Hallatlan - Dylan, a divatdiktátor

 

***SPOILER***

Annak is van előnye, ha az ember apukája a reptéri csomagkiadásnál dolgozik: azokat a csomagokat, amelyekért nem jelentkezik senki, hazaviheti (legalábbis ezen sorozat szerint), a bennük levő ruhákkal pedig azt csinál, amit akar. Bár ezeknek egy része elég bizarr, Dylan felveszi őket az iskolába - és hamarosan azzal szembesül, hogy minden diák, sőt néhány tanár, az ő stílusát kezdi utánozni. Ez eléggé irritálja, így egyik nap ebédnél hosszas beszédet intéz a többiekhez arról, hogy nem kell másokat követni, mindenki lehet önmaga, és viselheti azt, ami neki tetszik. Meg is kérdez pár diákot, ők mit viselnének legszívesebben, ám nem olyan válaszokat kap, amire számított: van, aki zoknival hordana szandált, más színes cowboykalapban járna. Néhány ilyen válasz után Dylan elszörnyed és rögtön visszakozik korábbi álláspontjától, bejelentve: "Holnap mindenki jöjjön kékben!"

A Partizán című műsor transzfóbiája most már olyan méreteket öltött, hogy még a Háttér Társaság is kritikát fogalmazott meg vele szemben (némi fáziskéséssel, hiszen évek óta jelennek meg transzfób tartalmak a csatornán). A legnagyobb gáz az, hogy a Partizán feministának mondja magát, látszólag szívén viseli a kisebbségek érdekeit - de csak azokét, amelyek nekik szimpatikusak. Ahogyan Dylan szerint mindenki viselhet, amit akar, amíg nem szandált akar zoknival, úgy Gulyás Marciék szerint is fontos az emberek önrendelkezése, de csak amíg azonosulnak a születéskor kijelölt nemükkel. Ami azért különösen nagy probléma, mert sok ellenzéki érzelmű magyarnak a Partizán az első számú információs csatornája, amelynek lelkesen hirdetett ellenzékisége mögött nem veszik észre a kormány transzfób irányvonalát megtámogató üzeneteket. Pedig akár azért tagadja valaki a nemi identitáshoz való jogot, mert esszencialista módon értelmezi a férfi és női szerepeket, akár azért, mert a nőket véli védeni a maguknak női identitást hazudó férfiaktól, az eredmény ugyanaz. (A maguknak női identitást hazudó férfiakat illetően csak annyit, hogy nyilván minden szabályozással vissza lehet élni; biztos vannak nők, akik hamisan vádolnak meg férfiakat bántalmazással vagy szexuális erőszakkal, mégse mondja egyetlen feminista se azt, hogy emiatt a törpe kisebbség miatt el kell törölni a bántalmazással vagy a szexuális erőszakkal kapcsolatos jogszabályokat.)

Csakhogy, kedves Partizán, az emberi jogok nem így működnek. Nemcsak addig kell engedni, hogy mindenki azt viseljen, amit akar/annak azonosítsa magát, aminek akarja, amíg ez megfelel a mi ízlésünknek. Nem mazsolázgathatunk a csoportok között, hogy melyiknek adjuk meg az önrendelkezés jogát és melyiknek nem. Azzal a retorikával, hogy a transz nők "női ruhás férfiak", a kormány irányvonalát erősítitek - hogy szándékosan-e, azt nem tudom (nem tartom kizártnak), de ellenzéki műsortól semmiképpen sem elfogadható módon.

The Forgotten Pacific - Tuvalu, a digitális ország

 

Óceánia országai a saját bőrükön érzik a klímaváltozást, így érthető, hogy a környezetvédelmi aktivizmusban is élen járnak. Ez a doku (ami amúgy ingyen megnézhető a Youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=cvCMGuIy79A&ab_channel=TheCoconetTV) áttekinti a különböző környezetvédelmi kezdeményezéseket az egyes csendes-óceáni szigetcsoportokon. Ezek között vannak különböző védőintézkedések, mint a nemzetközi lobbizás, környezettudatosító kurzusok diákoknak, mangroveerdők ültetése az erózió megelőzésére vagy éppen a kifehéredett korallok újbóli életre keltése és melegebb vízhez való hozzászoktatása, hogy életben maradjanak az óceán felmelegedése esetén is (ez utóbbi számomra különösen érdekes, mert azt a fajta megőrző helyett reziliencianövelő attitűdöt tükrözi, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/attenborough-barkaja-avagy-idomitsunk-e.html). Ugyanakkor vannak, akik tudatosan készülnek a worst case scenarióra - és nem lehet hibáztatni őket, hiszen a párizsi egyezményben meghatározott másfél fokos hőmérséklet-növekedés betartására akkor se lett volna túl sok esély, ha nem Trump nyeri az amerikai választásokat. Tuvalu szigete megállapodást kötött Ausztráliával, amelynek keretében a tuvaluiak apránként átköltözhetnek a szigetkontinensre és ott megélhetést biztosítanak nekik. Tuvalu azonban mást is csinált: digitálisan feltérképezte teljes területét, és erről létrehozta az ország digitális változatát (erről bővebben lehet olvasni ebben a BBC-cikkben, amelyben link formájában illusztrációt is kapunk: https://www.bbc.com/future/article/20241121-tuvalu-the-pacific-islands-creating-a-digital-nation-in-the-metaverse-due-to-climate-change). Ezzel nemcsak azt szeretnék elérni, hogy a tuvalui kultúra elemei megmaradjanak, hanem szeretnék, hogy a digitális rekreációt önálló országként ismerjék el. Egyelőre ezt csak pár állam tette meg (többségük szintén óceáni szigetország, vagyis a személyes érintettség is közrejátszott náluk), és a nemzetközi jog pillanatnyilag nem ad rá lehetőséget, hogy egy földrajzi területtel és állandó lakossággal nem rendelkező hely önálló állam lehessen.

Természetesen nagyon drukkolok, hogy Tuvalu fizikai valójában is megmaradjon, de érdekes lehet belegondolni, mivel járna, ha tényleg eltűnne az óceánban és csak digitális replikája formájában maradna önálló állam. Mit jelentene mindez arra nézve, hogyan gondolkodunk a nemzeti szuverenitásról? Elképzelhető lenne-e például, hogy a példán felbuzdulva a romák is létrehozhatnák saját digitális országukat, amely esetleg hatékonyabban tudná védeni a roma embereket a diszkriminációval és előítéletekkel szemben, vagy ez csak olyan országoknak lenne megengedett, amelyek valaha a fizikai térben is léteztek? Vagy létrejöhetne-e például egy digitális Jugoszlávia, amelyben állampolgárságot kérhetne bárki, aki a szövetség egyetlen utódállamával sem tud azonosulni? Ha lenne egy ilyen kezdeményezés, azt megvétózhatná-e (és megvétózná-e) mondjuk Szerbia vagy Szlovénia? És mi lenne, ha országot hoznának létre olyan közösségek is, amelyek nem a hagyományos értelemben vett nemzetek? A Queer Nation fogalma ugyan az 1980-as évekhez köthető, de azért napjainkban is bőven vannak LMBT+ emberek, akik sokkal erősebben azonosulnak saját közösségükkel, mint azokkal a fizikai országokkal, ahol diszkrimináció vagy akár üldöztetés éri őket. A digitális térben létrehozhatnánk vajon Queerországot? És a mostani homofób országok vajon tiltakoznának az elfogadása ellen, vagy pont örülnének, hogy megszabadulnak LMBT+ állampolgáraiktól? Már ha megszabadulnának, hiszen ahogy Tuvalun is laknak olyanok, akik még katasztrófa esetén se lennének hajlandóak elköltözni, úgy nyilván maradnának bőven LMBT+ emberek, akik a saját országuk állampolgárai akarnak majd maradni akkor is, ha szabadon csatlakozhatnának a Queer Nemzethez, vagy esetleg kettős állampolgárságot szeretnének.

Filozófiai értelemben további kérdés, hogy jó lenne-e, ha lehetőség lenne digitális nemzetek létrehozására? Nem erősítené-e ez fel az emberiség megosztottságát és azt a fajta mi/ők gondolkodást, ami falakat emel az emberek közé és akadályokat gördít a közös cselekvés, köztük pont a klímaaktivizmus útjába? Vagy pont azzal, hogy eltér a hagyományos nemzetkonstrukciótól, felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetek képzelt közösségek, és potenciálisan lehetővé tenné az olyan közösségek politikai tényezőként való elfogadását is, amelyek nem a megszokott nemzetfogalomban gyökereznek? A közösséghez tartozás alapvető emberi igény, és a már emigrált tuvaluiak valószínűleg örülnek, hogy ha nem is fizikai valójában, de bármikor láthatják szülőföldjüket 5000 km-es repülőút nélkül is. Mint már említettem, megbélyegzett, diszkriminált csoportoknak jelentős támogatást adhat, és nemcsak erkölcsi értelemben, ha van valahol egy ország, amelyet magukénak mondhatnak - bármit gondolunk is Izraelről, az antiszemitizmus elleni harcban betöltött szerepe tagadhatatlan. Ha egy nemzet meglétét nem kötnénk feltétlenül egy földrajzi helyhez, egy csomó háború is elkerülhető volna, amelyeket az ország egykori területeinek visszaszerzésére indítottak - kérdés persze, Ukrajna mit szólna egy olyan digitális Oroszországhoz, amelynek az ő területük is része, és mit szólna egy ilyen konstrukcióhoz mondjuk a nemzetközi jog. Ha a digitális Tuvalut teljes értékű nemzetnek fogadnák el, talán máshogy kezdenénk a nemzetekről gondolkodni, és ez hosszú távon előnyös is lehet.

(Ideteszek még egy képet Tuvaluról egy másik BBC-cikkből, hogy ha netán mégse jönne össze a digitális projekt és elsüllyedne a szigetcsoport, itt meglegyen.)

Sheldon és Amy "A farm, ahol élünk"-vacsorája, avagy a "hagyományos ízekről"

 

***SPOILER***

Az Agymenőknek ebben az epizódjában Sheldon  meglepetést szerez Amynek: rekonstruál egy olyan vacsorát, amilyet a lány kedvenc sorozatában, A farm, ahol élünkben fogyaszthattak. Még a vajat is maga köpüli hozzá (valószínűleg nem a képen látható vajköpülővel, mert az a kárpátalja.ma oldalról származik, de ugyanígy néz ki). Itt jön a spoiler: mindketten betegek lesznek tőle.

Karácsony környékén megvan a hagyománya, miket szokás enni, és ennek kapcsán a közösségi média tele van hőbörgéssel azzal kapcsolatban, hogy "elrontják" a klasszikus ételeket. Micsoda agyament ötlet már a gesztenyés szaloncukor, a rántott töltött káposzta, a marcipános beigli vagy angoloknál a gluténmentes vegán karácsonyi puding? Van, aki azt mondja, oké, legyen ilyen is, de ne nevezzék hagyományosnak, mert a hagyományos az a zselés/rántatlan/mákos/gluténos-vajas.

Korábban már írtam arról, hogy a "hagyományos" "nemzeti" ételek gyakran nem olyan hagyományosak és/vagy nem olyan nemzetiek, mint gondolnánk (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/buso-kapitoliumban-avagy-ne-higgyuk-mar.html) Ezeknek az ételeknek azonban az összetevői is változtak. A szaloncukor például eredetileg fondantból készült, és amikor bejött a zselés változat, valószínűleg ugyanakkora felháborodást váltott ki egyesekben, mint napjainkban a gesztenyés, rumosmeggyes és hasonló ízesítések. Még a hagyományos módon készült ételeknek is más az íze, mint régen, mert maguk az alapanyagok változtak. A nagyüzemi állattartásból származó tejtermékek akkor is tartalmaznak adalékanyagokat, ha nem tartósítószerrel kezelt változatot veszünk. A lovagi éttermekben feltálalt "középkori" marha- és sertéssülteket egészen más marha- és disznófajtákból készítik, mint amelyek húsát a középkori lovagok ették. Míg hagyományosan az édességeket Közép-Európában répacukorral vagy mézzel készítették, manapság majdnem mindenki nádcukrot használ, és sokkal többet, mint régen, amikor ez még luxus volt. Egy ismerősömnek mesélte cukrász haverja, hogy a paleo süteményeket (amelyek ugye nem tartalmaznak hozzáadott cukrot) tele kell nyomni ízfokozókkal, mert a vendégek ízetlennek találják, ha pusztán a gyümölcs eredeti cukortartalma ízesíti - pedig ugye a mai nemesített gyümölcsök sokkal édesebbek, mint eredeti változataik, ezt bárki igazolhatja, aki kóstolt már vadalmát.

A hagyomány egy társadalmi konstrukció, ami arra szolgál, hogy az emberek kapcsolatban érezzék magukat a régebbi korok kultúrájával. Azonban a hagyományok is változnak, adaptálódnak ahhoz a kultúrához, amely körülveszi őket. Másik blogomon már poénkodtam azon, hogy a tenerifei betlehemi jelenetek a tenerifei parasztok, nem pedig az ókori Izrael hétköznapjait veszik alapul (https://macskamedve.blogspot.com/2024/01/anakronisztikus-betlehemek.html), de igazság szerint a katolikus vallás pont azért tudott megmaradni olyan sok helyen, mert adaptálódott a körülötte levő kultúrához. (Az más kérdés, hogy mostanában mintha elfelejtene adaptálódni a változásokhoz, és ennek meg is van az eredménye: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/anti-doncamillok-az-egyhazban.html). Természetes, hogy az emberek módosítani kezdenek a hagyományos ételeken is, ha az elérhető alapanyagok vagy az igények változnak. Vannak persze olyan újítások, amelyek más szempontból is elvetik a sulykot (szerintem a rántott töltött káposzta elfogyasztása után Sheldon és Amy visszasírná a hagyományos farmvacsorát), de az, hogy valami "nem elég hagyományos", egész egyszerűen nem valid érv, hiszen a hagyománynak kulcsfontosságú eleme a változás képessége.

Beszélnünk kell Kevinről, és a magyar politikáról is

 

Függetlenül attól, hogy felelősnek tartjuk-e Évát bármilyen mértékben azért, hogy fiából sorozatgyilkos lett (szerintem ez senkinek sem spoiler, aki jegyet vesz a darabra), azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy már idejekorán látta a jeleket. Egészen fia kiskorától feltűntek neki olyan dolgok, amiket nem tartott okénak, és fel is hívta ezekre férje figyelmét. A fiát rajongásig szerető apa azonban, mindenki mással karöltve, folyamatosan elhessegeti ezeket a gyanúkat, mondván, hogy ez tök normális, minden gyereknek vannak fura dolgai, ne tessék ezt túlgondolni, anyuka. És már régen késő, mikor rájönnek, hogy nem anyuka gondolta túl (már akik megérik persze).

 

A darabot nézve jöttem rá, hogy az Orbán-rezsim kezdete óta hányszor éreztem magam ugyanúgy, mint Éva. Sorra jöttek az olyan törvények, amelyek néhányunk fejében megkongatták a vészharangot, de a többség csak legyintett rá, és közölte, hogy rémeket látunk. Ilyen volt például a Lex CEU, amelynek hatására többen vizionalizálták a magyar felsőoktatás szabadságának megszűnését, vagy az a 2019-es törvény, amely szerint az iskolaigazgató kerülhet bajba, ha beenged iskolájába „a gyerekek fejlődésére káros” programokat. Én rögtön beleláttam, hogy ez elsősorban a Melegség és Megismerés ellen irányul, de a legtöbben nem hittek nekem. Aztán csak jöttek folyamatosan a törvények, míg végül ténylegesen sikerült egy olyan kombót létrehozni, amely ellehetetlenítette a programot.

Persze jogos megállapítás a darabban, hogy Éva azért látja jobban Kevin gázos tulajdonságait, mert kevésbé szereti őt, mint az apa. Akik nagyon erősen kötődnek Magyarországhoz, nemcsak a mindent átható propaganda miatt veszik kevésbé észre az intő jeleket, hanem mert azokkal szembesülni kognitív disszonanciát okozna nekik. Külföldön élve fizikailag és érzelmileg is nagyobb távolságban vagyunk az országtól, ráadásul van egy összehasonlítási alapunk egy (ideális esetben) demokratikus közeggel. Szóval jó lenne, ha a Magyarországon maradtak meghallanák a figyelmeztetésünket: az ország nagyon rossz irányba halad, és ez sokkal több áldozatot követel majd (és követelt meg már most is), mint Kevin ámokfutása.

Balomania, avagy újra a giccsről és a "magas művészetről"

 

A brazil nagyvárosok szegénynegyedeiben a férfiak különös hobbit űznek: színes hőlégballonokat készítenek és röptetnek fel az égbe, míg mások a leesett hőlégballonokat "levadásszák", sőt újrahasznosítják. A hagyomány állítólag vallási eredetű, de aztán szélesebb körben elterjedt, amióta pedig betiltották, "bandákba" szerveződött (többnyire) férfiak űzik titokban, folyamatosan menekülve a rendőrség elől. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a maszkulinitás elemévé emelkedett az, hogy valaki hosszú éveken át papírcsíkokat ragaszt egybe, hogy a képen láthatóhoz hasonló mintákat létrehozzon. Ezek az emberek végtelenül szorgalmasak, hiszen kereső munkájuk mellett (ami fontos, hiszen a léggömbözés drága mulatság) napi több órát töltenek léggömbkészítéssel, csapatmunkában. A csapatok között barátságos versengés folyik, nyilván mindenki fel akar vágni a maga léggömbjével, ugyanakkor segítenek egymásnak, ahol tudnak. És az, hogy a film rendezőnőjét is befogadták a közösség teljes értékű tagjaként, mutatja azt is, hogy ez a fajta maszkulinitás nem is annyira exkluzív, mint mondjuk az angol férfikluboké.

E rövid genderelemzés után leginkább arról szeretnék beszélni, ami felmerül kérdésként a filmben is: művészet-e a hőlégballonozás? A megkérdezett gyerekek egyöntetűen vallják, hogy igen, mivel a léggömbök szépek, és alkotóik önmagukat fejezik ki rajtuk keresztül. A törvényhozók és a rendőrség persze nem ezt gondolja. Az egyszerű nép alkotásait inkább giccsnek, mint műalkotásnak szoktuk tekinteni - kivéve persze azt a fajta "népművészetet", amelyet a 19. században a nacionalizmus fedezett fel magának mint az adott "nemzet lelkének" kifejeződését, és emelt piedesztálra. Ebből az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy míg a Miska kancsó művészi alkotásnak számít, a latin-amerikai népi kultúra színességét festményeibe beemelő Frida Kahlo képei a magas művészet ünnepelt alkotásai, az ugyanezen motívumokat felhasználó léggömbök giccsnek számítanak.

Korábban már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html), hogy a művészet és a giccs közötti határvonal gyakran ideológiai alapon, mesterségesen lett meghúzva. Ugyanilyen mesterséges a határvonal a múzeumokban bemutatott "hagyományos népművészet" és a ma is élő, alkotásokat létrehozó népi gyakorlatok, mint a brazil hőlégballonok vagy az egyes spanyol városok utcáit vallási ünnepeken beborító virág- és homokfestmények között.

Ezek az alkotások persze színesebbek és könnyebben értelmezhetők, mint a kortárs festészet sok alkotása (bár Frida Kahlo pont egy jó ellenpélda). De micsoda elitizmus már úgy hozzáállni, hogy csak az minősül igazi művészetnek, ami nehezen megfejthető, gondolkodást és műveltséget igényel. Amely kritériumot egyébként az elmúlt korok művészetével szemben nem hozzuk fel elvárásként (ld. a fenti bejegyzésemben emlegetett köztéri lovasszobrokat). Pavarotti áriáit sem feltétlenül elemezgeti hosszasan mindenki, aki elmegy a koncertre - de amikor az egyik hőlégballon egy Pavarottit ábrázoló zászlót húz maga után, az már nem műalkotás. (Megjegyzem, a magyar népművészet alkotásain a 19. században betyárok, a 20. század végén meg a Viszkis voltak az egyik visszatérő motívum, ehhez képest a Pavarotti-motívum - amit azzal indokolnak, hogy "mert hát mindenki szereti az operát" - elég sokat elmond a két kultúra közötti különbségről.) A Pavarottit ábrázoló hőlégballon szerintem gyönyörűen mutatja, hogy nincs olyan szigorú határ a művészet fajtái között, mint sokan gondolni szeretnék: amit valaki önkifejezésként, alkotási céllal létrehozott mások élvezetére, az ugyanúgy művészet, akkor is, ha nekünk személy szerint nem tetszik. De lehet, hogy ha az elitizmusunkat levetjük, beismerjük, hogy a szívünk mélyén minket is megszólít egy kicsit. A Balomania léggömbjei engem mindenképpen.

(A film nov. 24-ig látható az online Verzió fesztiválon, a kép ennek a honlapjáról van.)

Szabó T. Anna: Zsoltárszimfónia

 ***SPOILER***

Szabó T. Anna az általam ismert legérzékenyebb, legtudatosabb feminista novellaírónő Magyarországon. Ez a novellája egy nagyon nagy tabutémát boncolgat, és azért is írok róla, hogy kicsit láthatóbbá tegyem, mert az elmúlt évek pedofilbotrányai kapcsán előkerülhet ez az érv, elsősorban az elkövetők részéről. Hogy tudniillik az áldozat saját maga is akarta.

Ezen a ponton egyrészt hivatkoznék Perintfalvi Rita könyvére (Amire nincs bocsánat), aki nagyon szépen kifejti azt a hatalmi egyenlőtlenséget, amely egy egyházi személy és a nyájába tartozó emberek között fennáll, és ami miatt egy ilyen viszony soha nem lehet egyenrangú. Egy papnak nem lehet nemet mondani, a kevésbé tapasztalt hívő akár bűnnek is gondolhatja a nemet mondást, főleg, ha a pap is ezt sugallja. A novella hősnője azonban valóban szerelmes a papba. Beszélhetünk akkor erőszakról?

Szerintem igen. Egyrészt nagyon jól látjuk, hogy a pap iránti szerelem a kislány számára menekülés szomorú Hamupipőke-életéből, amelybe csak a pap vezette kóruspróbák hoznak némi változatosságot. Másrészt elég egyértelmű a novellából, hogy a papba pont az elérhetetlensége miatt szeretett bele, ahogy más tinédzserek K-Pop zenekarok énekeseiért rajonganak. Ez biztonságos módja a szerelem megélésének, hiszen feltételezi, hogy a pap - a köztük levő hatalmi különbség és a cölibátusi fogadalom miatt - úgysem fog semmit csinálni. A kislány szerelmes volt a papba, még szexuális élvezetet is megélt ennek kapcsán, de nem állt szándékában ezt a pappal együtt megélni.

A novella végén a pap levelet ír a lánynak, amiben kvázi őt teszi felelőssé a történtekért, őt vádolja, amiért "elcsábította". Ez az erőszaktevők klasszikus hárítása. Valójában akármennyire szerelmes volt is a kislány, a papnak tartania kellett volna a határokat, egyrészt mert ezt fogadta meg annak idején, másrészt mert ha egy kicsit belegondol a kettőjük közötti hatalmi különbségbe, akkor nem él vissza a helyzetével. Szóval mindig gyanakodjunk, amikor az erőszakkal vádolt személy azt mondja, hogy a másik is akarta. Nem tudhatjuk, mit akart a másik pontosan, ő meg a saját privilegizált helyzetéből pláne nem.

(A novella a képen látható kötetben van.)

Etiópiában készült

 

***SPOILER***

A kínaiak nagy ipartelepet építettek egy etióp kisvárosban, és már tervezik a másodikat. Csakhogy a leendő gyárak területén egy falu földjei terülnek el, amelynek lakosai addig nem engedik az építkezés megkezdését, míg kártérítést nem kapnak elvett birtokaikért. A kínaiak értetlenül állnak a dolog előtt, hiszen – mint a városi önkormányzattal való tárgyalásukból kiderül – ők már megfizették a kártérítést. De akkor hol a pénz?

A magyar nézőnek valószínűleg ez a rejtély nem okoz akkora fejtörést, mint a kínai befektetőknek, ahogy az is kínosan ismerős, ahogy a polgármester felvázolja nagyratörő álmait egy csodálatos pihenőparkról lovaglóösvényekkel, gyeppel és mesterséges tóval (ez különösen hasznos felhasználása a vízforrásoknak egy olyan régióban, ahol a gazdák kétségbeesetten imádkoznak esőért). És azon sem lepődünk meg nagyon, hogy a film végéig sem a csodapark, sem az ipari komplexum nem épül meg, a polgármester viszont már rég valahol máshol folytatja csak önmaga számára áldásos tevékenységét. A Budapesten soha meg nem épült Fudan Egyetem története mutatja, hogy a sztereotípiákkal ellentétben nem az afrikaiak a korrupció igazi nagymesterei.

A kínaiaknak persze gazdaságilag és politikailag is előnyt jelent, ha megvethetik a lábukat Afrikában, és ugyanez igaz az Európai Unióra is. Ám előfordulhat, hogy eljön az a pont, amikor elegük lesz a korrupcióból, úgy vélik, hogy ez nem éri meg, és keresnek egy másik várost vagy országot, ahol tisztábban mennek a dolgok. Persze jelenleg az EU egyetlen országa sem enged meg olyan léptékű kínai beruházásokat, mint Magyarország, mivel ezt eleve uniós szabályok tiltják. Ám amint egy másik ország rájön, hogy ha Orbán büntetlenül megszegheti a szabályozást, akkor ők is, simán lehet, hogy a kínaiak egy kevésbé korrupt és támogatóbb környezet reményében oda helyezik át tevékenységüket. Az, hogy mi lesz a magyar gazdaságból a kínai tőke nélkül, egy érdekes kérdés, de lekörözhet még minket Etiópia, ha nagyon igyekszik.

(Ha valaki a spoilereim ellenére is megnézné a filmet, a Verzió Fesztiválon megteheti.)