2014. december 7., vasárnap

Johnny Cash: A Boy Named Sue

https://www.youtube.com/watch?v=WOHPuY88Ry4

***SPOILER!***
Bár a dalt egyszer egy transznemű Facebook-csoportban osztotta meg valaki, főszereplője egyáltalán nem transz. Egyszerűen csak megszívta, mert apja (vélhetően vicces kedvében) fiú létére lánynevet adott neki. Egész életét arra teszi fel, hogy megkeresse az apját és bosszút álljon rajta. Mikor végre megtalálja, az apa elárulja a névadás valódi okát: azt akarta, hogy fia megedződjön az élet nehézségeivel szemben azáltal, hogy kiskorától fogva folyamatosan harcolnia kell. Apuka, bár nem volt genderológus, láthatóan tisztában volt a társadalom heteronormativitásával és azzal, hogy a nemi szerepek bármilyen fajta áthágása súlyosabb szankciókat von maga után, mint bármilyen más határsértés, különösen a férfiak számára (nem véletlen, hogy Johnny Cash nem írta meg a ballada női változatát, monjuk ’A Girl named Paul’ címmel).


Számomra két momentum érdekes a történetben. Az egyik, hogy Sue simán megúszná az összes vegzálást, ha egyszerűen letagadná a nevét vagy valamilyen alternatív becenevet használna helyette, mint a Pi élete főszereplője. De Sue ezt éppúgy nem teszi meg, mint ahogy a még születési nemükben élő és abból nem kirívó transzszexuálisok vagy a heterónak kinéző meleg nők és férfiak is gyakran előbújnak olyankor is, amikor ez veszélyt jelenthet rájuk. Sue számára a neve éppoly központi része az identitásának, mint egy transznak a választott neme vagy egy meleg/leszbikus embernek a szexuális orientációja. Ez a párhuzam magyarázatot adhat azoknak, akik felől az LMBTQ emberek élhetnek, ahogy csak akarnak, de minek mondják el? Nos, pont azért, amiért Sue – és tegyük hozzá, az emberek többsége – nem hazudik a nevével kapcsolatban: mert énjének alapvető része, és ha nem mondaná meg, a vele találkozó emberek valaki mást ismernének meg.

A másik érdekesség, hogy Sue fékezhetetlen gyűlölete az apja iránt valamelyest enyhül ugyan a magyarázat hatására, de a dal végén elmondja: ő ugyan soha nem fog lánynevet adni a fiának. Hasonlóképpen sok melegtől és leszbikustól hallottam: nem szeretné, hogy a gyereke a saját neméhez vonzódjon, hogy ne kelljen azokat a szenvedéseket átélnie, mint neki magának. Egy cseh tanulmányban a leszbikus anyukák büszkélkednek vele, hogy óvodás kislányuk milyen heteró, folyton a magassarkú cipőket próbálja. Persze szép, hogy valaki meg akarja védeni a gyerekét, de azt gondolom: ha már x darab gyereknek saját neme iránti vágyakkal kell születnie, jobban járnak, ha azonos nemű szülőkhöz születnek, akik ugyanezt átélték és megfelelően tudják őket támogatni (persze tudom, az elosztás nem egészen így megy, de mivel a statisztikák szerint nagyjából konstans az azonos nemű partnereket választók aránya minden társadalomban és történelmi korban, annyira nem elszállt ez a megközelítés). Ugyanakkor az ilyen szülők valójában azt mondják: a többségtől eltérő szexualitásuk több szenvedést, mint örömet okozott nekik. Nem tagadom persze, hogy egy heteronormatív társadalomban eltérő szexuális orientációval felnőni nagyon nehéz. De visszatekintve én úgy gondolom, nagyon sokat köszönhetek ennek a helyzetemnek. Biztos, hogy heteroszexuálisként kevesebb önismeret és társadalmi tudatosság volna bennem, és persze nagyon sok pozitív (nemcsak szexuális) élményből is kimaradtam volna. Akárcsak Sue apja, úgy gondolom, a „másság” megerősített és sokat adott nekem. Szóval nem, kedves Sue és leszbikus anyukák, nem gondolom, hogy az lenne a legjobb a gyerekemnek, ha teljesen belesimulna a heteronormatív átlagba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése