Takács Judit: Meleg század - egy visszaeső homoszexuális vallomása

 Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám Takács Judit mint kutató és szerző érdemeit, számomra a könyv talán legizgalmasabb része az egyik függelékben idézett levéltári forrás volt: egy homoszexualitás miatt letartóztatott férfi vallomása, aki élete minden azonos nemű kapcsolatát felidézi több évtizedre visszamenőleg. Míg a harmincas-negyvenes években nagyrészt életkorban hozzá illő partnerei voltak, az utolsó esetekben már fiatalkorú, akár 14 évnél fiatalabb fiúkkal próbálkozott. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka?

Nyilvánvaló, hogy a vallomástevő nem kezdettől fogva pedofil és nem is valószínű, hogy később azzá vált volna. Viszont nagyon gyakran azok a felnőttek nyomulnak fiatalkorúakra, akik számára a hozzájuk hasonló korú emberekkel való kapcsolat nem opció - jó (azaz inkább illusztris) példa erre a római katolikus egyház, amelynek sok papja úgy véli: egy gyerek kevésbé buktathatja le, mint egy felnőtt titkos szerető. Kurimay Anita Queer Budapest című könyvéből kiderül, hogy bár a homoszexualitás Magyarországon a 19. század vége óta bűncselekménynek számított, igazából csak az 50-es évektől kezdték aktívan üldözni és a melegeket nagy számban börtönbe csukni, vagy zsarolással arra kényszeríteni, hogy jelentsenek az ÁVH-nak. A férfi, akinek vallomását olvashatjuk a könyvben, talán azért kezdett el kamaszfiúkkal próbálkozni, mert többször megütötte a bokáját álruhás rendőrökkel, és biztosra akart menni.

Mindebből az jön ki, hogy minél elnyomóbb egy közeg (egy ország vagy azon belüli intézmény, például egyház) a homoszexualitást illetően, annál nagyobb veszélynek teszi ki a gyerekeket és kamaszokat. Ezt üzenjük a római katolikus egyháznak, de akár azoknak az államoknak is, amelyek - mint Oroszország, amely újabb homofób törvény meghozatalára készül - megnehezítik meleg polgáraiknak, hogy félelem nélkül, egyenrangú kapcsolatokban éljenek.

Terry Pratchett: Interesting Times - tanárból haramia

 

Régi kedvencünk, Rincewind (a magyar neve asszem Széltoló, ő van a képen, aminek forrása a wikipedia) ebben a regényben egy csapat haramiával találkozik a sivatagban. Döbbenten értesül róla, hogy egyikük valaha tanár volt, és megpróbál magyarázatot keresni a furcsa pályaváltásra.

- De hát a nélkülözés, a szörnyű veszélyek, az, hogy mindennap az életét kockáztatja...-sorolja, mire a másik arca felderül:

- Ó, hát maga is volt tanár?

Lehet, hogy Magyarországon ezt a poént sokan lassan már nem is értik, hiszen tanárnak lenni veszélyes üzemmé vált. Az életveszélyes iskolaépületek és a kirúgás állandó veszélye mellé most az is becsatlakozott, hogy a tanárok lettek az első számú közellenség, felváltva ezzel a civil szervezeteket, migránsokat, LMBT+ embereket és KATÁ-sokat (közben volt néhány rövidebb életű ellenségcsoport is, mint a COVID-lezárások alatt a nyugdíjasok). Az egy dolog, hogy ha bárki ki mer állni a jogaiért, az azonnal átkerül a rendszer ellensége kategóriába (ilyen szempontból szépen visszaidézve az 50-es éveket). De ráadásul az ilyen embereket azonnal csoportnak tekintik, akkor is, ha korántsem egységes a fellépésük, és a közhangulat ellenük fordul. Ez az úgynevezett jobboldali identitáspolitika, amely szemben baloldali változatával - amely adott kisebbségek jogaiért áll ki - egy jogokkal rendelkező, pozitív identitású többséget állít szembe olyan kisebbségi csoportokkal, amelyeket alacsonyabb rendűnek vagy a "nemzet" fogalmán kívülinek tekint. Magyarországon azonban nemcsak a hagyományosan már meglevő csoportok válnak ilyen módon kirekesztetté, hanem a fordítottja is igaz: aki a rendszer ellen mer beszélni, azonnal besorolódik egy nemkívánatos csoportba. Ahogyan a melegség stigmája - Goffman fogalmával élve - ragadós stigma, vagyis az LMBT+ emberek mellett kiálló szövetségeseket is sújtja a homofóbia, ugyanígy a kormánypárti hír- és közösségi média szerint a tanárok mellett kiállni is minimum lúzerségnek, de adott esetben erkölcstelenségnek minősül. Vagyis aki nem akar kirekesztődni, jobban teszi, ha nem vállal szolidaritást egyetlen hátrányos helyzetű csoporttal sem. Így alakul ki az a furcsa politika, amely éppen a folyamatos (virtuális) csoportképzés által szigeteli el egymástól az embereket és ássa alá a társadalmi szolidaritást.

Before They Fall

 Észak-Amerika északnyugati partvidékén maradtak fenn a Föld utolsó mérsékelt égövi esőerdői. Sajnos a fakitermelés ezeket is kiszemelte magának, így az elmúlt 40 évben az ott élő őslakosok, valamint nem-őslakos tudósok és szövetségesek kampányokat folytatnak ezeknek a varázslatos őserdőknek a megmentéséért. Erről szól ez a csodaszép dokumentumfilm, amiből nem teszek ki képet, mert az önmagában spoiler lenne. Helyette mellékelek egy képet egy szubtrópusi köderdőből Teneriféről, ahol szintén hosszú múltja van az erdővédelemnek: már a 17. században törvényt hoztak arról, hogy ha valaki engedély nélkül kivág akár egyetlen fát is, annak levágják a kezét. Mondjuk maga a büntetés elég brutális, az viszont figyelemre méltó, hogy már ekkor felismerték az erdők értékét. Ehhez képest Magyarországon a városligeti pusztítás és az erdők kiirtását lehetővé tevő (bár azóta enyhített) törvények után most az MVM készül egy csomó fát kiirtani.

Elgondolkoztam: vajon mi lehet az oka, hogy egyes helyeken felismerik az erdők értékét, máshol pedig nem (és itt nemcsak Magyarország a rossz példa, Brazíliát ugyanígy említhetnénk). A környezetvédelmet mindenképpen elősegíti, ha az emberek saját bőrükön érzik az erdők értékét. Brit-Kolumbia őslakói halászatból és vadászatból éltek, pontosan tudták tehát, mennyire fontos az erdőket megőrizni (az, hogy az erdőt a szellemek lakóhelyének tekintették, nem adalék ehhez, hanem ebből következik). Tenerifén pedig a part menti lakosok hamar megtanulták, hogy ha erdők helyett kopár hegyoldalak magasodnak fölöttük, esős időben a fentről lezúduló víz elsodorja szőlőjüket, veteményüket vagy akár városaikat is. A magyar, kanadai és brazil törvényeket és vállalati döntéseket viszont olyan emberek hozzák, akik városokban élnek, erdőt maximum a magánrepülőjükből látnak föntről. Ezért nyilván kevesebb közvetlen tapasztalatuk van az erdőirtás rövid távú következményeiről. Persze a tudósok, környezetvédők és tapasztalati szakértők (vagyis az erdőkben vagy azok mellett élők) már régóta magyarázzák, milyen rövid és hosszú távú problémákat okoz az erdőterületek elvesztése. Csak jó lenne, ha hallgatnának is rájuk.

A filmet meg nézzétek meg a 2022-es Verzió Fesztiválon.

A nagy magyar Mekk Mester

 ***SPOILER**

A Mekk Mester sorozat a magyar animáció egyik csodája. Nemcsak vicces, hanem egy nagyon általános jelenséget figuráz ki minden korosztály számára érthető módon: azokat az embereket, akik magukat mindentudónak állítják be, miközben folyamatosan bakot (stílszerűen mondhatnánk: kecskebakot) lőnek, mert ha esetleg meg is vannak az alapvető készségeik, nem látják összefüggéseikben a dolgokat. Ott van például az az epizód, amikor Mekk Mestert megkérik, hogy építsen kandallót, mert túl hideg a ház - ő pedig ezt úgy oldja meg, hogy leszedi a tetőről a cserepeket. A kandalló elkészül, de a ház nyilvánvalóan hideg marad. (Ez volt a spoiler.)

Az Orbán-kormány működése erősen hasonlít Mekk Mesterére. Szakértőnek kiáltják ki magukat egy csomó dologban, annó azzal kampányoltak, hogy ők meg fogják oldani a problémákat (most már elővigyázatosabban azzal kampányolnak, hogy az ellenzék nem fogja ezeket megoldani, és nagyvonalúan elfelejtik hozzátenni, hogy ők maguk még annyira sem). Ijesztő az infláció, romokban az egészségügy és az oktatás, de ők csak villognak a sikereikkel - azokkal is, amelyek azóta kudarcnak bizonyultak, lásd rezsicsökkentés. Annak, hogy nem látják az összefüggéseket, szép példája az, amikor megtiltották, hogy az állami szektorban dolgozó orvosoknak magánpraxisa legyen - eszükbe se jutott, hogy minden épeszű orvos a magánszektort választaná a kettő közül, főleg az egyéb körülményekre való tekintettel (amelyekről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/10/miert-eppen-alaszka-avagy-tobbezer.html). És akárcsak Mekk Mestert (például a kandallós esetnél), őket sem érdekli, hogy az emberek jóllétét hogyan befolyásolja egy adott intézkedés; nekik ki lett adva, hogy elérjenek valamit (pl. legyen mindenhol orvos), és erre az első kézenfekvő megoldást választották ahelyett, hogy az érintettekkel egyeztettek volna.

Tudjátok, mi a legfurább Mekk Mesterben? Hogy a sorozatos kudarcai ellenére még mindig bíznak benne és adnak neki munkákat.

(kép: imdb.com)

Joy Adamson: A fürkésző szellem - osztráknak lenni Brit Kelet-Afrikában

 Szegény Joy valószínűleg nem örülne, hogy önéletírásában most leginkább nem az afrikai tájak és expedíciók leírása szólított meg, hanem az, amit a II. világháború idején megtapasztalt. Ő ugye már bőven az Anschluss előtt elköltözött Ausztriából Brit Kelet-Afrikába, emellett meggyőződéses antifasiszta volt, úgyhogy erősen meglepődött, mikor egy nap megjelentek nála az egyenruhások és tacskójával együtt ellenségként internálták, miközben svájci férjével a kutya se foglalkozott. A férj gyorsan mozgósította az ismerősöket és kiderült: az volt a fő vád Joy ellen, hogy otthonukban németül beszélő vendégeket fogadott. Mikor kiderült, hogy ezek svájciak voltak, kiengedték. Joy nem azon lepődött meg legjobban, hogy a Schweitzerdeutschban valakik felismerték a németet, hanem azon, hogy pusztán származása miatt számított az egyik német ajkú ember ellenségnek, a másik barátnak.

Napjainkban Oroszországból tömegesen menekülnek azok, akik nem akarnak harcolni Ukrajna ellen. Számos ország azonban nem fogadja be őket, sőt a mostani Budapesti konferenciánkra se jutott el egy orosz (női!) előadó, mert ugyanezen okból nem kapott vízumot. Pedig logikusan azt gondolhatnánk: akik nem akarnak Ukrajna ellen harcolni, pont hogy a barátaink, ha már valakit, akkor azokat kéne kiutasítani, akik Putyint támogatják. Sajnos azonban ez nem változott a II. világháború óta: az a véletlen tényező számít, hova születtél, nem pedig az a nem véletlen tényező, hogy milyen politikai elveket vallasz.

(Ebben a sztoriban nincs Elza, de azért ideteszek egy elzás képet, forrása: wikipedia.)

Szomszédok: akadálymentesítés magyar módra

 Igenis néztem annó Szomszédokat, és igenis vannak benne (társadalmilag, nem művészetileg) érdekes momentumok. Ilyen például, amikor Jutkáék iskolájába be akarnak íratni egy kerekesszékes kislányt. Az igazgató nagyon tiltakozik, hogy de hát az iskolában nincs lift, nem tudna fölmenni az emeleti tantermekbe. A tanulók azonban megtalálják a megoldást: minden szünetben egész csapat önkéntes jelentkezik, hogy fel-le cipelik Szilvit a lépcsőn. És persze ez egy igen megható és tanulságos történet, de még meghatóbb lenne, ha a következő évadban az igazgató bejelentené: sikerült akadálymentesíteni az épületet, mostantól bármely mozgáskorlátozott diák segítség nélkül tud benne közlekedni. Ilyen részre azonban nem emlékszem (ha mégis volt, kérlek, írjátok meg kommentben), vagyis a Szomszédok akadálymentesítéshez való hozzáállása ugyanazt a mintázatot mutatja, amit napjainkban sokan látunk és kritizálunk: a világ a fogyaték nélküliekre van szabva, ha neked van valami fogyatékosságod, oldd meg magad, az állam nem szól bele. Ironikus módon ezt a neoliberalizmusnak szokták felróni, de a jelek szerint a gondoskodó szocialista állam se mindig volt annyira gondoskodó (ezt egyébként történészek már felfedezték, pl. Varsa Eszter a kisgyerekes szülők támogatása kapcsán).

Persze mondhatnánk, hogy a 80-as években az akadálymentesítés még gyerekcipőben járt, a jelek szerint azonban ezen a téren továbbra sincs túl sok javulás. Tegnap a jövő heti konferenciával kapcsolatban felmerült, hogy fog a kerekesszékes résztvevő eljutni a szállodából a helyszínre. Az akadálymentes taxi lett volna a kézenfekvő megoldás, ám Kymi, akinek már voltak tapasztalatai ilyesmivel, felvilágosított, hogy ez nem járható út. A taxisok ugyanis nem alkalmazottak, hanem magánvállalkozók, akkor dolgoznak, amikor kedvük van, vagyis a taxitársaság diszpécsere nem tudja előre megmondani, hogy melyik nap lesz kerekesszékkel kompatibilis kocsi. Persze meg lehetne oldani, hogy csinálnak a taxisoknak egy beosztást, és abban az időszakban x kolléga biztosan szolgálatban van (ha belegondolunk, így működik a dolog a nyelvtanárokkal és a tolmácsokkal is), esetleg, ha kifejezetten van igény, szólni előre Kiss Piroskának, hogy lesz szíves adott időpontban vállalni egy fuvart az akadálymentes taxijával (mint mondjuk a fodrászok vagy műkörmösök), ám valamiért ez nem így működik. A mozgáskorlátozott lesz szíves gyalogosan közlekedni.

Családom és egyéb állatfajták film - távol Európától

 

A britek sokmindent csinálnak rosszul (a kávét és a Brexitet említhetjük mint eklatáns példákat), de egyvalamiben nagyon jók: képesek irodalmi műveket úgy filmre adaptálni, hogy hűen visszaadják mind a történetet, mind az eredetinek a hangulatát. Persze van ellenpélda is, pont a Durrell-regényekből: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/a-durrell-csalad.html – ezzel szemben ez a filmváltozat teljesen Durrell szellemében íródott. Benne vannak a legjobb sztorik, a legviccesebb állandó mellékszereplők, és még külsőre is annyira eltaláltak majdnem mindenkit, hogy pontosan be tudom azonosítani őket, még mielőtt bemutatkoznának. Nagyon kevés adalék van az eredetihez képest: ezek egyike a film egyik legikonikusabb jelenete, a tengerparti ebéd, ami azonban abszolút illeszkedik az egész hangulatához (kép: bbc).

A másik, ami a regényben nem szerepel: a család felnőtt tagjai és vendégeik időről időre szóba hozzák azt, hogy Hitler diktatúrát épít ki, Európában háború készül. Érthető, hogy a könyvekben erről nincs szó, hiszen azok Gerry szemszögéből íródtak, aki tizenpár évesen nem foglalkozott ilyesmikkel. A film egyik jelenetében el is hangzik: Durrellék azt remélik, hogy egy távoli görög szigeten elkerülik majd őket az európai politika viharai. Ez sajnos nem valósul meg, hiszen Görögország belép a háborúba, de valószínűleg így is sokkal békésebben teltek nekik a 30-as évek, mint azoknak, akik Angliában maradtak.

Hamarosan én is egy távoli szigetre költözöm, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem tervezem figyelemmel kísérni, mi történik Európában. Amióta elköltöztem Magyarországról, újra és újra tapasztalom: más, külföldön élő magyarokkal együtt sokkal jobban rálátok a magyarországi történésekre, mint azok, akik csak az ottani médiát olvassák/nézik és nincs összehasonlítási alapjuk. Ráadásul az, hogy nem a mi bőrünkre megy a játék, ad egy olyan perspektívát, amitől racionálisabban szemlélhetjük a dolgokat. Elvégre a krízisintervenciónak is ez a lényege: a válságban levő ember pont saját kétségbeesése miatt nem látja a kiutat, amit a kívülálló segítő megmutathat neki. 

Időről időre megkapjuk, hogy ha nem élünk Magyarországon, minek foglalkozunk azzal, mi van ott. Nyilván sokkal kellemesebb lenne egyfajta örök vakációban helyi emberekkel barátkozni és állatokat megfigyelni, mint Gerry teszi. Csakhogy nagykorú emberekként tudjuk, hogy a dolgok nem izoláltan történnek, és egy demokratikus országban élve is hatással lehet ránk, ha máshol diktatúrák épülnek ki. Másrészt (mint erre már sokszor rámutattam) az otthon maradottaknak jól jöhet, ha látnak más országokból példákat és személyes történeteket. Ahelyett, hogy "mit szólsz bele?" szöveggel támadnák a külföldön élő magyarokat, inkább biztatniuk kellene őket, hogy mondják el az ő tapasztalataikat.