Hate speech monologues

Az egyik monológ előadója orosz lány. Mesél nagyanyjáról, aki fiatal lányként Leningrád ostroma alatt tartotta a lelket a németek ellen harcoló katonákban. Aztán anyjáról és önmagáról, akiket vadidegenek nyilvános helyeken lezsidóztak.

Gyerekkoromban nem hallottam olyasmit, hogy a szocialista országokban antiszemitizmus lett volna. Olybá tűnt, mintha ez a rém előzmények nélkül ütötte volna fel ismét a fejét a rendszerváltás után. De hát ezek szerint a felszín alatt ott volt valahol. Akárcsak a munkanélküliség, a rasszizmus vagy a homoszexualitás, amikről szintén nem volt ildomos beszélni. A hivatalos diskurzus azt sugallta, hogy nincsenek különbségek az állampolgárok között, így nem is vettük észre őket. Ezért érezték és érzik még mindig sokan, hogy minden rossz és minden olyasmi, ami a társadalom egységét megbolygatja, a rendszerváltás után jött; ők azok, akik azt állítják, hogy a szocializmusban jobb volt. Nekik biztosan jobb volt persze, mert nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy ne vegyék észre az élet árnyoldalait. Nem volt jobb viszont azoknak, akiket nem elég, hogy kirekesztettek, de még csak diskurzus se volt erről.