Erőss Krisztián: Meleg családi fészek

Tény, hogy nem vártam mély irodalmi élményt a könyvtől: egyrészt ismerem a szerzőt, másrészt nem lehet véletlen, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár nem a „Szépirodalom”, hanem a „Család” szekcióba helyezte. A gyengén és slendrián módon megírt regények minden jellegzetességét felmutatja: követhetetlenül sok és nem egyénített szereplő, sablonos leírások, következetlenségek (az egyik szereplő elhunyt párját először Andrásnak, majd pár oldallal később már Istvánnak hívták), tárgyi tévedések (hogy kerülnek cecelegyek egy budapesti lakásba?), a jellemrajz – ha beszélhetünk ilyenről – logikátlansága (a leszbikusok gyerekneveléséről folytatott vita szövegeit a szerző szó szerint egy internetes fórumról ollózta, ám sikerült néha ugyanazon szereplő szájába egy megszólaláson belül egymással ellentétes véleményeket adnia) stb. A könyv élvezeti értékét azonban ezeknél sokkal jobban (és negatívan) befolyásolja didaktikussága. Erőss Krisztián úgy gondolta, a főszereplő meleg pár életén keresztül a teljes magyarországi LMBT kultúrát bemutatja az olvasónak. Az láthatóan nem jutott eszébe, hogy aki egy ilyen könyvet a kezébe vesz, jó eséllyel nem annyira tájékozatlan, hogy totálisan alap dolgokat is el kellene neki magyarázni, sőt talán nem is örül annak, hogy ennyire hülyének tartják. De még ha például nem sok információja volt is mondjuk a meleg holokausztról, akkor sem biztos, hogy húszoldalas előadást akar róla végigrágni egy olyan könyvben, amelyet ő vélhetően a cselekménye miatt kezdett el olvasni. Persze szép és jó, ha valaki tájékoztatni akarja a heteró közönséget, ennek azonban megvannak a maga műfajai, az ismeretterjesztő könyvtől a brosúrán át a blogig. Egy szépirodalmi műbe is belekerülhet valamennyi tájékoztatás (ez időnként amúgy is elkerülhetetlen, pl. ehhez a történethez szükséges valamennyit beszélni a mesterséges megtermékenyítés technikájáról), de ha teljesen lenyomja a cselekményt, akkor csak a nagyon elszántak (vagy leendő kritikusok) fogják a könyvet végigolvasni.

A legnagyobb baj azonban a könyvben szereplő információáradattal az, hogy igen gyakran nem állja meg a helyét. A meleg szereplők folyamatosan arra panaszkodnak, hogy nemi identitásuk (nem pedig szexuális irányultságuk) miatt éri hátrány őket, a születési nemüket megváltoztatni kívánó embereket transzvesztitaként (nem pedig transzszexuálisként) emlegetik, a Melegség és Megismerés program neve pedig „Ismerd meg és toleráld a másságot” lett, ami egyrészt túl hosszú és idétlen, másrészt szembemegy a program két alapvetésével (elfogadást várunk, nem puszta toleranciát+a melegség nem „másság”). Hasonló baromságok más, tájékoztató célból íródott magyar művekben is fellelhetők. Láthatóan elterjedt az LMBTQ emberek között és környezetükben az a tévhit, hogy ha valaki tagja egy közösségnek, akkor automatikusan mindent tud róla és képes is lesz arra, hogy ezt továbbadja. Pedig ez a mi esetünkben még annyira sem igaz, mint mondjuk az etnikai kisebbségeknél. Ez utóbbiak esetében ugyanis a gyerek általában beleszületik a kultúrába, kiskorától fogva folyamatosan tanulja; a legtöbb LMBTQ ember viszont csak előbújása után találkozik ezzel a közösséggel és ugyanúgy tanulnia kell a szokásokat, normákat és szóhasználatot, mint az idegen kultúrába csöppent antropológusnak. Ráadásul az LMBTQ közeg igen sokrétű, és csak mert valaki ismeri egy szeletét (pl. a középosztálybeli, aktivizmusról valamennyi fogalommal rendelkező fiatal meleg férfiak közegét), még nem biztos, hogy más csoportokról (pl. transz* emberek vagy LMBTQ jogvédők) is vannak ismeretei. Mielőtt kineveznénk magunkat „tapasztalati szakértő”-vé, vegyük észre, hogy tapasztalati úton saját kultúránkat se tudjuk teljességében megismerni (ahogyan nem tud túl hiteles leírást adni a busójárásról egy olyan ember, aki sose látta). Ami önmagában nem baj, de ha magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy „felvilágosítjuk” a nyilvánosságot LMBTQ témában, akkor vagy maradjunk meg a saját személyes tapasztalatainknál, vagy igenis olvassunk és nézzünk utána a dolgoknak, ellenkező esetben nemcsak félretájékoztatjuk a heterókat, de saját közegünk bizonyos tagjait (esetünkben a transzneműeket) is megbántjuk, ami akár töréseket okozhat a közösségen belül.

Egy apa nem pótolható

A plakát a prosztatarák megelőzésére hívja fel a figyelmet, akárcsak a tavaly megindult szakállnövesztő akció. Ezzel nincs is semmi baj. A plakát szövege – „Egy apa nem pótolható” – viszont engem meglehetősen zavar: azon túlmenően, hogy bújtatva sikerül stigmatizálnia az egyedülálló anyákat, azt sugallja, hogy egy férfinak kizárólag családja érdekében fontos odafigyelnie az egészségére. Nem azért, hogy neki magának jó legyen, esetleg hogy másfajta módon hajtson hasznot a társadalomnak. Hasonló üzenetű rákellenes plakát korábban női szereplővel is volt már („a családomnak még szüksége van rám” típusú üzenettel), de azon már meg se lepődünk, hogy egy nő számára az uralkodó diskurzusok a családot jelölik ki mint legfontosabb teendőt. Az viszont újdonság, hogy egy férfi nem sakkpartnerként, mentőápolóként vagy egy civil szervezet önkénteseként, hanem apaként nem pótolható.

Látok némi párhuzamot az itt leírt jelenség és az emberi test szexualizálása között. Annak idején a feministák hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a nőket a média szexuális tárgyként ábrázolja, és a közbeszédek is így viszonyulnak hozzájuk. Mostanra kezd ezen a területen kialakulni a nemek közti egyenlőség, de nem pont úgy, ahogy a feministák elképzelték: mára már a férfiakat is tárgyiasítják a reklámok és a nők is olykor úgy beszélnek róluk, mintha pusztán testrészekből állnának. A plakát tanúsága szerint most – talán valamennyire tudatosan, a népességfogyás és hasonló pánikok miatt – a család lett nemcsak a nők, hanem a férfiak elsődleges feladata is. Persze az nem baj, hogy gondoskodó férfiak jelennek meg a reklámokban, de az már igen, ha őket is csak mint családtagot és nem mint önálló egyéniséget tekintjük értékesnek. Szeretném a magam – és vélhetően sok más feminista – nevében leszögezni: mi nem ezt akartuk.

Szabó Magda: A szemlélők

***SPOILER***

Roland egy gazdag, semleges ország diplomatája. Anna egy meg nem nevezett, történelemtől megtépázott kelet-európai ország szülötte. Ez a különbség állja útját kapcsolatuknak, nem a politika vagy Roland felettesei. Anna mélységesen megveti a „szemlélőket”, akik maguk nem szenvednek a történelem viharaitól, ezért igazán meg sem érthetik azokat, akik igen, és korlátozott empátiájuk miatt segíteni se tudnak nekik hatékonyan. Anna elutasítja azt a hozzáállást, amely a világ problémáit csak biztonságos távolból szemléli.

Ez így nemes megközelítésnek tűnik, csakhogy Anna is igazából csak a saját honfitársaival tud empatizálni. A szerelmes férfival kegyetlen, és egyszer sem említ olyasmiket, hogy a világ más részein mitől és hogyan szenvednek az emberek, nem is próbál tenni értük. A máshol élőkhöz ugyanúgy nincs köze, mint Rolandnak, de ő még csak nem is szemléli őket, még ügyetlenül sem próbál nekik segíteni.

Itt élő külföldi barátnőm nemrég megosztott velem egy tapasztalatot, amit én is ugyanígy látok: a magyarok hajlamosak panaszkodni a helyzetükről és együttérzést várni másoktól, de nem mutatnak ugyanilyen együttérzést a náluk rosszabb helyzetben levők iránt. Pedig az Európai Unió tagja vagyunk, amely a világ egyik leggazdagabb politikai közössége, és még demokráciában sincs akkora deficitünk, mint számos afrikai vagy ázsiai országnak. De erre az érvre az átlag magyar azt feleli: „ja, Afrika meg Ázsia nem számít”. Ők csak a nálunk gazdagabb országokhoz mérik magukat, illetve akár saját országunkon belül a náluk gazdagabbakhoz, és nem foglalkoztatja őket sem az itthoni mélyszegénység, sem az Afrikában dúló polgárháborúk. A magyarok adakozó kedve csak olyankor jön meg, amikor más magyarokat sújt valami természeti vagy történelmi katasztrófa, mint a romániai forradalom vagy a vörösiszap-katasztrófa idején, és még ilyen helyzetekben is vannak, akik (állandó keresettel és fedéllel a fejük fölött) felháborodva kérik ki maguknak a feltételezést, hogy nem ők a világ legszerencsétlenebb embere, akin igenis kötelessége lenne valakiknek (főleg az államnak, de akár az Uniónak vagy a gazdagoknak) segítenie. Empátiát várunk el a nálunk jobb helyzetben levőktől, miközben nem veszünk tudomást a nálunk szegényebbekről. Pedig ha például az országunkban levő jómódú emberek nem azon keseregnének, hogy nem érik el a Ewingok életszínvonalát, hanem segítséget nyújtanának a szegényeknek (nem leereszkedő gesztusként, hanem fenntarthatóan, az ő igényeik szerint), az közelebb vinné az országot a vágyott Nyugathoz. Igaz, akkor nem lenne miért sajnálnunk magunkat.

Arnaldur Inðridason: Hideg nyomon

Meggyilkolt thaiföldi kisfiút találnak Reykjavík egyik lepusztult lakótelepén. Több lehetséges indíték is fölmerül: rasszizmus, pedofília, drog, bandaháború. Mindeközben Sigurdur Óli nyomozó és felesége, Bergthóra – mivel nem lehet vér szerinti gyerekük – a nemzetközi örökbefogadást fontolgatják. (Izlandon, akárcsak Skandinávia más országaiban, kevés az örökbe adható gyerek, mivel megfelelő a szexuális felvilágosítás az iskolákban, nem korlátozzák a fogamzásgátlást és az abortuszt, és a legtöbb család megengedheti magának, hogy akárhány gyereket felneveljen.) Sigurdur Óli azonban mintha nem lelkesedne annyira az ötletért. Bergthóra nem érti, mi történik, még az is felmerül benne, hogy férjének előítéletei vannak a színesbőrűekkel szemben.

Sigurdur Óli természetesen nem rasszista. Bár a könyv nem mondja ki egyértelműen bizonytalansága okait, a két cselekményszál egymás mellé tételéből világos a magyarázat: látván, milyen szörnyűségek történhetnek békésnek hitt országában egy színesbőrű gyerekkel, a nyomozó elbizonytalanodik, hogy van-e joga ennek kitenni valakit. Ezt az érvelést sokszor halljuk LMBT és fogyatékkal élő emberektől is, akik azért mondanak le a gyerekvállalásról, mert nem akarják, hogy kisfiuk vagy kislányuk stigmatizálva nőjön fel. Az ő esetükben ráadásul ez a stigma pont szülei mássága miatt ragadna a gyerekre, szemben a nemzetközi örökbefogadással (bár ott is a szülő hozta a döntést, hogy rasszista közegben nevel föl egy nem-fehér gyereket). Van, aki egyenesen önzőnek titulálja azokat az LMBT vagy fogyatékkal élő embereket, akik ennek tudatában gyereket vállalnak – mintha ők lennének a hibásak a kirekesztésért és nem a társadalom. Ezzel persze tovább erősítik azt a gondolkodást, hogy a kisebbségek tagjai nem egyenértékűek a többséggel, hiszen megkérdőjelezik egy alapvető jogukat: azt, hogy családot alapítsanak.

Pedig ugyanezt a történetet meg lehet közelíteni más irányból is. Tegnap az Ötödik Fogyatékosságtudományi Konferencián Lévay György nagyon tudatosan reflektált arra: az ő (pár hónap múlva születendő) gyereke azzal a nehezítéssel fog majd élni, hogy édesapjának nincs keze. Gyuri azonban ennek nem a negatívumait, hanem a pozitív hozadékát látta meg: ennek a gyereknek a számára a kézzel rendelkező és kéz nélküli emberek ugyanolyan megszokottak és egyenértékűek lesznek, így megalapozhat egy olyan nemzedéket, amely a fogyatékosságot normálisként kezeli. Ugyanígy a fehérek által örökbe fogadott színesbőrű vagy a szivárványcsaládban nevelkedő gyerek számára magától értetődő lesz a családformák sokszínűsége, és tágabb látókörrel fog rendelkezni, mint társainak többsége. Persze nehézségekkel is szembenézhet, de ezek nem olyasmik, amikre nem lehet felkészíteni. Mint ahogy, ha a gyerek saját maga például fogyatékkal élő vagy transznemű, végképp nem kerülhetők meg ezek a nehézségek, de a szülők segíthetnek ezekkel megküzdeni.

Amúgy meg az ilyen félelmek nagyon gyakran eltúlzottak. Arnaldur regényében a legtöbb szereplő nem rasszista; más kérdés, hogy a rasszistákat mind Sigurdur Ólinak passzolják át kihallgatásra, mert a többi zsaru túlzottan kiborul tőlük, ezért ő nyilván torzított képet lát a valóságról. Ugyanígy az az LMBTQ ember, akire a netes portálokról ömlik a homofóbia és a játszótéren is buzizást hall, nem fogja érzékelni, hogy környezetében milyen nagy az elfogadó emberek aránya, mert azok valószínűleg nem fognak ordítozni és homofóbokat megverni az utcán. A támogatók jellemzően csöndesebbek, mint a támadók, a hírportálok pedig a sokkoló, erőszakos történeteket részesítik előnyben. A média nemcsak szíthatja a homofóbiát, hanem fel is nagyíthatja. Persze fontos beszélnünk a homofóbiáról, rasszizmusról, épségterrorról stb, de csak arányos mértékben, különben mi magunk, neten és más médiában írkáló-beszélő emberek, fogjuk megerősíteni azokat a korlátokat, amelyek saját közösségeink egyenlő jogainak útjában állnak.

Jackson

A film több perspektívából közelíti meg az abortuszkérdést. Egyfelől megismerkedünk Mississippi állam egyetlen abortuszklinikájának dolgozóival, akik pontosan látják a téma gazdasági-társadalmi vetületét; többségükben színesbőrűek és legalább egyikükről megtudjuk, hogy élete folyamán megtapasztalta azt a nélkülözést, amiben klienseik is élnek. Az abortusz betiltásáért harcoló „életpártiak” fehér, középosztálybeli, középkorú nők és férfiak, akik rendezvényeiken süteményhalmokat zabálnak (szép kontrasztban a kis konyhájában tükörtojást kotyvasztó dokival és a gyerekeinek ételt venni se tudó fekete anyukával) és fogalmuk sincs a szegények élethelyzetéről (sopánkodnak, hogy a fekete fiatalasszonynak igazán nem kéne két állásban dolgoznia, és nem gondolnak bele, hogy így is alig bírja kifizetni a lakbért).

Az „életpártiak” jellemzően a Bibliára szoktak hivatkozni és ezáltal azt a látszatot keltik, mintha az abortusz tiltása vagy megengedése pusztán morális kérdés volna: ha betartanánk a hatodik parancsolatot („ne paráználkodj”), nem lenne szükség erre a megoldásra. Csakhogy felmerül a kérdés: miért pont ezt a parancsolatot pécézték ki a konzervatívok és nem a kilenc másikat? Ott van például, hogy „Isten nevét hiába a szádra ne vedd” – hát a közmondásoktól a felkiáltásokon át az egészen durva káromkodásokig ezt kábé naponta megszegjük. Mégse látok olyan kezdeményezéseket, amelyek a káromkodások betiltását vagy megbírságolását tűzik ki célul, esetleg központokat hoznak létre, ahol az embereket indulatkezelésre vagy keresztény szempontból is elfogadható káromkodások („a manóba” stb.) használatára oktatják. Szóval miért is fontosabb a szex, mint a csúnya beszéd?

Nos azért, mert míg a káromkodás nemileg semleges jelenség (a nemileg jelölt szavak időnkénti előfordulása ellenére: sokszor hallani nőktől a „f*szom tudja” kifejezést), a szexnek és ezáltal az abortusznak nagyon is van nemi vetülete és ezáltal alkalmas lehet arra, hogy a nemek közti hierarchiát fenntartsuk. Hiszen ha elvesszük a nőktől azt a lehetőséget, hogy döntsenek arról, szülnek-e gyereket és mikor, ezzel kiszolgáltatjuk őket férfi partnereiknek. Kutatások bizonyítják, hogy a párkapcsolati erőszak gyakran akkor kezdődik, amikor a nő várandós vagy kis csecsemővel van otthon: egyrészt a GYES alacsony összege miatt anyagilag ki van szolgáltatva a partnerének, másrészt jóval kevésbé mobilis, hiszen egy (három, öt) kisgyerekkel sokkal nehezebb elmenekülni a bántalmazó elől. Egyes bántalmazók éppezért stratégiából nem védekeznek és ejtik teherbe újra és újra partnerüket, hogy ezzel is magukhoz láncolják őt. Ugyanakkor az abortusz tilalma a társadalmi osztálykülönbségek fenntartására is alkalmas. Ha az egyik államban betiltják az abortuszt, a gazdagabb nők átmehetnek egy másikba elvetetni a magzatot (ez nemcsak amerikai jelenség, az ír nők sokáig Angliába jártak abortuszra), de – mint a film egyik párbeszéde ékesen példázza – a létminimum környékén élő nők ezt nem engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor ők azok, akiket egy újabb gyerek születése konkrétan mélyszegénységbe sodorhat – és akik a válságterhességi központoknak álcázott keresztény agymosodák legfőbb célpontjai. Szóval ez a jómódú fehér nők érdekeltsége az abortusz tiltásában: bebetonozhatják saját társadalmi pozíciójukat, ráadásul úgy, hogy jótékony és istenfélő image-et építhetnek magukról.

Az abortusz tilalma vagy egészségügyileg indokolatlan korlátozása tehát a nők elleni erőszak egyik formája, és egyben a rendszerszintű gazdasági erőszak eszköze.

Angela Kolbe: Az interszex egy hiány a német jogban? (vagy legalábbis akkor még az volt)

Érdemes ezt a 2009-es cikket újraolvasni a múlt heti német alkotmánybírósági döntés fényében, amely kimondja, hogy be kell vezetni egy „harmadik nem” kategóriát az interszex és nem-bináris emberek számára. A cikk írásának idejében még csak lobbizás folyt az interszex emberek jogaiért Németországban, és ez is elsősorban a csecsemőkön végzett nemi kiigazító műtétek ellen folyt, illetve a nem megváltoztatásának jogáért. Angela Kolbe veti fel cikke végén, hogy az interszex emberek egyenlőségének érdekében vagy el kellene törölni a nem hivatalos nyilvántartását (ezt szeretnék most a német és nemzetközi interszex és transz egyesületek), vagy lehetővé tenni a harmadik nemként való regisztrációt. Azt is végigveszi, mik ennek a fő akadályai, és arra jut, hogy leginkább a házasság heteronormatív módon való felfogása. A konzervatívok attól tarthatnak, hogy ha mondjuk egy leszbikus megváltoztatja a nemét az „egyéb” kategóriára, simán feleségül veheti a barátnőjét (lévén most már különneműek), és juj, akkor mi lesz. Gyanítom, hogy tényleg ez lehetett a dolog mögött, ugyanis az AB-döntés feltűnően hamar az egyenlő házasság bevezetése után történt; most már nincs a nemnek jelentősége a párkapcsolatok szempontjából, tehát akár lehet belőle kettőnél több.

Transz és nem-bináris emberek olykor méltatlankodnak, hogy miért kell az LMBTQ-t egyben kezelni; külön mozgalmat szeretnének, hiszen úgymond nekik semmi közük a szexuális orientációhoz. Olyan értelemben jogos a tiltakozás, hogy sok, magát LMBTQ-nak mondó szervezet valójában kevés aktivizmust folytat transz területen. A német események azonban jól illusztrálják, hogy a nemi identitás és szexuális orientáció miatti megkülönböztetés szorosan összefügg. Ennek magyar változata az a törvény, miszerint ha egy házaspár egyik tagja nemet akar váltani, előbb el kell válniuk, hiszen ezáltal automatikusan buzik lesznek (és azok ugye nem élhetnek házasságban, mert juj, akkor mi lesz). De nemcsak a törvény, a közgondolkodás is összekapcsolja a két dolgot, és nemcsak azokra gondolok, akik nem tudják a két fogalom közti különbséget (a közelmúltban ezt gyakorló jogászoknál tapasztaltam). Például a transz nők elleni gyilkosságok gyakran történnek úgy, hogy egy pasi fölszed egy tökjó nőt, aztán a hálószobában felfedezi rajta a férfi nemi szervet, és iszonyatosan kiakad azon a lehetőségen, hogy akkor ő most buzinak számít, hiszen rányomult egy férfitestben élő emberre. A heteroszexuális mátrix – vagyis az az elképzelés, hogy adott biológiai nem mindig adott (azonos) nemi identitással és adott (ellenkező nem iránti) vonzalmakkal jár együtt, egyaránt sújtja az LMBTQIA emberek minden csoportját. Ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása tehát közös ügyünk.

Dés Mihály: Pesti barokk

Felmerül a kérdés: miért foglalkozik bárki is egy wannabe értelmiségi vekengéseivel, aki saját passzivitását azzal próbálja ellensúlyozni, hogy dicsekszik szerelmi hódításaival és a 80-as évek pesti szellemi elitjében meglevő ismeretségeivel (bár, mivel utóbbiakat rendre lefikázza, valószínűleg ezen ismeretségek egy része nem lesz/volt hosszú életű)? Nyilván részben azért, mert emberek effektíve olvasták, sőt pozitív kritikákat írtak róla; Dés meglovagolta a 80-as évek nosztalgiahullámát, és ez (vélhetően kapcsolataival kombinálva) eljuttatta odáig, hogy a regényéből készült darabot máig játssza a Belvárosi Színház. Továbbá azért – és ez adja az aktualitását – mert a könyvet átitatja a szexizmus. A nők olyan szinten szexuális tárgyakként jelennek meg benne, hogy a főszereplő mindegyiküknek – beleértve kórházban fekvő közel 100 éves nagyanyját – részletesen ecseteli másodlagos nemi jellegeit (néhányuk leírása semmi mást nem tartalmaz). A kettős mérce szellemében János párkapcsolatával mit sem törődve hajt rá minden szembejövő csajra, de totálisan összeomlik, mikor barátnője lefekszik egy másik férfival. Ennek a – János által szerelemként megélt – párkapcsolatnak azonban már a kezdete is gáz: egy buli után ott alszanak egy ismerősnél, és János az általa akkor még csak nagyon felszínesen ismert, alvó Évi nemi szervébe kézzel belenyúlkál. Az ő számára ez nosztalgikus emlék (felháborodik, hogy Évi nem írt róla a naplójában, pedig hogy írt volna, ha nem is volt öntudatánál?), de objektíven megnézve szexuális erőszak: a narrátornál 15 évvel fiatalabb tinédzser nem volt abban az állapotban, hogy beleegyezhessen a szexbe (gy.k. nemcsak az a szex, amiben pénisz szerepel).

Szó sincs arról, hogy a világirodalom ne szerepeltessen elítélendő cselekedeteket és személyeket: fontos, hogy legyenek benne gazemberek, III. Richárdtól Voldemortig. Azonban a róluk szóló művekből mindig egyértelmű, hogy a szerző szerint ez a figura nem követendő példa. A Pesti barokkban azonban nem látok olyasmit – pedig direkt ezért végigrágtam magam rajta – , hogy János és Évi első „együttlétét” bárki is kritikusan szemlélné. Ilyen formában a könyv azt közvetíti olvasói felé, hogy az öntudatlan állapotban levő nővel folytatott szexuális tevékenység rendben van, sőt a szerelem megnyilvánulása. Ez megerősítheti azokat a „nemi erőszak-mítoszokat”, amelyek továbbra is stabilan tartják magukat a magyar társadalomban, mint a #metoo kampány posztjaira adott válaszokból is jól látszik.

Persze mondhatjuk azt, hogy a 80-as években még máshogyan gondolkoztak a szexuális erőszakról, ahogy a #metoo kampánnyal kapcsolatban is megjelenik olykor az az érvelés, hogy az idősebb korosztálynak fölösleges ezt megpróbálni elmagyarázni, úgysem értik. A történelmi kontextus valóban fontos lehet: senki se kéri számon Jane Austen hősnőin, hogy miért nem kampányolnak az abortuszhoz való jogért. Dés Mihály azonban, továbbá a velünk élő idősebb nemzedék, kortársak, vagyis találkoz(hat)nak azokkal a diskurzusokkal, amelyek a kettős mérce és a szexuális erőszak létjogosultságát megkérdőjelezik. Lehet, hogy nem ebben szocializálódtak, de az ember amíg él, reflektálhat korábbi nézeteire és adott esetben túlléphet rajtuk. Hiszen heteronormatív közegben szocializálódtak azok az emberek is, akik tizen-huszon, vagy akár 30-40 évesen szembesülnek saját nemük iránti vágyaikkal, sokuknak mégis sikerül ezt elfogadnia és beépítenie életszemléletébe. Sőt, az ő –szintén heteronormatív közegben szocializálódott – szüleik és nagyszüleik közül sokan, 50-60-70 év fölött, családtagjuk előbújása után szintén átértékelik korábbi elképzeléseiket és kialakítanak magukban egy olyan családmodellt, amelybe beleférnek az azonos nemű kapcsolatok. Persze mondhatjuk, hogy ők érintettek, akár személyesen, akár szeretteik révén. Csakhogy minden olyan férfi, akinek a szerettei között nők is akadnak, ugyanígy áttételesen érintett a nők elleni szexuális erőszak témakörében; ha másért nem, nőnemű szerettei kedvéért fontos, hogy nyitott legyen az új gondolkodásmódra. Az életkor és a szocializáció az én szememben nem menti fel sem az erőszak elkövetőit, sem azokat, akik nézeteikkel hozzájárulnak a szexuális erőszak kultúrájának a fennmaradásához.