A kötet egy izgalmas nemzetközi projektből született. Genderkutatók és civil szervezetek összeállítottak egy sok tényezőből összeálló mutatót, amely jelzi, mennyire valósul meg adott iskolában a nemek egyenlősége, és ez alapján sorolták be a részt vevő angol, magyar és olasz középiskolákat a bronz, ezüst és arany fokozatba. Szerencsére nemcsak az eredmények szerepelnek a könyvben, hanem jónéhány példa is az adott iskolákból, köztük interjúrészletek tanárokkal és diákokkal.
Jónéhány dolgon nem lepődtem meg. Például azon, hogy minden országban a diákok sokkal gendertudatosabbak, mint a tanárok, és sokat panaszkodnak arra, hogyan próbálja az iskola beszorítani őket a nemi sztereotípiákba. Azon sem csodálkoztam, hogy Magyarország teljesített messze a legrosszabbul a három ország közül. Alig lehetett iskolákat toborozni a projekthez (2017-ben), és az a néhány, amely csatlakozott, nem átlagos állami iskola volt, hanem alapítványi intézmény vagy valamelyik egyetem gyakorló gimnáziuma. Ezáltal elitebb sulik voltak, mint angol vagy olasz megfelelőik, mégis sokkal alacsonyabb szintű volt a gendertudatosság a diákok, és főleg a tanárok körében. Az egyéb (például faji vagy vallási) előítéletek, amelyekre az olasz és angol diákok és (kisebb részben) tanárok reflektáltak, itt szóba sem kerültek. Az olasz és angol résztvevők iskolai szintű projekteket valósítottak meg, míg a magyaroknál az is eseményszámba ment, ha egy-egy tanár tudatosabban foglalkozott óráin a nemi szerepekkel. A magyar iskolák még a bronz fokozatot se igazán teljesítették, de jófejségből azért megadták nekik. És itt jött az a rész, amire nem számítottam: ahelyett, hogy belegondoltak volna lemaradásukba, a magyar iskolák vérig sértődtek, hogy ilyen alacsonyra értékelték őket. A szerzők arra jutottak, hogy ennek oka az iskolákban meglevő fokozott versenyszellem, illetve az, hogy Magyarországon a gyenge "osztályzat" nem ösztönzés, hanem büntetés. Mivel nincs társadalmi szolidaritás, ha valaki rosszabbul teljesít, annak nem támogatást adnak, hanem kilökik az út szélére.
A társadalmi szolidaritásról, pontosabban annak magyarországi hiányáról sokszor írtam már ezen a blogon (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html). Egy ma reggel olvasott Facebook-bejegyzés újabb eklatáns példával szolgált erre a problémára. Egy ismerősöm, hallván a szomszédban lakó idős nénit hangosan kiabálni, mentőt hívott hozzá. Szerencsére kiderült, hogy a néninek semmi baja, csak demens, ám a mentők - itt figyeljetek - feljelentették az ismerősömet, amiért kihívta őket. Az ilyen történetek nyilván arra ösztönzik az átlagembert (aki nem tudja megállapítani, pláne falon keresztül, komoly baja van-e a szomszédjának), hogy lehetőleg senkinek se siessen a segítségére, mert ő fogja megütni a bokáját. És noha a projektet létrehozó genderkutatók és civil szervezetek nem így álltak hozzá, sőt segíteni szerettek volna az iskoláknak gendertudatosabbá válni, ha a rosszul teljesítő ember/iskola megtorlástól tart, nem lesz nyitott a segítségre, ezáltal fejlődni se fog. Még egy ok, amiért Magyarország nem előre megy, hanem hátra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése