2017. október 29., vasárnap

Dés Mihály: Pesti barokk

Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).

Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.

Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése