Elveszve Münchenben

***SPOILER***

Egy rendező cseh-francia koprodukciós játékfilmet szeretne forgatni az 1938-as Müncheni Szerződés évfordulója alkalmából. Ez a dokumentum szimbolikus jelentőségű a cseh nép életében, hiszen nemcsak Hitler kezére adta a Szudéta-vidéket, de ráadásul Franciaország, Csehszlovákia akkori szövetségese is aláírta, amit a csehek azóta is árulásnak élnek meg. Ahogy azonban a film rendezője és főszereplője beleássa magát a történeti forrásokba, egészen más értelmezéssel találkoznak. Eszerint Beneš akkori csehszlovák államfő(?) titokban megállapodott a franciákkal a szerződés aláírásáról, nehogy Hitler lerohanja az országát. Valójában tehát a franciák nem követtek el árulást, csak ezt hitették el a lakossággal, ami általános franciaellenességhez vezetett. És a történelem, kisebb léptékben bár, de megismétli önmagát. A film producere bevallja, hogy az állítólagos francia partner sohase létezett, ő találta ki, hogy a koprodukciós filmeknek elérhető uniós forrásokra pályázhasson. A pályázat nem nyert, a forgatást le kell állítani, de a producer nem ismeri be a svindlit, inkább azt állítja, hogy a francia partner visszalépett. A stáb gyűlölete a filmen dolgozó franciák ellen fordul, és végül fizikai erőszakba torkollik.

Korábban írtam már a bűnbakképzés veszélyeiről és arról, hogy ezáltal elhárítjuk saját magunkról a felelősséget. Erre jó példa a holokauszt: a magyar hivatalos retorika szerint a németek tehettek mindenről, pedig jónéhány magyar segédkezett a zsidók elhurcolásában, akár antiszemitizmustól, akár pénzéhségtől vezérelve. De a felelősségvállalást a bűnbakképzésen felül még valami gátolja, ami a magyarokra nagyon jellemző, de a film tanúsága szerint a cseheknek se kell érte a szomszédba menniük: a történelem áldozatának szerepe. Minket mindenki bánt, mi nem tehettünk semmi rosszat, hiszen tehetetlenek vagyunk. Gondoljunk csak bele a magyar Himnusz szövegébe. Az áldozat pedig, szokásos fekete-fehér logikánk szerint, csak jó lehet (hiszen az elkövető a rossz).

Az áldozatszereppel nemcsak az a probléma, hogy elfedi a történelem komplexitását, vagy hogy felment a felelősség alól. Hanem ráadásul azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem vagyunk urai saját sorsunknak. Hiszen minket a balsors tép régen (nem pedig, mondjuk, a rossz politikai döntéseink következményei), és csak Isten hozhat ránk víg esztendőt (nem saját munkálkodásunk). Mindez politikai passzivitáshoz vezet: a sorsra bízzuk magunkat, vagy azokra a szemfüles politikusokra, akik kisajátítják a sors szerepét. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk Izland kormánya (szándékosan nem nagyhatalmat hozok példának) olyan intézkedésekkel próbálkozna, mint amilyeneket nálunk csont nélkül bevezetnek, már rég megszervezték volna az általános sztrájkot (az izlandi nőknek ez már a hetvenes években sikerült, pedig akkor még internet se volt). A különbség többek között azon múlik, hogy a történelem áldozataiként gondolunk magunkra, vagy hiszünk abban, hogy befolyásolhatjuk életünk alakulását.