Gender Equality and Stereotyping in Secondary Schools

 

A kötet egy izgalmas nemzetközi projektből született. Genderkutatók és civil szervezetek összeállítottak egy sok tényezőből összeálló mutatót, amely jelzi, mennyire valósul meg adott iskolában a nemek egyenlősége, és ez alapján sorolták be a részt vevő angol, magyar és olasz középiskolákat a bronz, ezüst és arany fokozatba. Szerencsére nemcsak az eredmények szerepelnek a könyvben, hanem jónéhány példa is az adott iskolákból, köztük interjúrészletek tanárokkal és diákokkal.

Jónéhány dolgon nem lepődtem meg. Például azon, hogy minden országban a diákok sokkal gendertudatosabbak, mint a tanárok, és sokat panaszkodnak arra, hogyan próbálja az iskola beszorítani őket a nemi sztereotípiákba. Azon sem csodálkoztam, hogy Magyarország teljesített messze a legrosszabbul a három ország közül. Alig lehetett iskolákat toborozni a projekthez (2017-ben), és az a néhány, amely csatlakozott, nem átlagos állami iskola volt, hanem alapítványi intézmény vagy valamelyik egyetem gyakorló gimnáziuma. Ezáltal elitebb sulik voltak, mint angol vagy olasz megfelelőik, mégis sokkal alacsonyabb szintű volt a gendertudatosság a diákok, és főleg a tanárok körében. Az egyéb (például faji vagy vallási) előítéletek, amelyekre az olasz és angol diákok és (kisebb részben) tanárok reflektáltak, itt szóba sem kerültek. Az olasz és angol résztvevők iskolai szintű projekteket valósítottak meg, míg a magyaroknál az is eseményszámba ment, ha egy-egy tanár tudatosabban foglalkozott óráin a nemi szerepekkel. A magyar iskolák még a bronz fokozatot se igazán teljesítették, de jófejségből azért megadták nekik. És itt jött az a rész, amire nem számítottam: ahelyett, hogy belegondoltak volna lemaradásukba, a magyar iskolák vérig sértődtek, hogy ilyen alacsonyra értékelték őket. A szerzők arra jutottak, hogy ennek oka az iskolákban meglevő fokozott versenyszellem, illetve az, hogy Magyarországon a gyenge "osztályzat" nem ösztönzés, hanem büntetés. Mivel nincs társadalmi szolidaritás, ha valaki rosszabbul teljesít, annak nem támogatást adnak, hanem kilökik az út szélére.

A társadalmi szolidaritásról, pontosabban annak magyarországi hiányáról sokszor írtam már ezen a blogon (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html). Egy ma reggel olvasott Facebook-bejegyzés újabb eklatáns példával szolgált erre a problémára. Egy ismerősöm, hallván a szomszédban lakó idős nénit hangosan kiabálni, mentőt hívott hozzá. Szerencsére kiderült, hogy a néninek semmi baja, csak demens, ám a mentők - itt figyeljetek - feljelentették az ismerősömet, amiért kihívta őket. Az ilyen történetek nyilván arra ösztönzik az átlagembert (aki nem tudja megállapítani, pláne falon keresztül, komoly baja van-e a szomszédjának), hogy lehetőleg senkinek se siessen a segítségére, mert ő fogja megütni a bokáját. És noha a projektet létrehozó genderkutatók és civil szervezetek nem így álltak hozzá, sőt segíteni szerettek volna az iskoláknak gendertudatosabbá válni, ha a rosszul teljesítő ember/iskola megtorlástól tart, nem lesz nyitott a segítségre, ezáltal fejlődni se fog. Még egy ok, amiért Magyarország nem előre megy, hanem hátra.

Tölcsért csinált a kezéből, de nem jött be neki

 https://hvg.hu/kultura/20221214_75_eves_Zalatnay_Cini?utm_medium=Social&utm_source=Facebook&fbclid=IwAR0qJCAiKO9tWqBvbFtbOBkhGbsI7gW8u1qSjgKxdYIhU5bMlNJP9LzAzwA#Echobox=1671043893

A cikk Zalatnay Sarolta születésnapjára íródott, aki gyerekkoromban az egyik kedvenc énekesnőm volt, aztán amikor egyre inkább botrányhőssé vált, elhatárolódtam tőle. Ez a cikk rámutat, hogy valóban volt tehetsége. Meg arra is, hogy azért ott végezte, ahol, mert Magyarországon maradt.

Persze nem azt állítom, hogy külföldön minden rocksztár botrányoktól mentesen, kizárólag a zenének élve öregszik meg, gondoljunk csak Ozzy Osbourne valóságshowjára vagy (extrém példaként) Michael Jacksonra. De ott azért vannak páran, akiket tényleg a zenéjükről ismernek továbbra is, és nem égetik le magukat azzal, hogy mindenféle baromságokat nyilatkoznak jobbra-balra, beállnak a NER kiszolgálói mögé vagy rockerből gagyiba mennek át, mint például Nagy Feró. Magyarországon ez a műfaj kiveszőben van: a kevés megmaradt vállalható zenész azért vállalható, mert ellenzéki oldalon politizál, de őket is beszippantotta a rendszer, amiben minden vagy a politikáról, vagy a botrányról szól (esetleg mindkettőről egyszerre). És nyilván női énekesként még nehezebb talpon maradni egy olyan közegben, ahol a koncerteken készült képek és videók alatt mindenki a zenész külsejét fikázza, míg ha ugyanez mondjuk Amerikában történik, azonnal kap néhány beszólást a testszégyenítő kommentelő, és esélye van bekerülni "a leggázabb dumák a Twitteren" típusú összeállításokba.

A cikk sokszor emlegeti a Kádár-korszakot mint Cini karrierjének kerékkötőjét (nem mehetett szabadon külföldre, nem lehetett Bond-lány), de ez a korszak mégis lehetővé tette számára, hogy a saját műfajában, kompromisszumok nélkül alkothasson. A mai magyar közegről ez már nem mondható el, elég megnézni, kik lépnek fel nagy rendezvényeken és kik nem, vagy mondjuk Tóth Gabi átalakulását buzgó kereszténnyé. Nem sok esélye van annak a zenésznek, aki nem fekszik le a hatalomnak. És Iványi Gábor vagy a sztrájkoló tanárok esete azt mutatja, hogy ez nemcsak a zenei világra igaz. Aki most biztonságban érzi magát, nem tudhatja, mikor fogják állásfoglalásra kényszeríteni. Szóval nemcsak azoknak érdemes meggondolniuk, hol van nagyobb esélyük a kibontakozásra, akiket feleségül kért egy sztárzenekar egyik tagja.

Harry Potter mármegint, avagy normális, ha egy tinédzser híreket hallgat?

 Nem emlékszem, melyik Harry Potter könyv kezdődik azzal, hogy Harry titokban hallgatja a híreket a mugli rádión. Nyilván azért érdeklik a hírek, mert úgy gondolja: ha Voldemort valami nagy disznóságot csinált volna, azt a muglik is észrevennék és bemondanák. És azért titokban, mert Vernon bácsi teljesen kiakad nevelt fia új hobbiján, és kifejti: nem normális dolog, ha egy tizenéves fiút érdeklik a hírek.

Noha ritkán értek egyet Vernon Dursley-val (valószínűleg sokan vagyunk így vele), ezúttal van a szavaiban némi igazság. A tinédzserkor a nagy változások ideje, amikor bőven van mire koncentrálnia a fiataloknak: hiszen pályát kell választaniuk, függetlenedni a szüleiktől, kísérletezni az első párkapcsolatokkal. Ebben a korban ezek a fontos dolgok, politizálni később is ráérnének. 

Mégsem Harry Potter az egyetlen kamasz, akinek saját felnőtté válása helyett a világ gondjaival kell foglalkoznia. Az utóbbi hetekben sok magyar középiskolás buli helyett tüntetésekre jár, tanáraikkal szolidaritást vállalva. Persze kormánypárti oldalról feléjük is elhangzik a kritika, hogy foglalkoznának inkább a tanulással, csakhogy pont ezt nem tehetik, miután az Orbán-rezsim leépítette az oktatást.

Azért van egy jelentős különbség Harry és a magyar középiskolások között. Harryt ugyebár egy jóslat predesztinálja a világ megmentésére (bocsi, ha ez valakinek spoiler), ezt a munkát nem végezhetik el helyette a jóindulatú, támogató felnőttek, maximum felkészíthetik rá és egyengethetik az útját. Az viszont nem volt előre megírva, hogy a magyar kamaszoknak kelljen saját tanáraikért kiállnia. Azoknak a felnőtteknek kellett volna megtenniük, akik ehelyett hagyták, hogy tönkremenjen a magyar oktatás, és újra és újra megszavazták azt a kormányt, amely ezen dolgozik évek óta. A magyar tinédzsereknek azért kell politizálnia, mert a felnőttek cserbenhagyták őket. Ez az egészben az igazán szomorú.

(kép: pinterest)

Takács Judit: Meleg század - egy visszaeső homoszexuális vallomása

 Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám Takács Judit mint kutató és szerző érdemeit, számomra a könyv talán legizgalmasabb része az egyik függelékben idézett levéltári forrás volt: egy homoszexualitás miatt letartóztatott férfi vallomása, aki élete minden azonos nemű kapcsolatát felidézi több évtizedre visszamenőleg. Míg a harmincas-negyvenes években nagyrészt életkorban hozzá illő partnerei voltak, az utolsó esetekben már fiatalkorú, akár 14 évnél fiatalabb fiúkkal próbálkozott. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka?

Nyilvánvaló, hogy a vallomástevő nem kezdettől fogva pedofil és nem is valószínű, hogy később azzá vált volna. Viszont nagyon gyakran azok a felnőttek nyomulnak fiatalkorúakra, akik számára a hozzájuk hasonló korú emberekkel való kapcsolat nem opció - jó (azaz inkább illusztris) példa erre a római katolikus egyház, amelynek sok papja úgy véli: egy gyerek kevésbé buktathatja le, mint egy felnőtt titkos szerető. Kurimay Anita Queer Budapest című könyvéből kiderül, hogy bár a homoszexualitás Magyarországon a 19. század vége óta bűncselekménynek számított, igazából csak az 50-es évektől kezdték aktívan üldözni és a melegeket nagy számban börtönbe csukni, vagy zsarolással arra kényszeríteni, hogy jelentsenek az ÁVH-nak. A férfi, akinek vallomását olvashatjuk a könyvben, talán azért kezdett el kamaszfiúkkal próbálkozni, mert többször megütötte a bokáját álruhás rendőrökkel, és biztosra akart menni.

Mindebből az jön ki, hogy minél elnyomóbb egy közeg (egy ország vagy azon belüli intézmény, például egyház) a homoszexualitást illetően, annál nagyobb veszélynek teszi ki a gyerekeket és kamaszokat. Ezt üzenjük a római katolikus egyháznak, de akár azoknak az államoknak is, amelyek - mint Oroszország, amely újabb homofób törvény meghozatalára készül - megnehezítik meleg polgáraiknak, hogy félelem nélkül, egyenrangú kapcsolatokban éljenek.

Terry Pratchett: Interesting Times - tanárból haramia

 

Régi kedvencünk, Rincewind (a magyar neve asszem Széltoló, ő van a képen, aminek forrása a wikipedia) ebben a regényben egy csapat haramiával találkozik a sivatagban. Döbbenten értesül róla, hogy egyikük valaha tanár volt, és megpróbál magyarázatot keresni a furcsa pályaváltásra.

- De hát a nélkülözés, a szörnyű veszélyek, az, hogy mindennap az életét kockáztatja...-sorolja, mire a másik arca felderül:

- Ó, hát maga is volt tanár?

Lehet, hogy Magyarországon ezt a poént sokan lassan már nem is értik, hiszen tanárnak lenni veszélyes üzemmé vált. Az életveszélyes iskolaépületek és a kirúgás állandó veszélye mellé most az is becsatlakozott, hogy a tanárok lettek az első számú közellenség, felváltva ezzel a civil szervezeteket, migránsokat, LMBT+ embereket és KATÁ-sokat (közben volt néhány rövidebb életű ellenségcsoport is, mint a COVID-lezárások alatt a nyugdíjasok). Az egy dolog, hogy ha bárki ki mer állni a jogaiért, az azonnal átkerül a rendszer ellensége kategóriába (ilyen szempontból szépen visszaidézve az 50-es éveket). De ráadásul az ilyen embereket azonnal csoportnak tekintik, akkor is, ha korántsem egységes a fellépésük, és a közhangulat ellenük fordul. Ez az úgynevezett jobboldali identitáspolitika, amely szemben baloldali változatával - amely adott kisebbségek jogaiért áll ki - egy jogokkal rendelkező, pozitív identitású többséget állít szembe olyan kisebbségi csoportokkal, amelyeket alacsonyabb rendűnek vagy a "nemzet" fogalmán kívülinek tekint. Magyarországon azonban nemcsak a hagyományosan már meglevő csoportok válnak ilyen módon kirekesztetté, hanem a fordítottja is igaz: aki a rendszer ellen mer beszélni, azonnal besorolódik egy nemkívánatos csoportba. Ahogyan a melegség stigmája - Goffman fogalmával élve - ragadós stigma, vagyis az LMBT+ emberek mellett kiálló szövetségeseket is sújtja a homofóbia, ugyanígy a kormánypárti hír- és közösségi média szerint a tanárok mellett kiállni is minimum lúzerségnek, de adott esetben erkölcstelenségnek minősül. Vagyis aki nem akar kirekesztődni, jobban teszi, ha nem vállal szolidaritást egyetlen hátrányos helyzetű csoporttal sem. Így alakul ki az a furcsa politika, amely éppen a folyamatos (virtuális) csoportképzés által szigeteli el egymástól az embereket és ássa alá a társadalmi szolidaritást.

Before They Fall

 Észak-Amerika északnyugati partvidékén maradtak fenn a Föld utolsó mérsékelt égövi esőerdői. Sajnos a fakitermelés ezeket is kiszemelte magának, így az elmúlt 40 évben az ott élő őslakosok, valamint nem-őslakos tudósok és szövetségesek kampányokat folytatnak ezeknek a varázslatos őserdőknek a megmentéséért. Erről szól ez a csodaszép dokumentumfilm, amiből nem teszek ki képet, mert az önmagában spoiler lenne. Helyette mellékelek egy képet egy szubtrópusi köderdőből Teneriféről, ahol szintén hosszú múltja van az erdővédelemnek: már a 17. században törvényt hoztak arról, hogy ha valaki engedély nélkül kivág akár egyetlen fát is, annak levágják a kezét. Mondjuk maga a büntetés elég brutális, az viszont figyelemre méltó, hogy már ekkor felismerték az erdők értékét. Ehhez képest Magyarországon a városligeti pusztítás és az erdők kiirtását lehetővé tevő (bár azóta enyhített) törvények után most az MVM készül egy csomó fát kiirtani.

Elgondolkoztam: vajon mi lehet az oka, hogy egyes helyeken felismerik az erdők értékét, máshol pedig nem (és itt nemcsak Magyarország a rossz példa, Brazíliát ugyanígy említhetnénk). A környezetvédelmet mindenképpen elősegíti, ha az emberek saját bőrükön érzik az erdők értékét. Brit-Kolumbia őslakói halászatból és vadászatból éltek, pontosan tudták tehát, mennyire fontos az erdőket megőrizni (az, hogy az erdőt a szellemek lakóhelyének tekintették, nem adalék ehhez, hanem ebből következik). Tenerifén pedig a part menti lakosok hamar megtanulták, hogy ha erdők helyett kopár hegyoldalak magasodnak fölöttük, esős időben a fentről lezúduló víz elsodorja szőlőjüket, veteményüket vagy akár városaikat is. A magyar, kanadai és brazil törvényeket és vállalati döntéseket viszont olyan emberek hozzák, akik városokban élnek, erdőt maximum a magánrepülőjükből látnak föntről. Ezért nyilván kevesebb közvetlen tapasztalatuk van az erdőirtás rövid távú következményeiről. Persze a tudósok, környezetvédők és tapasztalati szakértők (vagyis az erdőkben vagy azok mellett élők) már régóta magyarázzák, milyen rövid és hosszú távú problémákat okoz az erdőterületek elvesztése. Csak jó lenne, ha hallgatnának is rájuk.

A filmet meg nézzétek meg a 2022-es Verzió Fesztiválon.

A nagy magyar Mekk Mester

 ***SPOILER**

A Mekk Mester sorozat a magyar animáció egyik csodája. Nemcsak vicces, hanem egy nagyon általános jelenséget figuráz ki minden korosztály számára érthető módon: azokat az embereket, akik magukat mindentudónak állítják be, miközben folyamatosan bakot (stílszerűen mondhatnánk: kecskebakot) lőnek, mert ha esetleg meg is vannak az alapvető készségeik, nem látják összefüggéseikben a dolgokat. Ott van például az az epizód, amikor Mekk Mestert megkérik, hogy építsen kandallót, mert túl hideg a ház - ő pedig ezt úgy oldja meg, hogy leszedi a tetőről a cserepeket. A kandalló elkészül, de a ház nyilvánvalóan hideg marad. (Ez volt a spoiler.)

Az Orbán-kormány működése erősen hasonlít Mekk Mesterére. Szakértőnek kiáltják ki magukat egy csomó dologban, annó azzal kampányoltak, hogy ők meg fogják oldani a problémákat (most már elővigyázatosabban azzal kampányolnak, hogy az ellenzék nem fogja ezeket megoldani, és nagyvonalúan elfelejtik hozzátenni, hogy ők maguk még annyira sem). Ijesztő az infláció, romokban az egészségügy és az oktatás, de ők csak villognak a sikereikkel - azokkal is, amelyek azóta kudarcnak bizonyultak, lásd rezsicsökkentés. Annak, hogy nem látják az összefüggéseket, szép példája az, amikor megtiltották, hogy az állami szektorban dolgozó orvosoknak magánpraxisa legyen - eszükbe se jutott, hogy minden épeszű orvos a magánszektort választaná a kettő közül, főleg az egyéb körülményekre való tekintettel (amelyekről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/10/miert-eppen-alaszka-avagy-tobbezer.html). És akárcsak Mekk Mestert (például a kandallós esetnél), őket sem érdekli, hogy az emberek jóllétét hogyan befolyásolja egy adott intézkedés; nekik ki lett adva, hogy elérjenek valamit (pl. legyen mindenhol orvos), és erre az első kézenfekvő megoldást választották ahelyett, hogy az érintettekkel egyeztettek volna.

Tudjátok, mi a legfurább Mekk Mesterben? Hogy a sorozatos kudarcai ellenére még mindig bíznak benne és adnak neki munkákat.

(kép: imdb.com)