Szembesítés

Szabó István filmje egy karmesterről szól, akit sztároltak a náci Németországban, ezért a háború után vizsgálat indul ellene. Furtwängler doktor (ugyanis díszdoktori címet is kapott a náciktól) felemlegeti apró kis gesztusait, amelyeket ő ellenállásnak értékelt (nem lépett fel a Führer születésnapján, csak előtte egy nappal) és azzal védekezik, hogy de hát nem volt választása. "Szeretem a hazámat és szeretem a zenét, mit tehettem volna?"

Ezt az érvet gyakran használják olyan művészek, akik egy-egy diktatúrát kiszolgálnak. Ceaucescu alatt Romániában kialakult egy mozgalom, akik a "művészet mint ellenállás" jelszavát hirdették: eszerint azáltal, hogy művészetüket függetlenítik a politikától, megvalósítják az egyetlen ellenállást, ami egy diktatúrában lehetséges. Ez egész jó érvnek látszott, amíg nyilvánosságra nem hozták a Securitate aktáit, amikor is kiderült, hogy ezeknek az "ellenállóknak" jó része besúgó volt. És még valami kiderült az aktákból: szemben a közhiedelemmel (és a lelepleződött ügynökök védekezésével) senkit sem kényszerítettek, hogy besúgó legyen. Felajánlottak neki különböző előnyöket, mint pl. jó lakást, menő nyugati cuccokat, magas pozíciókat művészeti intézményekben vagy a lehetőséget, hogy kiadathassa a műveit - de innentől kezdve ő döntött.

Tudom, nem vagyok egy művészlélek, de én a művészi önkifejezésnél (illetve az arra alapozott karriernél és megélhetésnél) fontosabbbnak tartom a társadalmi igazságosságot és a becsületet. Ennek fényében kezdtem el azon gondolkozni, mit tehet egy művész, ha egy elnyomó rendszer azt akarja, hogy együttműködjön vele. Persze különböző diktatúrák különböző szigorral és módszerekkel dolgoznak, de szerintem csaknem mindig vannak alternatívái annak, hogy kiszolgáljuk a hatalmat, és ezt figyelmébe ajánlom a mai Magyarországon is a színművészetet művelőknek és oktatóknak - meg persze más művészeknek is.
Vagyis mit tehetett volna Furtwängler?

a. Elmehetett volna külföldre. Neki ezt konkrétan fel is ajánlották; a mai magyar művészeknek nem ajánlják fel, de lehetővé teszik. (A szocialista Romániában ez kevésbé volt kézenfekvő megoldás, bár lehetetlen sem.) Persze esélyes, hogy külföldön kevésbé lett volna sztár, mint eredeti hazájában (bár Furtwängler igen, őt az évszázad legnagyobb karmesterének tartották és konkrétan hívták is külföldi zenekarokhoz). Meg persze vannak olyanok, akik különböző tényezők (pl. beteg idős szülők) miatt nem mernek messzire menni. Nyilván korlátozott mértékben, de ilyenkor rendelkezésre áll az a megoldás, amit mi követtünk: szomszédos országba költözni, ahol megvan a szabadságunk, viszont visszamehetünk, ha szükség van ránk (ez megint rendszerfüggő, a mai Magyarországon megvalósítható). Vagy ha végképp nem akar költözni a művész, van b. opció is:

b. Otthagyhatta volna azt a művészpályát, amelyhez meg kellett volna alkudnia a hatalommal. Ha van másik szakmája, űzheti azt, ha nincs, elmehet mondjuk call centeresnek, olyat mindig keresnek és nem kell hozzá fizikailag fittnek lenni. Esetleg (ismét nem a szocialista Romániában , de a mai Magyarországon igen) elmegy valami alapítványhoz színjátszást vagy zenét oktatni, magánórákat ad, így nem szolgálja ki a rendszert és mégis megmaradhat imádott szakmájánál.És persze otthon nyugodtan zongorázhat vagy szerezhet zenét, a mai multimédiás világban még azt sem kizárt, hogy ezt eljuttathatja a közönségéhez.

Persze mindkét megoldás áldozatokkal jár - ahogy a hétköznapi, nem művészetben dolgozó emberek is áldozatokat hoznak, ha diktatúrába születtek (vagy országuk önhibájukon kívül később azzá vált). Ha mi elhagyjuk az országunkat, az ugyanolyan nulláról újrakezdés, sőt gyakran még inkább. Ha pedig ott maradunk, feláldozzuk a karriert, a szólásszabadságot és akár azt is, hogy önmagunk lehessünk. Szemben Furtwänglerrel (és, a film alapján magával a rendezővel) nem gondolom, hogy a művészi tehetség felment valakit ezek alól a döntések alól. Az a művész, aki a továbbiakban (is) kiszolgálja az Orbán-rezsimet, ugyanúgy cinkos, mint Ceaucescu besúgói.