Csodálatos feminista utópia, de van benne egy pici csavar. Az Erotikus Baloldal Pártjának győzelméhez hozzájárult egy vulkánkitörés, aminek hatására a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen lecsökkent. A szerző azt sugallja, hogy enélkül valószínűleg nem sikerült volna a politikai fordulat. Ugyanis a hatalmon levők nem engedik ki a kezükből a hatalmat olyan könnyen. Ezt érdemes lenne a magyar kormányellenes erőknek is fejben tartaniuk.
A film főszereplőjének édesanyja jelenti a választ: egy olyan asszony, akit ugyan bosszantanak a rendszer apró hibái, de alapvetően mélységesen elkötelezett az államszocializmus mellett, olyannyira, hogy várja ugyan Németország egyesülését, de ezt egy államszocialista rendszerben képzeli el. Idejét azzal tölti, hogy mindenféle apróságok miatt panaszleveleket írkál a Pártbizottságnak, amely szent meggyőződése szerint elolvassa és programjába beépíti ezeket az üzeneteket. Nem megszüntetni akarja ő a szocializmust, csak megreformálni - ahogy mellesleg annak idején Kádár János, sőt Nagy Imre is mindössze ezt akarta (ezt hajlamosak elfelejteni azok, akik az utóbbit a proletárdiktatúra elleni harc hőseként ünneplik). Az NDK más polgárai mikroellenállásokkal próbálták kijátszani a rendszert, például Josie McLellan Love in the Times of Communism című könyvében ír arról, hogyan trükköztek a naturisták a meztelen fürdőzés tiltása ellen: egyetlen ruhadarabként felvettek egy nyakkendőt, így érvelhettek a rendőrökkel szemben, hogy hiszen ők viselnek ruhát.
Na de hol voltak azok, akiknek ténylegesen nem tetszett az államszocialista berendezkedés? Elárulom: a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK). Valamikor fennállásának elején ugyanis az NDK egy ponton megnyitotta a határokat, és kijelentette: akinek nem tetszik itt, szabadon elmehet. A trükk bevált, az ellenzék el is ment, a kommunisták meg különösebb gondok nélkül elvoltak 1989-ig.
A FIDESZ legújabb ötlete, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező magyarokat ki lehessen utasítani az országból, ha olyasmit csinálnak, ami nekik nem tetszik. Ez egészen NDK-szerű húzás, azzal a szépséghibával persze, hogy itt nincs egy alternatív, demokratikus magyar állam, ahová az egyet nem értőket ki lehetne paterolni. Akinek a magyar az egyetlen állampolgársága, azt nyilván nem dobhatják ki. Viszont nagyon sokan vannak, akik születésük, felmenőik stb. miatt már eleve több ország állampolgárai, vagy akik pont az orbáni diktatúra elől költöztek külföldre és vették föl választott hazájuk állampolgárságát. A FIDESZ ezektől az emberektől akar megszabadulni, ami számára dupla haszonnal jár. Egyrészt lett egy újabb csoport, akiket belehelyezhet az ellenség szerepébe, másrészt pont azokat sikerülne így kitakarítani az országból, akiknek több tudásuk van a világról és a demokrácia működéséről - hiszen ha nem is élnek a második állampolgárságuk szerinti hazájukban, jó eséllyel beszélik annak nyelvét, így hitelesebb információkat kapnak a világról, mint a NER által dezinformált tömeg. Nyilván persze különbség van a "mehettek, ha akartok" és a "húzz el innen" között is, de ez csak azt mutatja, hogy Magyarország diktatórikusabb most, mint a hidegháború idején az államszocialista országok voltak.
Kérdés, hogy ebből a javaslatból ténylegesen törvény lesz-e. Lehet, hogy csak gumicsontnak dobta be a FIDESZ, az is lehet, hogy - mint annyi minden mással - ezzel is csak a határait próbálgatja, nézve, mikor csap le a fejére a nemzetközi közösség. De ha netán tényleg megszavazzák, akkor Magyarország még inkább olyan lesz, mint egy 21. századi NDK, ahol demokráciának álcázott diktatúra van, szarabb a kóla, mint máshol, és az emberek csak mikroellenállásokkal és (a kormányra nulla hatást gyakorló) visszafogott demokratikus eszközökkel próbálnak sikertelenül változtatni a dolgokon.
Hérodotosz írja le azt a legendát, hogy mikor a hullámok elsodorták a Xerxész által építtetett hidat, a hadvezér parancsot adott embereinek, hogy korbácsolják meg a tengert. Persze képzelhetitek, a tengert ez mennyire érdekelte. Aha, pont annyira.
Egy frissen benyújtott javaslat szerint Magyarország az alaptörvényébe bevenné azt a kitételt, hogy az ember vagy férfi, vagy nő. Eleve egy alaptörvénynek vagy alkotmánynak szerintem kifejezetten az állam szervezetével és működésével kapcsolatos dolgokat kellene tartalmaznia (hivatalos nyelv, diszkriminációmentesség, mittudomén), nem pedig a lakosok biológiai jellemzőire vonatkozó megállapításokat (hiszen itt egész bizonyosan biológiai nemről van szó, miután a magyar állam a nemet születési nemként értelmezi). De ha ettől el is tekintünk, akkor sincs hatalma a világ legerősebb diktátorának sem megszüntetni az interszexualitás biológiai jelenségét. A természet nem fekete-fehér, nem szorítható be az emberek által létrehozott mesterséges kategóriákba, bizonyos dolgok mindig ki fognak lógni azokból. Interszex emberek mindig is voltak és lesznek, és ha valaki törvényekkel próbálja megszüntetni ezt a jelenséget, az pont annyit ér és pont annyira röhejes próbálkozás, mint Xerxésznek megkorbácsolnia a tengert.
(kép: moly.hu)
***SPOILER***
Robin Hood történetének számos feldolgozása közül itt most azokra hivatkozom, amelyek - mint például a Mándy Iván-féle - úgy végződnek, hogy Oroszlánszívű Richárd visszatér Angliába, megígéri, hogy helyrehozza elődje igazságtalanságait, Robin Hood és társai pedig hűséget esküsznek neki. Ebben a megközelítésben Robin Hood nem afféle középkori anarchista, csak egy nagy igazságérzettel megáldott csávó, aki a zsarnok ellen fellázad, de az igazságos királynak hajlandó behódolni.Az ukrán háború kapcsán vannak olyan hangok, hogy Zelenszkij jobban járna, ha behódolna Oroszországnak (ezt szajkózza például a magyar állam vezetése, valószínűleg nem véletlenül). Olyanok is vannak viszont, akik nacionalista alapon közelítik meg a dolgot, és az ukrán függetlenségi háborúban általánosságban a "nem leszünk gyarmat"-mentalitást látják; ennek kapcsán jelennek meg olyan párhuzamok, hogy ahogy Ukrajna Oroszországtól, úgy Magyarország (vagy bármely más tagállam) az EU-tól jogosan kíván független lenni. Még olyasmit is hallottam, hogy Zelenszkij mindenképpen megszívja, hiszen ha nem Oroszország gyarmata lesz, akkor az EU-é.
Mint általánosságban a nacionalizmust ellenző embernek (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/hadas-miklos-ferfiassag-kodjai-avagy-az.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/az-istvan-kiraly-az-augusztus-20-i.html stb.), joggal teszitek fel nekem a kérdést, miért támogatom Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban. Nos, nem azon nacionalista álláspontból kiindulva, hogy a nemzetállamot mindig minden körülmények között meg kell őrizni. Sőt azt se gondolom, hogy fekete-fehér módon az orosz nemzetiségű emberek mind velejükig gonoszak, míg az EU az a fajta idealizált bölcs király, mint Oroszlánszívű Ricsi a Robin Hoodban. Tisztában vagyok vele, hogy a kis országok nem állhatnak tök egyedül ellen a világ viharainak, és szükségük van szövetségesekre. Ám nem mindegy, milyen értékek mentén szövetkeznek. Azok a fajta értékek, amiket mostanában Oroszország képvisel - a demokratikus értékek vagy az emberi jogok, azon belül a nők és az LMBT+ emberek jogai területén - olyasmik, amikkel nagyon nem tudok azonosulni, és nagyon nem szeretnék olyan országban élni, amely ezeket vallja. Az EU, minden problémája ellenére, még mindig egy olyan értékrendet képvisel, amiben szívesen élek, és amit kívánnék minden országnak, köztük Ukrajnának és Magyarországnak is. Tény, hogy egy államszövetség tagjának lenni valamilyen mértékben korlátozza a nemzeti önrendelkezést, de ha ezért cserébe az ország minden polgárát megilleti a méltóság és az alapvető emberi jogok, akkor üsse kő, felőlem legyünk gyarmat.
Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.
Ami azonban főleg a film vége felé szembetűnő volt, az a turizmus osztályaspektusa. El is hangzik, hogy amíg a turisták jól szegregált szállodákban laktak és csak pár híresebb látnivalót és strandot látogattak, a helyieknek nem volt baja velük, most azonban már "mindenhol ott vannak", és a helybéliek napi szinten találkoznak velük. Ez a láthatóságuk indította be a turizmofóbiát, ahogy a magyar társadalomban is akkor erősödtek fel az előítéletek az LMBT+ emberekkel vagy a menekültekkel szemben, amikor láthatóvá váltak. Felmerül persze a (vélt vagy valós) versenyhelyzet, miszerint az Airbnb és más cégek keretében működtetett apartmankiadás miatt a helyieknek nehezebb albérletet találni (mondjuk ezen az önkormányzat segíthetne szociális bérlakásokkal), vagy hogy a korábban eldugott strandok túl ismertté váltak és már túl nagy lett ott a tömeg - ami azért elég irigy megközelítés. Amikor azonban a helyi gazdaságra gyakorolt hatásról vagy a környezetkárosításról van szó, a jóval kevesebbet kritizált szállodai és luxusturizmus igazából sokkal problémásabb, mint az apartmanbérlők. Az utóbbiak maguk gondoskodnak étkezésükről, vagyis a helyi boltokban és éttermekben költik el a pénzt, szemben az all-inclusive szállodák lakóival, a több medencés hotelek, golfpályák és luxusjachtok pedig sokkal környezetrombolóbbak, mint az a turista, aki busszal, kerékpáron vagy túrázva fedezi fel a szigetet.
Vagyis a gazdag turisták kevésbé járulnak hozzá a helyi gazdasághoz és nagyobb mértékben a környezetszennyezéshez, mégis kevesebb az ellenérzés velük szemben. Ami azért is érdekes, mert a filmben megszólaltatott turistaellenes szereplők nagy része kétkezi munkát végez. El is hangzik egy szakértő szájából, hogy jó lenne, ha a mallorcai gazdaság több lábon állna, és meghonosodnának új ágazatok, mint például a technológiai fejlesztés - de ez nem opció, mert a lakosság annyira aluliskolázott, hogy egyszerűen nincs rá ember. Magaluf partizó brit és német fiataljaival szemben ugyanakkora ellenszenvvel viseltetnek a megszólalók, mint Magyarországon az angol legénybúcsúzó társaságokkal szemben, pedig ezek az emberek ugyanúgy a munkásosztály tagjai, mint ők maguk, csak épp a bulinegyedben hangoskodnak és nem a sarki kocsmában.
Tenerifén idéntől korlátozásokat vezetnek be az apartmankiadásban. Ezek egy részét (például hogy a kiadott ingatlanoknak meg kell felelniük bizonyos minőségi feltételeknek) indokoltnak, sőt üdvösnek tartom, ugyanakkor elég feltűnő, hogy a szállodai turizmust nem korlátozzák. Vélhetően ez részben a nagy szállodaláncok lobbitevékenységének, részben pedig a turizmofóbia elitizmusának köszönhető. Csakhogy ezzel megint a kevésbé jómódúak járnak rosszul, beleértve azokat a turizmus ellen tüntetőket is, akik egy szép napon azzal fognak szembesülni, hogy egy másik országban vagy szigeten épp a saját maguk által ösztönzött intézkedések miatt nem fognak megfizethető szállást találni.
Bocsánat, próbálom nem nagyon szétspoilerezni ezt a könyvet, mert sokat veszít mindenki, aki nem olvassa el, de a bejegyzésem üzenetéhez pár poént le kell lőni. Ugyebár a történet egy Marsyas nevű szigeten játszódik egy árvaházban, ahol Arthur Parnassus (szerintem JK Rowling sárgul az irigységtől, hogy nem neki jutott eszébe ez a zseniális név) mágikus képességekkel rendelkező gyerekekről gondoskodik. Ezeket a gyerekeket a társadalom kiveti magából, sőt még a létezésüket is elhallgatják, Arthur azonban apjukként gondoskodik róluk (van, aki apának is szólítja). És itt jön a spoiler, bár a kicsit is szemfüles olvasó viszonylag hamar magától is rájön: Arthur Parnassus nem heteró.
Általánosan elterjedt nézet, amit amúgy statisztikák is igazolnak, hogy az LMBT+ emberek szívesen fogadnak örökbe olyan gyerekeket is, akikre senki más jelentkező nincs a koruk, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy problémás előéletük miatt. Ebben persze közrejátszhat, hogy egyes országokban a heteró örökbefogadók előnyt élveznek, tehát előfordul, hogy ők lecsapnak az ép fehér csecsemőkre, az azonos nemű pároknak meg csak idősebb, roma és/vagy fogyatékossággal élő gyerekek jutnak. Ugyanakkor arra is bőven van példa, hogy azonos nemű párok kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekre pályáznak, például a nyugati országokban sokan fogadtak örökbe HIV-pozitív gyerekeket Afrikából vagy Ukrajnából. Az egyik magyarázat, amit maguk az azonos nemű szülők is gyakran felhoznak: ők maguk is kisebbséghez tartoznak, ezért erősebb bennük a tudatosság, hogy egy szintén kisebbségi gyereknek segítsenek, illetve saját diszkriminációs tapasztalataik miatt jobban tudják támogatni a hátrányos helyzetű gyereküket, mint azok a szülők, akiket villámcsapásként ér a társadalmi előítéletekkel való szembesülés.
Ennek fényében meglehetős megdöbbenést válthat ki sokakban, hogy Alice Weidel, a szélsőjobboldali német AfD párt társelnöke, akit nemrég Orbán Viktor is fogadott, egy leszbikus nő, ráadásul bevándorló hátterű élettársával két gyereket nevelnek. Mégis hogy fordulhat elő, hogy egy etnikailag vegyes szivárványcsaládban élő ember egy olyan párt színeiben politizál, amely elutasítja a sokszínűséget?
Nyilván kézenfekvő magyarázat, hogy egyeseknek a hatalomért semmi se drága, de ez csak a történet egy része, hiszen azt nem magyarázza meg, hogyan juthatott el pártjában a társelnöki pozícióig. Ez azért történhetett meg, mert szemben Magyarországgal és Oroszországgal, a legtöbb nyugat-európai államban a szélsőjobb már egyáltalán nem tekinti célpontnak az LMBT+ embereket, sőt gyakori érvük a bevándorlók ellen, hogy azok homofóbok (erre az egyik első példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/06/pim-fortuyn-esete-avagy-populizmus-is.html). Pár napja voltam egy előadáson, amely összehasonlította a szélsőjobb tevékenységét hét EU-tagállamban, és többek közt grafikonon ábrázolta azokat a témákat, amelyekkel foglalkoznak. A "gender" kizárólag Magyarországon dominálta a szélsőjobbos diskurzusokat, az összes többi országban a bevándorláson volt a hangsúly. (És nyilván a bevándorlók sem esnek mind ugyanazon megítélés alá; míg Magyarországon minden Európán kívülről érkezőt előítéletesen kezelnek, nyugatabbra az iszlamofóbia dominál, amelyet második helyen épp a "kelet-európai bunkók" elleni előítéletek követnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html.) A szélsőjobb mindig is "mi/ők" felosztást alkalmaz, ám az ellenséges "ők"-ből Nyugat-Európában az LMBT+ emberek már átkerültek a "mi"-be. Ami persze nem feltétlenül jó hír, hiszen a bűnbakképzés és az előítéletesség továbbra is folytatódik, csak mások ellen. És annak se igazán örülök, hogy közösségünk egyes tagjai - ahelyett, hogy azt a fajta nyitottságot képviselnék, mint Arthur Parnassus vagy a második bekezdésben említett LMBT+ szülők - beállnak a gyűlölködők közé. Egy pici reménysugarat mégis látok. Ugyanis azáltal, hogy az EU-ban már szélsőjobbos körökben is ciki a homofóbia, Orbán és a sleppje egyre jobban kilóg a sorból. Vagy kénytelenek lelkesen bólogatni Weidel "a család az család" jellegű megnyilvánulásaira, vagy előbb-utóbb egyedül maradnak. És persze ott van még Putyin, de ő újabban más dolgokkal van elfoglalva, egy kis ország fasisztái pedig nem boldogulnak egyedül. Lehet, hogy Orbán előbb-utóbb kénytelen lesz visszafogni homofób és transzfób politikájából, különben szövetségesek nélkül marad Európában.
