***SPOILER***
Két házaspár együtt töltött hétvégéjét beárnyékolja, hogy a környéken eltűnik három gyerek, és később is csak egy kerül elő, traumatizált állapotban. Felmerül a gyanú, hogy a tettes a társaság tagjai között van; ez gyanúsítgatásokhoz, vádaskodáshoz, elfojtott feszültségek felszínre kerüléséhez, sőt erőszakhoz vezet. Azután a tévé bemondja, hogy a tettes feladta magát – és minden visszakerül a régi kerékvágásba. A két pár barátságban búcsúzik egymástól, mintha el sem hangzottak volna az elmúlt napok keserű és vádló mondatai.
A pszichológusok ismernek egy kognitív disszonancia nevű jelenséget, ami röviden abból eredeztethető, hogy nem szeretjük magunkat hülyének gondolni; például nem szívesen ismerjük be, hogy akit barátnak vagy társnak választottunk, az mégsem olyan jó fej. Ha ez mégis kiderül, feszültséget érzünk, amit valahogy fel kell oldani. Ennek egyik módja, hogy egyszerűen megfeledkezünk a felszínre került negatívumokról, akármilyen súlyosak legyenek is. Barátok áskálódnak egymás ellen, megcsalások kerülnek felszínre, egy férfi megerőszakolja saját feleségét – aztán pár nap múlva ez mintha meg sem történt volna. A baj csak az, hogy viszont megtörtént. Márpedig az át nem beszélt konfliktusok örökre tüskét hagynak az emberi kapcsolatokban. Ami még súlyosabb: ha egy férfi tárgynak – az ő szavaival játékszernek – tekinti a feleségét, akkor később sem fog több tiszteletet mutatni iránta. Szonja ugyan, a bántalmazott nők ezreihez hasonlóan, meggyőzheti magát, hogy nem tévedett és a férfi, akit választott, tényleg őszintén szereti őt – de előbb-utóbb csalódnia kell. A házban vibráló feszültség ugyanis mentség lehet a kiabálásra, az alkoholfogyasztásra, a vendégek elküldésére, de a nemi erőszakra nem. A nemi erőszakra nincs mentség. És aki egyszer megtette, attól később sem várhatunk sok jót.
2015. június 27., szombat
2015. június 22., hétfő
Charlaine Harris: Véres végzet – Claude bukása
***SPOILER!***
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
Claude bukását végső soron az okozza, hogy nem ismeri eléggé az emberi természetet, ami mondjuk egy egocentrikus tündértől annyira nem meglepő. Úgy gondolja, hogy egy vámpír pasi ember barátnőjének kicsinálásához egy nőgyűlölő és egy vámpírgyűlölő ideális bűntársak lehetnek számára. Az azonban nem merül föl benne, hogy aki erős előítéletekkel viseltetik egy adott kisebbség irányában, az általában a többi felé sem befogadó. A két ideális bűntárs csak addig ideális, amíg meg nem tudják, hogy Claude meleg, ekkor azonban kiütközik a különféle előítéletek összefüggése és megbízójuk ellen fordulnak.
Claude persze azért sem számít erre, mert fogalma sincs a homofóbia létezéséről. Nekem elsőre ez tűnt a sztori leggyengébb pontjának, mert hát Claude éveken át élt az emberek világában, hogyhogy soha nem bántották a szexualitása miatt? Aztán belegondoltam, hogy Claude egy férfi-sztriptízbár tulajdonosa volt, tehát munkája során nem sok csont heteró pasival találkozhatott. Ráadásul az a fajta szép pasi (volt), akiről nem rí le a melegség, tehát a nőket egész egyszerűen megszédítette a külsejével. (Sőt, lehet, hogy a heteró férfiak is szimpatikusabbnak találták ezért, hiszen kutatások bizonyítják, hogy a szép emberek könnyebben ébresztenek rokonszenvet.) LMBTQ aktivizmusban nyilvánvalóan nem vett részt, még ha volt is ilyesmi a louisianai kisvárosban, és azt se tudom róla elképzelni, hogy naponta végigböngészte az internetes LMBTQ hírportálok híreit. Meg hát Magyarországon is találkoztam olyan meleggel, aki a homofóbia jelenségét ugyan ismerte, de meggyőződése volt, hogy ez csak „valahol máshol” (például elmaradott falvakban, Afrikában vagy keresztény szektákban) fordul elő, és budapesti középosztálybeli férfiként ő soha nem találkozhat vele. Akkor ezek után Claude igazán nem hibáztatható a tájékozatlanságáért.
Minthogy nem járatos a homofóbia jelenségében, Claude alaposan mellényúl, amikor kezelni próbálja. Arra számít, hogy ha ráébreszti két bűntársát, hogy bennük is lehet vonzalom más férfiak iránt, azzal megtöri az előítéletüket. De ennek pont az ellenkezője történik: a két homofób éppen attól válik agresszívvá, hogy szembesül saját elfojtott vágyaival. Noha nem gondolom, hogy a homofóbia minden esetben a látens homoszexualitás jele volna (akkor valószínűleg nem lehetne ilyen jól felhasználni politikai célokra), az biztos, hogy a „veled is megtörténhet” érvelés (amit például a fogyatékossággal kapcsolatban olykor sikerrel alkalmaznak) ebben az esetben nem működik; a homofób éppen azért próbálja korlátozni, kiirtani vagy magától távol tartani a „buzikat”, nehogy valaha is őt is érinthesse a dolog. A „mi lenne, ha a gyereked/szülőd/legjobb barátod lenne meleg?” kérdés már talán inkább működhet, de az se mindig (Claude bűntársai vélhetően nem szeretnek senkit annyira, hogy a kedvéért megváltoztassák a nézeteiket, és Melegség és Megismerés órán is fürödtünk már be ezzel a kérdéssel). Tehát igazából nem tudom, mit kellett volna Claude-nak lépnie, hogy jól (már számára jól) jöjjön ki ebből a helyzetből. Ám azzal biztos melléfogott, amikor azt gondolta, hogy a homofóbokat akár érveléssel, akár érzelmi ráhatással egyik pillanatról a másikra meg lehet változtatni. Ezt néhány LMBTQ aktivistának is jó lenne fejben tartania.
2015. június 18., csütörtök
A kecskeméti Panni a legidősebb cica a világon
http://borsonline.hu/20150617_a_kecskemeti_panni_a_legidosebb_macska_a_vilagon
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
Persze gratulálunk Panninak és öröm ilyen idős macskáról olvasni, de azért legyünk tisztában vele, hogy nem fog szerepelni a Rekordok Könyvében, ugyanis életkorát semmivel se tudja bizonyítani. Ahogyan az a vélhetően többszáz másik macska sem, akik gazdájuk állítása szerint 26 vagy még több éve élnek velük. Ezeknek az állításoknak egy része valószínűleg igaz, hiszen a törzskönyvezett tenyészmacskák valószínűleg rövidebb életűek, mint az átlag házi cirmosok, akiknek viszont nincs pedigréjük. A 27 év, amivel rekordot tartott a tavaly elhunyt cica, nekem gyanúsan kevésnek tűnik - személyesen ismertem 24 éves macskát, és kétlem, hogy ő ennyire kevéssel maradt volna le a világrekordtól. A 27 éves egyszerűen az egyetlen olyan volt, akinek papírja volt róla - ott, ahol ezt nézik, mert pl. az ilyen jellegű amerikai statisztikák jellemzően csak amerikai macskákat vesznek figyelembe. A borsonline tehát örvendezhet, hogy a világrekorder macska magyar, csak az nem jut eszükbe, hogy ahogy Panni igazolás nélkül pályázik a világhírre, ezt mások is megtehetik.
Persze ez annyiból jó, hogy így minden ország dicsekedhet egy világrekorder macskával, és senkinek a nemzeti érzései nem sérülnek.
2015. május 30., szombat
Mika: Big Girls, You Are Beautiful
https://www.youtube.com/watch?v=yDSK91mUNLU
Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).
Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.
Mindig szerettem ennek a dalnak a szövegét, amely szembemegy a nőket megnyomoritó aktuális szépségideálokkal. Amikor viszont először láttam a klipet, némileg csalódott voltam: ennél jóval testesebb lányokra számitottam. A klip tánckarában levő nők valóban nem fotómodell-alkatúak, de elég messze vannak a lufiszerű, az átlaglány négyszeresét kitevő testalkattól, amely a dal szerint az énekes ideálja (mondjuk a feszes ruhák még többet levesznek belőlük).
Sokáig azt gondoltam az ellentmondás okának, hogy Mika (vagy a klip rendezője) egyszerűen nem vállalta be, hogy igazán nagydarab lányokat szerepeltessen; féltek a népszerűség csökkenésétől. (Ez mondjuk nem irreális: egy amerikai aerobic-videót egy ismerősöm azzal szólt le, hogy ezt nem nézi, mert túl kövér emberek vannak benne.) Aztán nemrég olvastam egy cikket a fiatal nők között aktuálisan terjedő divat-trendekről, mint pl. a thigh gap vagy a bikini bridge. Ez utóbbi az az elvárás, hogy a bikinialsó egyenesen feszüljön, mintegy hidat képezve, a csipőcsontok között, vagyis az alhasat ne is érintse (mondjuk ezt praktikus szempontból is problémásnak látom, mert ki tudja, mi minden úszik be egy ilyen résen). A nagyszámú ellentétes tendencia (mint Mika dala) ellenére úgy tűnik, a nőideál továbbra is egyre soványabb. És ehhez képest sajnos a klipben szereplő lányok valóban túlsúlyosnak hatnak.
2015. május 11., hétfő
Jacqueline Harpmann: Orlanda
Aline személyisége nap egyszerűen megkettőződik. Énjének az a része, amelyet 12 éves kora óta elfojtott, mert nőhöz nem illő dolgokra vágyott, átköltözik egy fiatalember testébe, és ilyen formában megvalósitja mindazt, amit Aline a korlátozó nemi szerepek miatt nem tehetett. (Arról nem esik emlités, mi mindent valósithatott meg Aline, amit a fiúnak ugyanezen nemi szerepek miatt nem volt lehetősége, pedig ez is megérne egy misét.)
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
Aline esetében elég pontosan beazonositható, ki erőltette rá ezeket a szerepeket: az édesanyja. Sokan azonban valószinűleg nem tudunk rámutatni, kitől hallottuk először, hogy egy kislány nem piszkolja be a ruháját vagy nem mászik fára. Még ha nem is volt a környezetünkben olyan konkrét személy, aki ezekre a dolgokra "megtanitott" volna, az egész kultúrából áradnak felénk az elvárások a nők (és persze a férfiak) felé. Gondoljunk csak bele abba a hollywoodi klisébe, miszerint az állhatatos, párjának mindent megbocsátó nő hűsége előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Nők ezrei gondolják azt, hogy ha kellően szelidek és elfogadóak maradnak mondjuk a partnerükkel szemben, azt előbb-utóbb meghatja a jóságuk és úgy fog viselkedni, hogy őket boldoggá tegye. Ami valójában nagyobb eséllyel történik, az az, hogy a férfiak (akik szintén találkoznak ugyanezzel a klisével) eleve abból indulnak ki, hogy bármit tehetnek, a nő úgyis megbocsátja nekik előbb-utóbb. Ez legitimizálhat egészen durva dolgokat, mint a párkapcsolati erőszak, de akár kevésbé durvákat is, amelyek azonban ráhúzhatók ugyanerre a sablonra. Klasszikus hollywoodi klisé például az is, amikor a bölcs középkorú feleség megértő türelemmel viseli férje szexuális, érzelmi és egyéb kalandozásait abban a biztos reményben, hogy a kapuzárási pánik elmúltával a férfi úgyis rájön, hogy ő volt az igazi és visszatér hozzá. Nem kizárt, hogy ez megtörténik és újra boldogan élnek majd, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a férfi nem vette figyelembe a nő igényeit és szükségleteit. (A forditott felállású sztorik általában negativan ábrázolják a nőt, és a férfi korántsem olyan türelmes.) Ez ismét csak megerősiti bennünk azt, hogy a férfiak igényei fontosabbak, és egy olyan egyenlőtlen párkapcsolati modellt alakit ki, amelyből nagyon nehéz kilépni.
2015. május 7., csütörtök
Hitler gyermekei
***SPOILER***
Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.
Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.
Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.
Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.
2015. április 22., szerda
Klaus Offe: Varieties of Transitions - miért nem volt ellenzék az NDK-ban?
Talán sokan tudták, én ebből a könyvből tudtam meg. Valamikor létezése elején az NDK lehetőséget nyújtott az ottani ellenzékieknek, hogy áttelepüljenek az NSZK-ba. Ezt ők jellemzően meg is tették, az NDK meg jól járt, mert csak a lojális állampolgárok maradtak. Nem is volt ott se 56, se 68 - nem volt, aki megcsinálja.
Egy diktatúrának persze több eszköze is van arra, hogy megszabaduljon a lehetséges rebellisektől. Ezért szeretné a FIDESZ inkább a szakiskolákba küldeni a gyerekeket, mint gimnáziumba, mert azokban kevesebb tudáshoz fognak hozzáférni és kevésbé tudják megkérdőjelezni az állami intézkedéseket. Az itt tanuló diákok röghözkötésével Orbánék közvetve azt sugallták, hogy aki bármilyen módon szeretne nemzetközi karriert csinálni, annak praktikus elhagynia az országot. Sokan meg is tették, de bosszantó mennyiségű diák még ittmaradt. Márpedig ugye egy diktatórikusan kormányozni kívánó pártnak nem praktikus, ha az országban sok olyan fiatal van, akik átlátják a társadalom működését. Logikus tehát, hogy ha szűkítjük a felsőoktatást, elsősorban a társadalomtudományi szakokat kell megszüntetni.
"Hogy lesz enélkül a tudás nélkül identitáspolitika, nemzetpolitika, diplomácia, kultúrpolitika?" - kérdezte a hétfői tüntetésen az egyik felszólaló. Hát úgy, ahogy az uralkodó párt elképzeli. Igaz, ők nem feltétlenül értenek hozzá, de inkább belemennek ebbe, mintsem hogy esetlegesen egyet nem értő szakemberek legyenek az országban, akikből kialakulhat egy ellenzék.
Mi következik ebből? Többek között az, hogy megnövekedett felelősségünk van nekünk, akik még tudtunk társadalomtudományt tanulni ebben az országban. Valahogyan át kell adnunk a fiatalabb generációknak azt a tudást, amit ők már lehet, hogy nem fognak tudni megszerezni. Ha nem tudjuk oktatási intézményekben megtenni ezt, akkor máshogyan - akár az interneten keresztül.
Egy diktatúrának persze több eszköze is van arra, hogy megszabaduljon a lehetséges rebellisektől. Ezért szeretné a FIDESZ inkább a szakiskolákba küldeni a gyerekeket, mint gimnáziumba, mert azokban kevesebb tudáshoz fognak hozzáférni és kevésbé tudják megkérdőjelezni az állami intézkedéseket. Az itt tanuló diákok röghözkötésével Orbánék közvetve azt sugallták, hogy aki bármilyen módon szeretne nemzetközi karriert csinálni, annak praktikus elhagynia az országot. Sokan meg is tették, de bosszantó mennyiségű diák még ittmaradt. Márpedig ugye egy diktatórikusan kormányozni kívánó pártnak nem praktikus, ha az országban sok olyan fiatal van, akik átlátják a társadalom működését. Logikus tehát, hogy ha szűkítjük a felsőoktatást, elsősorban a társadalomtudományi szakokat kell megszüntetni.
"Hogy lesz enélkül a tudás nélkül identitáspolitika, nemzetpolitika, diplomácia, kultúrpolitika?" - kérdezte a hétfői tüntetésen az egyik felszólaló. Hát úgy, ahogy az uralkodó párt elképzeli. Igaz, ők nem feltétlenül értenek hozzá, de inkább belemennek ebbe, mintsem hogy esetlegesen egyet nem értő szakemberek legyenek az országban, akikből kialakulhat egy ellenzék.
Mi következik ebből? Többek között az, hogy megnövekedett felelősségünk van nekünk, akik még tudtunk társadalomtudományt tanulni ebben az országban. Valahogyan át kell adnunk a fiatalabb generációknak azt a tudást, amit ők már lehet, hogy nem fognak tudni megszerezni. Ha nem tudjuk oktatási intézményekben megtenni ezt, akkor máshogyan - akár az interneten keresztül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)