***SPOILER***
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.
A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.
Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése