Két nő - egyikük 94 éves, a másik talán 30 – epizódokat mesél az életéből. Gyerek- és fiatalkorukat sok évtized különbséggel élték, ebből nyilván adódnak különbségek, de az érzelmi élmények (a többünk szerint nagyon nem ideillő és nagyon nem megfelelően felvezetett Holokauszt-történetet leszámítva) nagyon hasonlók. Egy valódi, egyenrangú kommunikáció zajlik a generációk között, olyan, amely a különbségeket és a hasonlóságokat egyaránt felfedezi és értékeli.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a baráti körömben sok olyan ember akad, aki életkorilag simán a gyerekem lehetne. Szerintem ők ezt talán nem is érzékelik, de semmi esetre sem mutatják, és nem viselkednek velem másképp, mint a saját korosztályukkal. Ez nagyon jó, és azt gondolom, abszolút tudunk a hasonlóságok mentén kommunikálni. Néha mégis hiányzik egy kicsit, hogy Réka, Emil vagy Dávid megkérdezze, milyen volt a szocializmusban felnőni, miben volt más az én gyerekkorom, mint az övék. (Persze talán a szüleik beszéltek nekik ilyesmiről, vagy úgy érzik, a filmekből már ismerik.) Az ilyen beszélgetések mindig rendkívül izgalmasak; emlékszem egy egri vonatútra, amelynek során Dominikával összehasonlítottuk az ő Lengyelországban és az én Magyarországon leélt gyerekkorunkat. Az ilyen személyes kommunikáció segíti a kultúrák és generációk közti megértést. Persze ehhez az kell, hogy a fiatalabbaknak legyenek olyan középkorú vagy idős barátaik, akikkel egyenrangú partnerként tudnak beszélgetni – mert ha az idősebb különleges bánásmódot vár el a kora miatt vagy nem veszi komolyan a fiatalabbat, megette a fene az egészet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése