***SPOILER***
Egy norvég házaspár örökbe fogad egy kolumbiai kisfiút. A feleség halála után azonban a férj, Kjetill, úgy érzi, nem tud egyedül gondoskodni a gyerekről. Abban a reményben viszi vissza Danielt Kolumbiába, hogy vér szerinti anyja majd visszafogadja. Persze mindenki, akinek Kolumbiában megemlíti ezt, mélységesen megdöbben és felháborodik. Kjetill egy ponton kifakad: ha rendben van az, hogy egy napsütéses, meleg országból elvisznek egy gyereket egy sötét, hideg országba, miért ne történhetne meg az ellenkezője?
Ez a lehetőség a legtöbbünk számára abszurdnak tűnik, ahogy kellő derültséget keltett diákjaim között az a felvetésem, hogy igazán kenyai szülők is fogadhatnának örökbe izlandi gyerekeket. Annyira magától értetődőnek vesszük a globális hierarchiákat, hogy fel se tűnik. Pedig a képlet nem egyszerűen az, hogy a gazdag országokban nincsenek örökbefogadásra váró gyerekek, ezért onnan jönnek az örökbefogadók, míg a szegény országokban a szülők nem tudják eltartani gyerekeiket, ezért örökbe adják őket. Az USA például viszonylag gazdag ország, mégis tele van örökbefogadásra váró gyerekekkel, és Kínát sem szokás már a szegény országok közé sorolni, mégis nagyon sok kínai születésű kislány él örökbefogadó szülőkkel Európában és Amerikában. Ebben az esetben az egy-gyermekes szabály volt az ok: mivel a legtöbb kínai család (vallási és társadalmi okokból) fiút szeretett volna, az elsőszülött lányokat gyakran árvaházba adták, hátha másodszorra összejön egy kissrác. Ugyanígy más országokban is érdemes figyelembe vennünk a GDP-n felül egyéb tényezőket is.
A magyar helyzet rávilágíthat néhány ilyenre. Nálunk ugye sokan panaszkodnak, hogy kevés az örökbe fogadható gyerek,mégis tele vannak az intézetek. Hogy ez hogy jön össze? Úgy, hogy a fenti panaszkodók ragaszkodnak az ép, fehér csecsemőhöz. Pont ők azok azonban, akikből a legkevesebb áll rendelkezésre. Egyrészt a szülőnek hivatalosan le kell mondania a gyerekről, plusz a bürokrácia, tehát a legtöbb gyerek, mire örökbe adható lesz, már nagyon nem csecsemő. Mivel a romák általánosságban véve rosszabb körülmények között élnek, mint a gádzsók, több roma gyerek kerül be a rendszerbe (akár úgy is, hogy elveszik őket a szüleiktől, mert azok – a hatóságok véleménye szerint – nem tudják megfelelően ellátni őket). Ráadásul egy inkubátorban talált gyerekről nem lehet megmondani, roma-e vagy sem, tehát a fehérekhez ragaszkodók nem kaphatják meg. Ami a fogyatékkal élő gyerekeket illeti, egyrészt nem túl jó az infrastruktúra, másrészt a társadalmi előítéletek is befolyásolják a szülőket. Nem tudom, Skandináviában mi a helyzet az ügyvitel sebességével, de az biztos, hogy mind a szegényeket segítő szociális támogatás, mind a más bőrszínű, illetve fogyatékkal élő emberek elfogadottsága és esélyegyenlőségük biztosítása meghaladja a miénket. Nálunk a nemzetközi örökbefogadás még azokban sem merül fel, akik megengedhetnék maguknak, hiszen az ilyen gyerek ugyebár mindenképp más bőrszínű lesz.
A nemzetközi örökbefogadással kapcsolatban persze számos vita zajlik, ezek egy részére már itt is reflektáltam (ld. a Gyermekáldás c. bejegyzést). Ezzel együtt azt gondolom: a tény, hogy Magyarország uniós tagállam létére az örökbeadó és nem az örökbefogadó országok közé tartozik, az itt élő emberek korlátait és előítéleteit tükrözi, és ez elég szégyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése