Mi cuerpo es mío - A testem az enyém

 Ez egy gyerekkönyv, ennek megfelelő stílusban és rajzokkal. A főszereplő kislány arról beszél, hogy mennyire fontos az érintés, mennyire szereti, ha szülei és barátai megölelik-megpuszilják. De vannak olyan érintések, amelyeket nem szeret, és ilyenkor megmondja az illetőnek, hogy ne érintse meg, mert ő ezt nem akarja. 

Ezzel a könyvvel itt, a kisvárosunk könyvfesztiválján találkoztam a gyerekkönyv-standon, olyan más kötetekkel körülvéve, mint a "Mesék bátor és okos lányokról", "A lányok bármik lehetnek, amik akarnak" vagy a "Nekünk két anyukánk van". Utóbb megtudtam azonban, hogy ingyenesen is letölthető mint a szexuális zaklatás megelőzésére szolgáló kiadvány. Öt éves kortól ajánlják.

Magyarországon feminista és gyerekvédő szervezetek rendszeresen tesznek közzé olyan történeteket vagy oktató jellegű posztokat, amelyek elsősorban a felnőtteket edukálják arra, hogyan kéne tiszteletben tartani a gyerek testi önrendelkezését. Ez persze nagyon fontos, de Spanyolország már továbblépett: itt már az óvodások megtanulják, hogy mondhatnak nemet a felnőttek érintésére. Ami egyrészt azért fontos, mert anyu-apu nem lesz mindig ott a gyerek mellett, amikor azt egy felnőtt akarata ellenére meg akarja érinteni. Másrészt mi még nem ebben szocializálódtunk, és olykor bizony emlékeztetni kell magunkat, hogy bizonyos dolgokat, amit velünk csináltak vagy nekünk mondtak, nem kéne megcsinálnunk a gyerekekkel vagy mondanunk nekik. Ám amit óvodáskorban megtanulunk, az nagyon belénk tud rögzülni. Ha a magyar kormány ahelyett, hogy a gyerekek "születési nemükhöz való jogát" védi (ami ordas nagy marhaság, hiszen ha egy gyerek nem vallja magát transznak, senki se kényszeríti, hogy az legyen) a testi önrendelkezésre tanítaná őket, sokkal jobb lenne Magyarországon felnőni.

Nürnberg

 

A film emlékezetes mellékszereplője a pszichológus, aki hosszasan beszélget a rabokkal, mert meg akarja érteni, hogyan történhettek meg mindazok a kegyetlenségek, amelyek miatt azok most bíróság előtt állnak. A per vége felé beszámol Jackson főügyésznek, melyek azok a kulcstényezők, amelyek szerinte lehetővé tették a német háborús bűnöket, a holokausztot is beleértve. Az egyik a feltétel nélküli engedelmesség; a porosz nevelési módszernél a gyerek mind otthon, mind az iskolában köteles mindenben engedelmeskedni, önálló véleménye és döntése nem lehet. A másik pedig a propaganda, amely elárasztotta az országot, és amely miatt németek milliói teljesen elhitték, hogy a zsidók népük ellenségei és a túlélés egyetlen záloga, ha megszabadulnak tőlük.

Közhely, hogy Magyarországon is mindent behálóz az állami propaganda; akik nem tudnak vagy akarnak az internetről tájékozódni, csak azt kapják orrba-szájba, de a számítógéppel jól bánó embereknek is alapos kutatómunkára és/vagy magas szintű nyelvtudásra van szükségük, hogy más szempontokkal találkozzanak. A most benyújtott státusztörvény-javaslat pedig gondoskodna róla, hogy az iskolában se hallhassanak mást a gyerekek, hiszen a tanároknak megtiltják az önálló véleménynyilvánítást - és feltehetően ez elsősorban nem azokra az esetekre vonatkozik, amikor a tanár 100%-ban egyetért Orbán Viktorral. Ráadásul a tanárok magánemberként sem nyilváníthatnak véleményt, amivel egyrészt egy csomó gondolkodó, tájékozott, összefüggéseket átlátó embernek befogják a száját, másrészt a fiatalok még nehezebben szakadhatnak el a kormánypropagandától, hiszen egy átlag tizenévesnek a családtagjain kívül maximum a tanárai az egyedüli személyes felnőtt ismerősei a közösségi oldalakon. Vagyis a státusztörvény eléri, hogy a gyerekek egy átlagos tanítási nap 8 órájában, plusz utána a közösségi oldalakon is, kizárólag a kormány szempontjaival találkozzanak.

A státusztörvény kapcsán a legtöbb komment azon kesereg, hogy jaj, a tanároknak most már egy szivárványzászlós fotót se lesz szabad feltölteniük az Instára. Persze ez is gáz, de sokkal veszélyesebbnek találom, hogy a jövő nemzedékei ilyen közegben fognak felnőni. Ez pedig nemcsak a diktatúra bebetonozódását teszi lehetővé, hanem akár olyan szörnyűségeket is, mint amelyek a náci Németországban történtek. Ne feledjük: Orbán már most annyi ideje van hatalmon, mint ameddig Hitler uralma összesen tartott. Tény, hogy a különböző védő tényezők (például az EU) miatt csak lassabban tud haladni, de ha elég időt kap, még messzire eljuthat. A mentalitásbeli feltételeket mindenesetre egyre inkább megteremti.

Kolodko Mihály és Rejtő Jenő, avagy kultúrsznobok a köztéri giccsről

 Kolodko Mihály szobrai rendkívül népszerűek, vannak ismerőseim, akik sportot csinálnak abból, hogy körbejárják a várost és fotózzák őket. A magyar kultúrsznobok számára viszont minden gyanús, amit az átlagember is ért és szeret, ezért borítékolható volt, hogy megjelenik majd egy kritikus cikk a témában. Meg is jelent.

https://amu.hvg.hu/2022/11/30/a-kozteri-giccs-otven-arnyalata-kolodko-mihaly-szobrairol/?fbclid=IwAR1GejCM1vmhz0GLX3UWq7rqNPvCSxvqgqFWQY9EtGkCzjNe2d_uEs6j3do

A cikk jónéhány megállapításával van problémám, itt most csak egy messze nem teljes válogatást adok. Például az, hogy "Kolodko ezen munkái nem azért hatnak, mert mély konceptuális átgondoltságuk és professzionális kivitelezésük magas esztétikai élményben részesíti a közönségét", azt sugallja, hogy a köztéri szobornak esztétikusnak és egyben elgondolkodtatónak kell lennie. Az utóbbi egyrészt nem funkciója, másrészt én Kolodko Szenes Hanna-szobrát elgondolkodtatóbbnak találom, mint a budapesti monumentális lovasszobrokat (ezek közül engem csak Savoyai Jenőé szokott elgondolkodtatni, mégpedig arról, mégis milyen modell alapján dolgozhatott az alkotó, hogy így elcseszte az arányokat). Olyasmit, hogy "Nehezen tudom elképzelni, hogy a Skála kópé, a Rubik kocka, a felhúzható Trabant érzelmi reakciót váltson ki a nézőből" csak olyasvalaki írhat, aki nem élt a szocializmusban és/vagy halvány fogalma sincs a nosztalgiáról (jó kérdés, miért ír akkor cikket egy olyan szobrászról, aki épp a nosztalgia erejét használja fel). Ugyanez a cikkíró (nevezzük is meg: Benedek Kata) láthatóan a magyar történelemmel és emlékezetpolitikával sincs igazán tisztában, mikor megkérdőjelezi Kolodko azon állítását, hogy Magyarországon diszkurzív hiány jelenik meg az államszocialista időszak feldolgozását illetően. Az, hogy 30 éve folyamatosan a szocializmus rémtetteiről folyik a szó, nem feldolgozás, hiszen még az ügynökaktákat se tették nyilvánossá nemhogy a nagyközönség, de még a történészek számára sem. Kérdezzen meg pár történészt Ungváry Krisztiántól Pető Andreáig, mesélnek majd neki a diszkurzív hiányról.

A legproblémásabb azonban az a megállapítása, hogy tiszteletlenség a holokauszt áldozatainak vicces miniszobrokat állítani. Egyrészt ezen miniszobrok nem mindegyike vicces pusztán attól, mert kicsik és mert Kolodko művészetének jellegzetes elemeit hordozzák (kis test, nagy fej stb.) - ilyen alapon Picassót is nevezhetnénk viccesnek, amiért szögletes embereket festett. Benedek Kata hozzáteszi: gerillaakcióként ez még rendben volna, akkor a hivatalos emlékezetpolitika hiányára hívnák fel a figyelmet a szobrok, de hát ezeket az önkormányzat rendelte - mintegy sugallva, hogy akkor igazán rendelhetett volna nagyobbakat is. Mondjuk aki ismeri a VII. kerületet, nehezen tudja elképzelni, hogy a nagyobb szobrok mégis hova kerültek volna, a hivatalos emlékezetpolitikát pedig (pl. hogy a történelemórán tanuljanak a gyerekek ezekről az emberekről) az önkormányzat csak korlátozott módon tudja befolyásolni. Azt is gondolom, hogy az emberek sokkal közelebb éreznek magukhoz egy lámpaoszlopra feltett, kerékpáros Herzl Tivadart, mint egy monumentális köztéri szobrot. 

A cikk azonban ott követte el a legnagyobb hibát, hogy ugyanezt a tiszteletlenséget Rejtő Jenővel kapcsolatban is felrótta Kolodkónak, akinek a 14 karátos autója a Rejtő Jenő utcánál áll. 

(kép: szallas.hu)

Az, hogy a magyar humor nagymesterére, aki a legenda szerint a haláltáborban még utoljára megnevettette társait, miért lenne gáz vicces szoborral emlékezni, csak az egyik kérdés. De ráadásul Rejtőt ugyanúgy fikázta a "magas művészet" hosszú ideig, mint Benedek Kata ebben a cikkben Kolodkót. Gyerekkoromban Rejtőt ócska ponyvának tartották, tanáraim és kultúrsznob ismerőseim felháborodtak azon, hogy ilyesmit olvasok, az pedig, hogy utcát nevezzenek el róla, fel sem merülhetett. Talán később sem merült volna föl, ha holokauszt-áldozat volta nem legitimálta volna ezt a lépést - ma pedig már olyan hangok is megjelennek, hogy kötelező olvasmánnyá kellene tenni az iskolában. Ezért kifejezetten találónak érzem, hogy egy olyan szobrász állítson neki emléket, aki maga is a humoráról ismert, és akit a kultúrsznobok lefikáznak, az átlagemberek pedig szeretnek. 

A magyarországi elitizmus nemcsak a kultúra területén gáz (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de a csak a kiválasztott kevesek számára érthető "magasművészet" piedesztálra emelése és a népszerű alkotások giccsnek minősítése tovább növeli a társadalmi szakadékot. Ami engem illet, elég egyértelmű, melyik oldalra állok - elég annyi, hogy most is épp Rejtőt olvasok.

Bérgyilkost fogadtam

 

Aki Kaurismäki filmjének hőse akkora lúzer, hogy még az öngyilkossági kísérletei is sorra dugába dőlnek, ezért felbérel egy bérgyilkost, hogy nyírja ki. Ez idáig nem spoiler, többet meg nem mesélek a cselekményről. Csak annyit, hogy a bérgyilkos természetesen, kb. egy szemöldökfelvonást követően, vállalja a feladatot. Mert hát ezért fizetik.

Egy ismerősöm ma megosztott egy történetet egy magyar faluból. Az egyik falubeli férfi egy kötéllel a kezében ment be a kocsmába, és bejelentette: a nap végén felakasztja magát. Ezután leült a cimborákkal italozni, minden ment, mind mindig, majd este a férfi elment a volt barátnője kertjébe és felakasztotta magát.

Ezek az emberek nem megfizetett bérgyilkosok voltak, akik életükben először látják az öngyilkosjelöltet, hanem a cimborái, akikkel naponta találkozik. Mégse jutott senkinek eszébe, hogy megpróbálja lebeszélni, vagy legalább megkérdezze, miért döntött így - hiszen gyakran a puszta beszélgetés oldja annyira a feszültséget, hogy a krízisben levő személy mégsem öli meg magát. Persze ha kicsit is tájékozottabbak lettek volna lelki válságokat illetően, hívhattak volna a férfihoz mentőt, vagy javasolhatták volna, hogy menjen be a kórházba, beszéljen a pappal vagy hívjon fel egy telefonos lelkisegély-szolgálatot. De totálisan ignorálták azt, hogy ennek az embernek segítségre van szüksége. Ráadásul kért is segítséget - mi másért vitt volna magával kötelet a kocsmába és mutogatta volna látványosan, amikor simán vihette volna a zsebében vagy magához vehette volna a volt barátnő házához menet? Ez a kötél segélykiáltás volt, csak éppen senki sem törődött vele.

Nemrég kijött egy rangsor a világ legboldogabb országairól, és hát Magyarország csúnyán lemaradt az Európai Unió többi tagállama mögött. A magyarok közmondásos boldogtalanságát a nehéz gazdasági helyzetnek, az elnyomó politikai rendszernek, a Covid utóhatásainak, a nem megfelelő mentálhigiénés ellátásnak és egy csomó minden másnak szokás betudni, de van egy tényező, ami szerintem épp ilyen fontos szerepet játszik: az, hogy az emberek nem gondoskodnak egymásról. A társadalmi szolidaritás hiánya, amelyet már többször kritizáltam ezen a blogon (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/retur.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html stb.) nemcsak abban mutatkozik meg, hogy bizonyos embercsoportok problémáival szemben érzéketlenek mások, hanem még a közvetlen környezetünkben élő régi ismerősöknek sem akarnak segíteni (vagy nem tudnak, de ha igazán akarnának, utánanéznének, hogy lehetne). És ez olykor emberéletekbe kerül.

Egyetemista lányok szexuális élete 1. rész

 ***SPOILER*** (de csak az első részé)

Leighton két gimnáziumi barátnője ugyanarra a főiskolára jelentkezik, mint ő maga, ezért joggal számít rá, hogy egy szobába kerülnek a kollégiumban. Mélységesen megdöbben, mikor kiderül: nemcsak nem ez a helyzet, de a "barátnők" direkt kérték, hogy ne vele lakjanak. Mikor konfrontálja őket, azt mondják: úgy érzik, Leighton nem bízik bennük, falat emel maga köré, nem nyílik meg nekik. A nézőnek akkor esik le, miért érezhettek így, mikor az epizód végén kiderül: Leighton leszbikus, ám annyira nem vállalja magát, hogy csak anonim alkalmi szexkapcsolatokba mer belemenni többnyire férjezett kertvárosi háziasszonyokkal. A rejtőzködése okozta azt a titkolózást, amit gimis osztálytársai megéreztek rajta és nehezteltek.

(kép: slate.com)

A szituáció valószínűleg sok rejtőzködő LMBT+ (vagy más kisebbségi) embernek ismerős lehet. Mikor gimnázium utolsó évében megtudtam, hogy osztálytársaim tudnak a melegségemről, azt hittem, ezért rekesztenek ki maguk közül. Pedig (mint később kiderült) többségüknek ez vagy teljesen semleges volt, vagy olyan csoda, ami három napig tart (sőt, utóbb megtudtam, hogy más LMBT+ ember is volt az osztályban). Sokkal inkább azért nem tudtam kapcsolódni hozzájuk, mert falat vontam magam köré, mindenáron titkolni akarva azt, amiről fogalmam sem volt, hogy már tudják. Emlékszem egy esetre, amikor elhívtak sörözni, de én visszautasítottam, mert féltem, hogy az alkohol kimondatna velem olyan dolgokat, amiket utóbb megbánnék.

A problémára kézenfekvő megoldás lehetne a coming out, de ez nem olyan egyszerű. Egyrészt ugye Magyarországon, ahol a homofóbia egyre inkább áthatja a közbeszédet és beszivárog az iskolákba és a munkahelyekre is (ld. az előző bejegyzést) nem mindig bölcs dolog nyíltan vállalni a melegséget, főleg egy olyan ember számára, aki amúgy is népszerűtlen és ez könnyen ürügyet adhat az iskolai vagy munkahelyi vezetésnek, hogy megszabaduljon tőle. Másrészt ha valaki internalizálta ezt a fajta félelmet, az olyan közegben is nehezen jut el a coming outig, mint a sorozat nyitott, szexpozitív kollégiumi közössége. Leighton története emlékeztet minket, hogy még egy befogadó közegben is küzdelmes út előzheti meg azt, hogy valaki nyíltan melegként éljen, hát még ott, ahol az ilyen közegek fehér hollónak számítanak.

Cecilie Enger: A fehér térkép

 ***SPOILER***

Norvégia ma már az LMBT-barát országok közé sorolódik, de a 19. században a norvég vidék elég provinciális, elmaradott és vallásos volt - na meg akkoriban máshol se volt magától értetődően elfogadott egy nőpár együttélése. A könyvben szereplő nőkkel is történnek kisebb-nagyobb atrocitások. Az egyik jelenetben például egy férfi bemegy a boltjukba és direkt bunkózik: a földre köpködi a magokat, becsmérlő megjegyzéseket tesz a portékára, a tulajdonosokra és általában a vállalkozásra. A boltoskisasszony mégsem kéri ki magának és nem küldi el a férfit - úgy érzi, leszbikusként nincs joga ugyanolyan tiszteletet elvárni, mint másoknak.

Egy meleg barátom egy Facebook-csoportban megosztotta a történetét, hogyan inzultálták a munkahelyén: egyik kolléganője anyjával együtt bement, üvöltözött vele és fenyegette. Mikor többszöri kérésre sem hagyták abba, barátom végül kihívta a rendőrséget. A rendőrök abszolút az ő oldalán álltak, amíg ki nem derült, hogy barátom szexuális irányultsága volt az üvöltözés oka (azaz inkább ürügye, mert azért ezek között nem vélek felfedezni olyan ok-okozati összefüggést, mint mondjuk a nehéz tárgyak emelgetése és a gerincsérv között). Innentől nem voltak hajlandók intézkedni, és barátom (heteró) kollégái között is volt, aki jóindulatúan arra ösztönözte, emelkedjen felül a történteken és ne foglalkozzon vele.

A (bármilyen) kisebbségben élő embereknek épp elég szar, hogy bunkóznak velük. De még szarabb, hogy úgy tüntetik fel, mintha velük szemben teljesen rendben lenne az a bánásmód, amit mások kikérnek maguknak. A legrosszabb, ha a kisebbség tagjai maguk is internalizálják ezt az attitűdöt, mint a könyvbeli boltoskisasszony. Így ők is szaporítják azoknak a számát, akik szerint a kisebbség kevesebbet ér, mint a többség. Ennek az ördögi körnek a megtöréséhez iszonyatosan fontosak vagyunk mi, a közösség, akik támogatjuk tagjainkat és mutatunk nekik egy alternatív értelmezést: azt, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet. Hatalmas a felelősségünk, használjuk jól.

Agymenők: Sheldon Cooper és a szexuális zaklatás elleni kurzus

Körülbelül Sheldon az utolsó, akit szexuális zaklatóként el tudunk képzelni, és persze nem is volt semmi ilyesmi célja. Csak hiányos szociális készségei miatt úgy gondolta: azzal tántoríthatja el asszisztensét a munkahelyi flörtöléstől, ha szexuális úton terjedő betegségeket ábrázoló képeket mutogat neki. A HR-es mindenesetre kötelezi Sheldont egy online kurzus elvégzésére a szexuális zaklatásról, hogy megtanulja, mit szabad a munkahelyen és mit nem. Sheldonnak viszont nincs erre ideje - így megbízza az asszisztensét, hogy fejezze be helyette a kurzust.

Munkám során nekem is több olyan online kurzust kellett lefordítanom, illetve elvégeznem, amelyek a korrupció vagy a munkahelyi szexuális zaklatás elkerüléséről vagy az információk bizalmas kezeléséről szóltak. Sokan nevetségesnek és fölöslegesnek tartják ezeket a kurzusokat, pedig nem feltétlenül hülyeségek. Egyrészt a cég ezzel is bevédi magát: ha minden alkalmazottnak meg kell tanulnia, mi számít a titoktartás megszegésének, utána nem védekezhetnek azzal, hogy bocsi, ők ezt nem tudták. Másrészt előfordulhat, hogy valaki tényleg nincs tisztában azzal, mi elfogadható és mi nem. Mint korábban írtam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html), Magyarországon magától értetődőnek számítanak olyan gyakorlatok, amelyek nyugati országokban elfogadhatatlanok, mint a munkahelyi készletekkel és telefonvonallal való visszaélés. Valószínűleg sok magyar rácsodálkozik, hogy igenis korrupciónak számít, ha ajándékot fogad el az ügyféltől vagy tippeket ad az uncsitesójának, hogy mit írjon be a pályázatba.

Attól azonban, hogy tudják, mi a szabály, nem biztos, hogy be is fogják tartani. Azok, akik Magyarországon nagyban űzik a korrupciót, pontosan tudják, mit csinálnak, de leszarják, mert anyagilag jól járnak, ráadásul többnyire büntetlenül megúszhatják magas pozícióban levő barátaik révén (ami ugye szintén korrupció). Viszont ezen a példán felbuzdulva az alsóbb szinteken levők sem tartják be a szabályokat, hiszen ha mások megússzák, nekik is sikerülhet. Így gyűrűzik egyre lejjebb a korrupció és ezért nagyon nehéz kiirtani.