***SPOILER***
Schmidt életéből minden eltűnik, ami eddig értelmet adott neki. Nyugdijba vonul, a régi munkahelyén már nincs szükség rá; feleségét elvesziti; a régóta tervezett utazások se váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Lánya esküvőjén szembesül azzal, hogy a családjában sincs rá többé szükség. És ebben a kiüresedett állapotában kap kézhez egy rajzot attól az afrikai kisfiútól, akit havonta egy számára jelentéktelen összeggel támogat. Ez az utolsó jelenet a film katarzisa, ami azt sugallja: Schmidt mégis tett valamit a világért.
Ismerek olyan embert, aki úgy érzi, semmi hasznosat nem tud kezdeni az életével. Pedig eközben rengeteget tesz a magyarországi LMBTQ közösségért, és sokkal értékesebb, mint amilyennek érzi magát. Csak éppen senkinek nem jutott eszébe, hogy betegye azt a bizonyos kis rajzot a boritékba. Számtalanszor elismerik a munkáját, de szemtől szembe sohasem. Mert valamiért képtelenek vagyunk köszönetet mondani. Vagy ha megtesszük, csak azoknak, akiknek a munkája nagyon látványos, nem pedig azoknak, akiknek a fáradhatatlan, csak éppen kevésbé látható tevékenységének köszönhető az egész mozgalom fennmaradása. Nem csoda, ha úgy érzik, nincs értelme az életüknek. Hiszen a közösségért végzett munkának akkor látja az ember igazán értelmét, ha a közösség is elismeri.
2012. március 9., péntek
Akik megbánták
***SPOILER***
Mikael és Orlando mindketten nővé operáltatták magukat, noha nem igazán érezték magukat transzszexuálisnak. Orlando a 60-as években szánta rá magát a műtétre, amikor meleg férfiként a társadalom peremére szorult és prostitúcióra kényszerült; a bulvárlapokban olvasott egy dán transznőről, aki műtétje után férjhez ment egy milliomoshoz, és úgy vélte, számára is egy ilyen operáció jelentheti a kiutat. Mikael gátlásos fiatalember volt, aki általánosságban érezte magát rosszul a bőrében, és akit társai folyamatosan szekáltak. Azt remélte, nőként végre megkapja az őt megillető megbecsülést. Persze mindkettejüknek csalódniuk kellett. Mikael igen hamar ráébredt, hogy a nőket nem veszik komolyan: ez tapasztalható számos hétköznapi helyzetben, vagy akár a lekezelő „szivi” megszólításban is. (A film legnagyobb poénja, amikor egy életbölcsesség megosztásakor Orlando is „szivi”-nek szólítja Mikaelt.) Orlando megtalálja ugyan álmai férfiját, de múltjától nem szabadulhat: mikor férje megtudja, hogy átoperált férfi, szakít vele. Mikael most vissza akarja műtetni magát férfivá és úgy gondolja, ezzel minden problémája megoldódik. Orlando azonban már túl van ezen, és új férfitestében sem érzi otthon magát. Megrekedt valahol a két nem között, identitásban és külsejében egyaránt.
A film számomra nem arról szól, hogy senki ne váltson nemet. Hanem arról, hogy gondolják meg, miért teszik. Túl könnyű azt gondolni, hogy egy új névvel, új testben megvalósítható a tökéletes újrakezdés és elérhető a boldogság. Ez azonban még akkor se feltétlenül igaz, ha tényleg a nem megfelelő test okozta a problémát, mint Orlando esetében. Hiszen nemcsak egy új testet kell megszokni, hanem az azzal együtt járó nemi szerepet is, és ez különösen sokkoló lehet, ha a domináns nemből hirtelen az elnyomottba kerül az ember. Másrészt a személyiségvonásokat nem lehet átműteni. Egy zárkózott, félénk férfiból műtét hatására se lesz magabiztos, vagány nő. Mikael, miután női testben sem találta meg a boldogságot, az újabb nemváltó műtéttől várja azt. Én azonban hajlamos vagyok egyetérteni Orlandóval abban, hogy ezáltal nem fogja megtalálni.
A filmet nézve az járt a fejemben, hogy ha Orlando találna egy genderqueer közösséget, el tudná fogadni saját köztes állapotát és harmóniában élhetne önmagával (noha így sem tűnik igazán boldogtalannak). Azt viszont kétlem, hogy Mikael valaha boldog lehet, ha továbbra is álmegoldásokat keres a problémáira. Nem mintha egyedül lenne ezzel a világon. Van, aki a nemét váltogatja, van, aki a munkahelyét, az iskoláit vagy a partnereit, ahelyett, hogy szembenéznének problémáik valódi forrásával és azzal próbálnának kezdeni valamit.
Mikael és Orlando mindketten nővé operáltatták magukat, noha nem igazán érezték magukat transzszexuálisnak. Orlando a 60-as években szánta rá magát a műtétre, amikor meleg férfiként a társadalom peremére szorult és prostitúcióra kényszerült; a bulvárlapokban olvasott egy dán transznőről, aki műtétje után férjhez ment egy milliomoshoz, és úgy vélte, számára is egy ilyen operáció jelentheti a kiutat. Mikael gátlásos fiatalember volt, aki általánosságban érezte magát rosszul a bőrében, és akit társai folyamatosan szekáltak. Azt remélte, nőként végre megkapja az őt megillető megbecsülést. Persze mindkettejüknek csalódniuk kellett. Mikael igen hamar ráébredt, hogy a nőket nem veszik komolyan: ez tapasztalható számos hétköznapi helyzetben, vagy akár a lekezelő „szivi” megszólításban is. (A film legnagyobb poénja, amikor egy életbölcsesség megosztásakor Orlando is „szivi”-nek szólítja Mikaelt.) Orlando megtalálja ugyan álmai férfiját, de múltjától nem szabadulhat: mikor férje megtudja, hogy átoperált férfi, szakít vele. Mikael most vissza akarja műtetni magát férfivá és úgy gondolja, ezzel minden problémája megoldódik. Orlando azonban már túl van ezen, és új férfitestében sem érzi otthon magát. Megrekedt valahol a két nem között, identitásban és külsejében egyaránt.
A film számomra nem arról szól, hogy senki ne váltson nemet. Hanem arról, hogy gondolják meg, miért teszik. Túl könnyű azt gondolni, hogy egy új névvel, új testben megvalósítható a tökéletes újrakezdés és elérhető a boldogság. Ez azonban még akkor se feltétlenül igaz, ha tényleg a nem megfelelő test okozta a problémát, mint Orlando esetében. Hiszen nemcsak egy új testet kell megszokni, hanem az azzal együtt járó nemi szerepet is, és ez különösen sokkoló lehet, ha a domináns nemből hirtelen az elnyomottba kerül az ember. Másrészt a személyiségvonásokat nem lehet átműteni. Egy zárkózott, félénk férfiból műtét hatására se lesz magabiztos, vagány nő. Mikael, miután női testben sem találta meg a boldogságot, az újabb nemváltó műtéttől várja azt. Én azonban hajlamos vagyok egyetérteni Orlandóval abban, hogy ezáltal nem fogja megtalálni.
A filmet nézve az járt a fejemben, hogy ha Orlando találna egy genderqueer közösséget, el tudná fogadni saját köztes állapotát és harmóniában élhetne önmagával (noha így sem tűnik igazán boldogtalannak). Azt viszont kétlem, hogy Mikael valaha boldog lehet, ha továbbra is álmegoldásokat keres a problémáira. Nem mintha egyedül lenne ezzel a világon. Van, aki a nemét váltogatja, van, aki a munkahelyét, az iskoláit vagy a partnereit, ahelyett, hogy szembenéznének problémáik valódi forrásával és azzal próbálnának kezdeni valamit.
2012. február 18., szombat
Thomas Mann:József és testvérei
"És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség is rejlett benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez – nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett."
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
2012. február 12., vasárnap
Pázmáneum
Egyetemista idegenvezetőnktől nemcsak az épületekről, hanem az egyetemi életről is sokat megtudtunk. Így derült ki, hogy az impozáns külső mögött komoly problémák húzódnak. Az „impozáns belső terek” nehezen fűthetőek, az egyetem hatalmas összegeket költ fűtésre; az összes nyelvszak egy épületbe költözött, de nincs elég szemináriumi termük; a számítógépes szerver összeomlik, ha mind az 500 diák egyszerre megy fel rá; sajnálják, hogy kevés diák sportol, viszont a sportközpont épülete bármikor összeomolhat; a nagyelőadóba nem lehet akármikorra előadást szervezni, mert X.Y. tanár úr ott szokott gyakorolni az orgonán; a közelmúltig a könyvállomány szétforgácsolódva az egyes tanszéki könyvtárakban kapott helyet; a campus közelében csinos házakban tanári lakások épültek, amelyeket azonban tanári fizetésből nem lehet kifizetni; a lánykollégiumhoz vezető ösvény éjszaka nincs kivilágítva; satöbbi…
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
Arra gondoltam, hogy a mi egyetemünk is tulajdonképpen műemlék jellegű épület. Ám nekem, ahogy valószínűleg sok más diáktársamnak, ez nem szokott eszembe jutni. Minket az érdekel, hogy normálisan fűtött termekben legyenek az óráink, ahová a diákok be is férnek; hogy rendesen működjön a számítógépes rendszer; hogy tanárok és diákok biztonságos és megfizethető helyen lakhassanak; hogy az egyetemi könyvtár bármely anyagához bármelyikünk hozzáférhessen; hogy a tanulás prioritást élvezzen az egyéb programokhoz képest. (Nem állítom, hogy ezek mindegyike 100%-ban megvalósul, de legalább közelít.) Ugyanis a színvonalas oktatásnak és tudományos munkának ezek feltételei, míg az épületek esztétikuma csak nem feltétlenül szükséges plussz. Ámde úgy tűnik, egy magyar egyetemnek (és az azt tervező építészeknek) nem ugyanez volt a sorrend.
A hallgatói keretszámok csökkentése, a teljes karok megszüntetése stb. mellett az egyetemi épületek alkalmatlansága is azt sugallja: ebben az országban nem tekintik fontosnak, hogy megfelelő számú és képzettségű fiatal diplomásunk legyen.
2012. február 10., péntek
Macskás hölgyek
A film négy főszereplőjéből kettő egyszerűen sok macskát tart, a másik kettő viszont önjelölt macskamentő és macskagyűjtő. Csapdával járják a környéket és befogják az arra járó kóbor macskákat (sőt egyikük tüzelési időben bármely kint kószáló macskát, abból a célból, hogy ne szülessen több kiscica). Mindketten több mint száz macskát tartanak a házukban, és büszkék magukra, amiért a szegény kis hontalanoknak otthont teremtettek. Pedig az állatvédő egyesület képviselője elmondja, amit én amúgy is tudtam: a kóbor macskák gyakorlatilag vadállatok módjára tökjól elvannak az utcákon. Nekik sokkal fontosabb a szabadságuk, mint az, hogy kapjanak ugyan rendszeresen kaját, de azon az áron, hogy összezsúfolják őket és ne legyen saját mozgásterük. Ami pedig a szeretetet illeti, nem sok simogatás juthat egy macskára ott, ahol száznál többen vannak.
Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.
Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.
Michael Askill: Lemurian Dances
A lemurok/makik/félmajmok mindig is a kedvenc állataim közé tartoztak. Élénken emlékszem arra, amikor a nyár legforróbb napján sikerült elkeverednünk az állatkertbe; minden állat félholtan hevert a melegtől, csak a kattamakik ugrándoztak fáradhatatlanul, legyőzhetetlen kíváncsisággal. Egyszer egy "mi lenne, ha állat lenne" játékban Tamás azt mondta rám, hogy kattamaki. Tetszett, hogy ilyen vidám, mozgékony, kíváncsi, barátságos jószággal azonosított. Azóta még jobban bírom a makikat.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
2012. február 6., hétfő
Illés: Még fáj minden csók
http://www.youtube.com/watch?v=a_L8C5DhcwM
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)