl kicsik voltak, esetleg elszólták volna magukat mások előtt). Ez mondjuk hasonlatos ahhoz az attitűdhöz, amikor melegek nem vállalnak gyereket vagy titkolják előtte a melegségüket azért, nehogy emiatt bántsák őt. Csakhogy a titkok jellemzője, hogy előbb-utóbb napvilágra kerülnek. És ezen a ponton összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van egy olyan fiatal, akit szülei felkészítettek identitása (vagy az ő identitásuk) esetleges el nem fogadottságára, és adtak a kezébe eszközöket, amelyekkel meg tudja védeni magát. A filmbéli zsidó fiataloknak ez nem adatott meg. Egyedül kellett megtalálniuk az útjukat és a közösségüket. Ez persze végül sikerült, de szüleik mennyi fájdalmat és magányt megspóroltak volna nekik, ha származásukat és kultúrájukat magától értetődőnek kezelik.
Az identitásválság kapcsán adja magát a melegséggel való párhuzam. Csakhogy egy meleg fiatal szülei rendszerint maguk nem melegek, így elkerülhetetlen, hogy gyerekük egyedül, a saját eszközeire támaszkodva keressen közösséget magának. A zsidóknál más a helyzet. Ezek a szülők segíthettek volna, hogy gyerekük megtalálja a közösséget és a gyökereit, de ehelyett titkolóztak előtte. Lehet, hogy jóindulatból tették, mert meg akarták védeni őket (az egyik fiatalember szülei azzal érveltek, hogy amíg a gyerekek túl kicsik voltak, esetleg elszólták volna magukat mások előtt). Ez mondjuk hasonlatos ahhoz az attitűdhöz, amikor melegek nem vállalnak gyereket vagy titkolják előtte a melegségüket azért, nehogy emiatt bántsák őt. Csakhogy a titkok jellemzője, hogy előbb-utóbb napvilágra kerülnek. És ezen a ponton összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van egy olyan fiatal, akit szülei felkészítettek identitása (vagy az ő identitásuk) esetleges el nem fogadottságára, és adtak a kezébe eszközöket, amelyekkel meg tudja védeni magát. A filmbéli zsidó fiataloknak ez nem adatott meg. Egyedül kellett megtalálniuk az útjukat és a közösségüket. Ez persze végül sikerült, de szüleik mennyi fájdalmat és magányt megspóroltak volna nekik, ha származásukat és kultúrájukat magától értetődőnek kezelik.
2012. március 9., péntek
Schmidt története
***SPOILER***
Schmidt életéből minden eltűnik, ami eddig értelmet adott neki. Nyugdijba vonul, a régi munkahelyén már nincs szükség rá; feleségét elvesziti; a régóta tervezett utazások se váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Lánya esküvőjén szembesül azzal, hogy a családjában sincs rá többé szükség. És ebben a kiüresedett állapotában kap kézhez egy rajzot attól az afrikai kisfiútól, akit havonta egy számára jelentéktelen összeggel támogat. Ez az utolsó jelenet a film katarzisa, ami azt sugallja: Schmidt mégis tett valamit a világért.
Ismerek olyan embert, aki úgy érzi, semmi hasznosat nem tud kezdeni az életével. Pedig eközben rengeteget tesz a magyarországi LMBTQ közösségért, és sokkal értékesebb, mint amilyennek érzi magát. Csak éppen senkinek nem jutott eszébe, hogy betegye azt a bizonyos kis rajzot a boritékba. Számtalanszor elismerik a munkáját, de szemtől szembe sohasem. Mert valamiért képtelenek vagyunk köszönetet mondani. Vagy ha megtesszük, csak azoknak, akiknek a munkája nagyon látványos, nem pedig azoknak, akiknek a fáradhatatlan, csak éppen kevésbé látható tevékenységének köszönhető az egész mozgalom fennmaradása. Nem csoda, ha úgy érzik, nincs értelme az életüknek. Hiszen a közösségért végzett munkának akkor látja az ember igazán értelmét, ha a közösség is elismeri.
Schmidt életéből minden eltűnik, ami eddig értelmet adott neki. Nyugdijba vonul, a régi munkahelyén már nincs szükség rá; feleségét elvesziti; a régóta tervezett utazások se váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Lánya esküvőjén szembesül azzal, hogy a családjában sincs rá többé szükség. És ebben a kiüresedett állapotában kap kézhez egy rajzot attól az afrikai kisfiútól, akit havonta egy számára jelentéktelen összeggel támogat. Ez az utolsó jelenet a film katarzisa, ami azt sugallja: Schmidt mégis tett valamit a világért.
Ismerek olyan embert, aki úgy érzi, semmi hasznosat nem tud kezdeni az életével. Pedig eközben rengeteget tesz a magyarországi LMBTQ közösségért, és sokkal értékesebb, mint amilyennek érzi magát. Csak éppen senkinek nem jutott eszébe, hogy betegye azt a bizonyos kis rajzot a boritékba. Számtalanszor elismerik a munkáját, de szemtől szembe sohasem. Mert valamiért képtelenek vagyunk köszönetet mondani. Vagy ha megtesszük, csak azoknak, akiknek a munkája nagyon látványos, nem pedig azoknak, akiknek a fáradhatatlan, csak éppen kevésbé látható tevékenységének köszönhető az egész mozgalom fennmaradása. Nem csoda, ha úgy érzik, nincs értelme az életüknek. Hiszen a közösségért végzett munkának akkor látja az ember igazán értelmét, ha a közösség is elismeri.
Akik megbánták
***SPOILER***
Mikael és Orlando mindketten nővé operáltatták magukat, noha nem igazán érezték magukat transzszexuálisnak. Orlando a 60-as években szánta rá magát a műtétre, amikor meleg férfiként a társadalom peremére szorult és prostitúcióra kényszerült; a bulvárlapokban olvasott egy dán transznőről, aki műtétje után férjhez ment egy milliomoshoz, és úgy vélte, számára is egy ilyen operáció jelentheti a kiutat. Mikael gátlásos fiatalember volt, aki általánosságban érezte magát rosszul a bőrében, és akit társai folyamatosan szekáltak. Azt remélte, nőként végre megkapja az őt megillető megbecsülést. Persze mindkettejüknek csalódniuk kellett. Mikael igen hamar ráébredt, hogy a nőket nem veszik komolyan: ez tapasztalható számos hétköznapi helyzetben, vagy akár a lekezelő „szivi” megszólításban is. (A film legnagyobb poénja, amikor egy életbölcsesség megosztásakor Orlando is „szivi”-nek szólítja Mikaelt.) Orlando megtalálja ugyan álmai férfiját, de múltjától nem szabadulhat: mikor férje megtudja, hogy átoperált férfi, szakít vele. Mikael most vissza akarja műtetni magát férfivá és úgy gondolja, ezzel minden problémája megoldódik. Orlando azonban már túl van ezen, és új férfitestében sem érzi otthon magát. Megrekedt valahol a két nem között, identitásban és külsejében egyaránt.
A film számomra nem arról szól, hogy senki ne váltson nemet. Hanem arról, hogy gondolják meg, miért teszik. Túl könnyű azt gondolni, hogy egy új névvel, új testben megvalósítható a tökéletes újrakezdés és elérhető a boldogság. Ez azonban még akkor se feltétlenül igaz, ha tényleg a nem megfelelő test okozta a problémát, mint Orlando esetében. Hiszen nemcsak egy új testet kell megszokni, hanem az azzal együtt járó nemi szerepet is, és ez különösen sokkoló lehet, ha a domináns nemből hirtelen az elnyomottba kerül az ember. Másrészt a személyiségvonásokat nem lehet átműteni. Egy zárkózott, félénk férfiból műtét hatására se lesz magabiztos, vagány nő. Mikael, miután női testben sem találta meg a boldogságot, az újabb nemváltó műtéttől várja azt. Én azonban hajlamos vagyok egyetérteni Orlandóval abban, hogy ezáltal nem fogja megtalálni.
A filmet nézve az járt a fejemben, hogy ha Orlando találna egy genderqueer közösséget, el tudná fogadni saját köztes állapotát és harmóniában élhetne önmagával (noha így sem tűnik igazán boldogtalannak). Azt viszont kétlem, hogy Mikael valaha boldog lehet, ha továbbra is álmegoldásokat keres a problémáira. Nem mintha egyedül lenne ezzel a világon. Van, aki a nemét váltogatja, van, aki a munkahelyét, az iskoláit vagy a partnereit, ahelyett, hogy szembenéznének problémáik valódi forrásával és azzal próbálnának kezdeni valamit.
Mikael és Orlando mindketten nővé operáltatták magukat, noha nem igazán érezték magukat transzszexuálisnak. Orlando a 60-as években szánta rá magát a műtétre, amikor meleg férfiként a társadalom peremére szorult és prostitúcióra kényszerült; a bulvárlapokban olvasott egy dán transznőről, aki műtétje után férjhez ment egy milliomoshoz, és úgy vélte, számára is egy ilyen operáció jelentheti a kiutat. Mikael gátlásos fiatalember volt, aki általánosságban érezte magát rosszul a bőrében, és akit társai folyamatosan szekáltak. Azt remélte, nőként végre megkapja az őt megillető megbecsülést. Persze mindkettejüknek csalódniuk kellett. Mikael igen hamar ráébredt, hogy a nőket nem veszik komolyan: ez tapasztalható számos hétköznapi helyzetben, vagy akár a lekezelő „szivi” megszólításban is. (A film legnagyobb poénja, amikor egy életbölcsesség megosztásakor Orlando is „szivi”-nek szólítja Mikaelt.) Orlando megtalálja ugyan álmai férfiját, de múltjától nem szabadulhat: mikor férje megtudja, hogy átoperált férfi, szakít vele. Mikael most vissza akarja műtetni magát férfivá és úgy gondolja, ezzel minden problémája megoldódik. Orlando azonban már túl van ezen, és új férfitestében sem érzi otthon magát. Megrekedt valahol a két nem között, identitásban és külsejében egyaránt.
A film számomra nem arról szól, hogy senki ne váltson nemet. Hanem arról, hogy gondolják meg, miért teszik. Túl könnyű azt gondolni, hogy egy új névvel, új testben megvalósítható a tökéletes újrakezdés és elérhető a boldogság. Ez azonban még akkor se feltétlenül igaz, ha tényleg a nem megfelelő test okozta a problémát, mint Orlando esetében. Hiszen nemcsak egy új testet kell megszokni, hanem az azzal együtt járó nemi szerepet is, és ez különösen sokkoló lehet, ha a domináns nemből hirtelen az elnyomottba kerül az ember. Másrészt a személyiségvonásokat nem lehet átműteni. Egy zárkózott, félénk férfiból műtét hatására se lesz magabiztos, vagány nő. Mikael, miután női testben sem találta meg a boldogságot, az újabb nemváltó műtéttől várja azt. Én azonban hajlamos vagyok egyetérteni Orlandóval abban, hogy ezáltal nem fogja megtalálni.
A filmet nézve az járt a fejemben, hogy ha Orlando találna egy genderqueer közösséget, el tudná fogadni saját köztes állapotát és harmóniában élhetne önmagával (noha így sem tűnik igazán boldogtalannak). Azt viszont kétlem, hogy Mikael valaha boldog lehet, ha továbbra is álmegoldásokat keres a problémáira. Nem mintha egyedül lenne ezzel a világon. Van, aki a nemét váltogatja, van, aki a munkahelyét, az iskoláit vagy a partnereit, ahelyett, hogy szembenéznének problémáik valódi forrásával és azzal próbálnának kezdeni valamit.
2012. február 18., szombat
Thomas Mann:József és testvérei
"És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség is rejlett benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez – nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett."
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
2012. február 12., vasárnap
Pázmáneum
Egyetemista idegenvezetőnktől nemcsak az épületekről, hanem az egyetemi életről is sokat megtudtunk. Így derült ki, hogy az impozáns külső mögött komoly problémák húzódnak. Az „impozáns belső terek” nehezen fűthetőek, az egyetem hatalmas összegeket költ fűtésre; az összes nyelvszak egy épületbe költözött, de nincs elég szemináriumi termük; a számítógépes szerver összeomlik, ha mind az 500 diák egyszerre megy fel rá; sajnálják, hogy kevés diák sportol, viszont a sportközpont épülete bármikor összeomolhat; a nagyelőadóba nem lehet akármikorra előadást szervezni, mert X.Y. tanár úr ott szokott gyakorolni az orgonán; a közelmúltig a könyvállomány szétforgácsolódva az egyes tanszéki könyvtárakban kapott helyet; a campus közelében csinos házakban tanári lakások épültek, amelyeket azonban tanári fizetésből nem lehet kifizetni; a lánykollégiumhoz vezető ösvény éjszaka nincs kivilágítva; satöbbi…
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)