Tomasz Rakowski: Hunters, Gatherers and Practitioners of Powerlessness

 Ilyen cím mellett azt hinné az ember, valamilyen ausztrál vagy esőerdei őslakos népről lesz szó, de nem. Tomasz egy elhagyott lengyel bányavidéken folytatta a kutatását. A bányák bezárása után az itt élők abból élnek, amit találnak: orvvadásznak és gyűjtögetnek az erdőben, illegálisan tovább folytatják a szénkitermelést, és szétlopkodják a használaton kívüli ipari és állami épületeket. Persze ezen tevékenységek nagy része magántulajdont sért, hiszen a szétlopkodott épületek továbbra is valamilyen cég tulajdonában állnak, a lelőtt vaddisznókat pedig sportvadászat céljából telepítették be az erdő egy privát tulajdonban levő részére. Az egykori bányászok azonban nemcsak a náluk gazdagabbak magántulajdonát nem tisztelik: egymás udvarából is simán ellopkodják a hulladékfémet, és aki azzal szembesül, hogy ilyenformán meglopták, az nem csinál balhét, egyszerűen visszalopja a cuccot a szomszédtól, kamatostul.

Tomasz empatikusan áll hozzá kutatási alanyaihoz (mondjuk antropológusként kötelessége is), de be kell ismernie: az, hogy a szegénységre ügyeskedéssel és lopással reagálnak, kulturális jellegzetesség, mondjuk Walesben (ahol szintén sok bányát bezártak a 80-as években) kevésbé tudjuk elképzelni. Kelet-Európában viszont nemcsak a bányászokat jellemzi. A könyvet olvasva rengeteg párhuzamot találtam magyarországi gyakorlatokkal. Már gyerekkorunkban, még a szocializmusban az volt a felfogás: ha az iskola a népé, vagyis a mienk, akkor azt csinálunk a berendezésével, amit akarunk, vagyis összefirkálhatjuk és szétfaraghatjuk a padokat, ha úgy tartja kedvünk. A szüleinktől is azt láttuk, hogy ha elfogyott otthon a gemkapocs vagy a dosszié, hoztak a munkahelyről az ottani készletből, és senkinek sem voltak erkölcsi aggályai azzal kapcsolatban, hogy munkaidő alatt, a cég számlájára hosszasan intézzen magánjellegű telefonbeszélgetéseket. (Egy jóbarátom a 90-es években minden áldott reggel felhívott a céges vonalról és félórát csevegtünk - ja, amúgy az adóhatóságnál dolgozott.) Sokan űznek sportot abból, hogy bliccelnek a közlekedési eszközökön vagy jogtalanul vesznek igénybe kedvezményeket (ismertem olyat is, akit egy baleset miatt ideiglenesen rokkanttá nyilvánítottak; az illetőnek a karja ugyan pár hónap múlva meggyógyult, de erről "elfelejtette" értesíteni a hatóságokat, és vígan felvette a rokkantnyugdíjat, amíg felül nem vizsgálták a leszázalékoltak állapotát pár évvel később). Egyfajta Robin Hood-mentalitással sokan vélik úgy, hogy az állam vagy a cégek kárára ügyeskedni nem bűn - aztán persze felháborodnak, hogy miért nem cseréli le a BKK a buszait újabbakra, és fel se merül bennük, hogy a közlekedési vállalat anyagi helyzetéért ők mint bliccelők is felelősek.

Az ilyen típusú bejegyzéseimre szokták sokan azt reagálni, hogy de hát ez csak a szocializmusban és közvetlenül utána volt, nem tekinthető a magyar mentalitás részének. Ennek ellentmond azonban, hogy napjainkban is bőven látok rá példát. A volt lakótársaim 2020 körül egy apartmanokat kiadó cégnél takarítottak, és ha a vendég hátrahagyott az apartmanban bármit (a filteres kávétól a napszemüvegen és jógamatracon át a sportcipőig), akkor nem értesítették róla vagy utánaküldték, hanem a takarítók megtartották maguknak, akkor is, ha nem feltétlenül volt rá szükségük (négy jógaszőnyeget gyűjtöttek be két év alatt, egyikük se jógázott soha). Sokakban a külföldre költözés után is megmarad ez az attitűd - mikor eljöttünk Bécsbe, itt élő barátaink első "hasznos" tanácsa az volt, hogyan lehet lebukás nélkül bliccelni a metrón, és rendkívül csodálkoztak azon kijelentésünkön, hogy mi szabályosan, jeggyel tervezünk utazni - ami valószínűleg hozzájárulhat ahhoz, miért néznek a magyarokra ferde szemmel sok nyugati országban.

Mostanában sokan szoktak azzal érvelni: Magyarország jelenlegi vezetői valóban a saját érdekeiket néző rablók és ügyeskedők, de ez nem általánosítható az egész népre. Nyilván nem is állítom, hogy az ország minden egyes magyar identitású lakosa ugyanolyan gátlástalanul lop, mint Orbánék, de kulturálisan igenis jelen van az a fajta attitűd, amely az egyén anyagi boldogulását a közösség fölé helyezi, és ha a szabályok kijátszásával valaki anyagi előnyre tehet szert, azt valamilyen mértékig elfogadott megtenni. Orbánt és a sleppjét a magyar kultúra termelte ki, és pontosan azért nem buktak még bele abba, ahogyan saját zsebükbe teszik az ország fejlesztésére szánt pénzeket, mert csak nagyban csinálják azt, amit mások kicsiben. Fokozottan igaz rájuk a mondás: minden országnak olyan vezetője van, amilyet megérdemel.

A legtöbb ember Kínában él

 ***SPOILER***

Az abszurd norvég film (mondjuk nem-abszurd norvég filmet még nem láttam, de ez off) talán legismertebb jelenete, amikor egy csapat elszánt munkásmozgalmár süllyed lefele a mocsárba, miközben lelkesen éneklik az Internacionálét. (Ez látható a képen, forrása: port.hu.) Mikor annó kijött a film, jót röhögtünk azon, hogy így aztán biztos megvalósul a proletárforradalom. Ám ahogy sok más esetben, ezúttal is arcunkra fagyott a mosoly, mert Abszurdisztánban a leggroteszkebb skandináv agyszülemény is megvalósulhat.

Történt ugye, hogy Orbán Viktor Tusványoson kijelentette: nem akarunk kevert fajúak lenni. Mit tettek erre a magyar ellenzéki közszereplők? Hangzatos Facebook-bejegyzéseket írtak arról, hogy politikusi minőségükben többé nem tekintik Orbán Viktort Magyarország miniszterelnökének (de jó, akkor ezek szerint a politikai programjuk sem az ő leváltását fogja célozni?) vagy részletezték őseik nemzeti hovatartozását, azt bizonyítandó, hogy ők maguk is "kevert fajúak". Amivel több probléma is van:

1. Orbán Viktor őket sem igazán szeretné az országban, tehát tulajdonképpen semmilyen formában nem mentek szembe azzal, amit ő akar.

2. Mint Márton Joci nagyon éleslátóan megállapította (<iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fjocim%2Fposts%2Fpfbid02qn5BQXH1QPcBBTyC8QT3sEWjnBUdWvyMKWPjAL5bvyxkR9RWirURjdT8Gc77ix6nl&show_text=true&width=500" width="500" height="292" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>), az ilyen családfa-leírások teljesen fölöslegesek, ugyanis Orbán az európai és nem-európai "fajok" keveredéséről beszélt. Ezt a nem is burkolt rasszizmust azzal kommentálni, hogy "egyik nagymamám sváb volt, a másik székely" ugyanúgy szándékosan nem akarja észrevenni a lényeget, mint amikor a Black Lives Mattert All Lives Matterré szelídítik. De láthatóan az ellenzéki közszereplők ebbe már nem akarnak beleállni, pedig

3. az internetes aktivizmus szép és hasznos dolog lehet, főleg olyanoktól, akiknek nem nagyon van más lehetőségük (mert pl. nincs politikai erő a hátuk mögött). Csakhogy egy politikustól vagy közszereplőtől nagyon nem elegendő. Ezeknek az embereknek lépéseket kellene tennie országos és nemzetközi szinten, vagy tömegeket odacsődíteni a parlament elé, hogy a rasszista miniszterelnök lemondását követeljék. De nem teszik.

Hát így süllyed el a magyar ellenzék a mocsárban, lelkesen zengedezve közben saját üres szólamait.

Büszkeség és bányászélet, valamint a társadalmi szolidaritás

 Erről a filmről már írtam egyszer (https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/02/buszkeseg-es-banyaszelet.html), de most muszáj megint. Nemcsak azért, mert imádom: a meleg témát, a (valós eseményeken) alapuló sztorit, a zseniális karaktereket, a szuper színészeket, a poénokat ("Ez nem lehet a település neve, egyetlen magánhangzó sincs benne!"), a "Shame, shame, shame" című dalt és az arra előadott táncot (ezt illusztrálja a kép, forrása: filmkatalogus.hu), a velszi tájat meg satöbbi. Hanem azért is, mert ismét aktuálissá vált a film fő üzenete: a társadalmi szolidaritás.

A film főszereplői londoni melegek, akiknek a sztrájkoló velszi bányászok se kutyájuk, se macskájuk, mégis adományokat gyűjtenek nekik és kiállnak mellettük. Leginkább azért, mert látják: ugyanaz a rendszer nyomja el őket is, ugyanúgy rágalomhadjárat folyik ellenük és ugyanúgy kisebbségben vannak a társadalomban. Talán nem kell kitennem a spoiler warningot, ha elárulom: minderre a film végére a velszi bányászok is rájönnek.

A ma elfogadott KATA-törvény kisvállalkozók százezreit lehetetleníti el. Sokan vannak, akik értik ezt és tüntetnek vagy kiállnak mellettük, de hallani olyan hangokat is: engem ez nem érint, én nem vagyok KATÁ-s, minek hőbörögnek ezek. Meg persze sokan beveszik a kormány azon burkolt üzenetét, hogy a KATÁ-sok nem dolgoznak, és nem gondolnak bele, hogy akkor mégis ki hozza ki a pizzájukat, ki szereli meg a bojlerjüket, ki feliratozta a kedvenc filmjüket a moziban, ki foglalkozik logopédusként a beszédhibás gyerekükkel és ki fordította le magyarra a háztartási gépük használati utasítását vagy az életmentő gyógyszerük betegtájékoztatóját. Garantáltan több magyar polgár ismer személyesen KATÁ-s vállalkozót, mint ahány londoni meleg velszi bányászt, már csak ezért is elvárhatnánk nagyobb társadalmi szolidaritást. Ám ennek hiányában az átlagembernek azt kellene észrevennie, hogy a KATA-módosítás az ő bőrére is megy. Az eddigi KATÁ-s vállalkozók túlnyomó többsége kénytelen lesz átlépni egy olyan adónembe, amely irreális terheket ró rá (tegnap egy beszélgetésen egy adószakértő kiszámította: 1 millió forint éves bevétel alatt egy átalányadózó vállalkozó többet fizet be adóba, mint amennyi a bevétele). Ezt csak úgy tudja kompenzálni, ha árat emel. És mivel az őt megbízó cégek szintén nem akarnak rosszul járni, ők is emelésre kényszerülnek, vagyis drágább lesz a pizza, a szerelő, a gyógyszer, a mozijegy és minden, amit külföldről behozott gépeken gyártanak. Az eddigi KATÁ-sok egy része persze így se tud majd megélni, csődöt jelent és elmegy Hollandiába építkezéseken dolgozni, az átlagpolgár meg lesz szíves maga elmenni a pizzájáért és megtanulni egy idegen nyelvet annyira, hogy megértsen egy mozifilmet vagy egy betegtájékoztatót.

Ezeken a praktikus, mindenki bőrére menő szempontokon felül több más ok is van, amiért az átlagpolgárnak érdeke kiállni a tüntetők mellett. Ezek közül most azt emelném ki, hogy hosszú távon hova fog vezetni ez a tendencia. Nyilván oda, hogy megszűnnek a kisvállalkozások, és kialakul az államszocializmus egy olyan alváltozata, amelyben nem az állam, hanem a kormányközeli oligarchák kezében van az összes kereskedelmi tevékenység. A fiatalabbaknak javaslom, nézzenek 50-es évekbeli filmeket, kérdezzék ki nagymamát-nagypapát és aztán döntsék el, akarják-e ezt.

Sanna Marin a rockfesztiválon, Novák Katalin a mezőn

 

Napok óta ezen pörög az internet: Sanna Marin finn miniszterelnököt lefotózták egy rockfesztiválon. Azon a vitán túl, hogy a női test tárgyiasításának minősül-e, ha valakit nyár közepén rövidnadrágban lefényképeznek (amiből kb. csak az derül ki, hogy egyesek át akarják venni a feminista retorikát, de a lényegét nem értik), a magyarok másik népszerű reakciója, hogy egymás mellé teszik ezt a képet Novák Katalin szénakazalnak támaszkodó fotójával. Az ellenzékiek ehhez a "tessék választani!" üzenetet teszik hozzá, mások viszont úgy vélik, mindkét kép beállított repifotó, így nincs különbség.

Szerintem azon filózni, hogy beállított képekről van-e szó, abszolút nem fogja meg a lényeget. Számomra az az érdekes, mi az, amit fontosnak találnak közvetíteni vezető politikusukról a két ország médiamunkásai, illetve maga a vezetés - hiszen ha lesifotóról van is szó, Sanna Marin nem engedélyezte volna a közzétételét akár ismert netes oldalakon, ha zavarta volna. Nyilván adja magát a közeg: mező kontra rockfesztivál. A finnek mondjuk metálzenei nagyhatalom, egy rockfesztiválra járó miniszterelnök képe éppúgy a nemzeti érzésre játszik, mint egy magyar politikai vezetőt a szántóföldön fotózni. Ugyanakkor az is látható ebből, hogy a finn nemzeti érzésnek fontos eleme a modernitás és a jövő, míg a magyar vezetés egyfajta nosztalgikus paraszti múltat idéz meg (miközben persze nem tesznek megfelelő intézkedéseket a klímaválság ellen, amely pont ezt a földműves kultúrát veszélyezteti egyre erősebben). Novák Katalin szántóföldi képeiről nem tudok nem asszociálni a kalászokat szaglászó Rákosi Mátyás fotójára (nem, egyiket se fogom ide föltenni), ahogyan a FIDESZ jelenlegi kurzusa is az államszocialista berendezkedést próbálja egyre inkább megvalósítani, csak ugye nem mondják ki. Az sem mindegy, hogy Sanna Marin teljesen a helyzetnek megfelelően van felöltözve, míg Novák Katalin tangapapucsban áll a szúrós tarlón (roppantul nem praktikus viselet, érdemes elgondolkozni, a magyar népviseletnek miért része a rámás csizma) és öltözékéről egyértelmű, hogy semmilyen munkát nem végzett és nem is tervez végezni a mezőn. Nem résztvevője egy eseménynek, hanem ő a szeretett(?) vezér, aki kegyesen letekint alattvalóira (régebben voltak olyan képek is róla, amelyeken kezében egy kosár cseresznyével pózol hófehér, makulátlanul tiszta blúzban, vagy rácsodálkozik a kanaláról ráfolyó mézre). A finn miniszterelnök egy közülünk, a magyar köztársasági elnök pedig egy másik világban él, amiről a többség csak álmodozik (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de néha nagy kegyesen leereszkedik közénk. Na ez a különbség a két kép között.

Miért nem kivételez Katar az európai szurkolókkal?

 https://noizz.hu/most/7-ev-bortont-is-kaphatnak-egy-egyejszakas-kalandert-a-katari-vebere-utazo/qm828t4

A FIFA tulajdonképpen beszopta: szervezett egy focivébét Katarba, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy az arab ország az odalátogató szurkolókra és focistákra is saját törvényeit tervezi alkalmazni a szexuális viselkedésekkel kapcsolatban. Ez kevéssé fér össze a FIFA elköteleződésével az emberi jogok iránt, amint azt a pride-hónapot bejelentő tweetjükre adott válaszok nem felejtették el megemlíteni: https://v4na.com/nagyvilag/kiakadtak-a-szurkolok-a-fifa-kepmutatasan-79816/ Ezek a kommentek egyértelműen arra céloznak, hogy a FIFÁ-t kizárólag a pénz érdekelte a történetben. Nem vitatom, hogy ez így lehet (bár ezzel a húzással nemcsak a szurkolóktól, hanem néhány liberálisabb államtól származó bevételtől is eleshetnek, szóval lehet, hogy bakot lőttek), bár persze nincs kizárva, hogy ténylegesen nyitni akartak ezzel az arab világ konzervatívabb része felé, gondolván, ellenségnek elég Oroszország. Inkább azt próbálom most megérteni, mi lehet Katar motivációja. Hiszen mondhatta volna annó simán azt, hogy náluk ugyan nem lesz focivébé, hogy aztán az európai szurkolók megrontsák a rendes katari muszlimok erkölcseit - vagy kivételt tehetett volna a külföldiekkel. Ez egyáltalán nem annyira ritka a muszlim országokban, mint gondolnánk. Marokkóban például 3-5 év börtön jár a homoszexualitásért, ugyanakkor Yves Saint Laurent házát, amelyben férfi párjával élt együtt, turistalátványosságként mutogatják. Szaúdi-Arábiában pedig külön városok épültek az ott dolgozó európaiak számára, ahol nyugodtan hódolhatnak az európai öltözködésnek, hobbiknak és szokásoknak, miközben az ország többi lakójára a Saría szigorú törvényei vonatkoznak. 

Katar azonban más utat választott. Miután a FIFA már lefixálta, hogy ott lesz a vébé, jól megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. Katar ugye pici ország, és nem is nagyon ismert másról, mint arról, hogy baromi gazdag. Valószínűleg épp a gazdagsága miatt érezte úgy, hogy megengedheti magának a keménykedést (szemben mondjuk Marokkóval, ami szegény ország, és kapva kapott a lehetőségen, hogy egy újabb turistalátványosságot mutogathat). Ráadásul ezzel a húzással hirtelen felkerül a térképre nemcsak a focikedvelők körében, hanem azok körében is, akik harcosan kiállnak az LMBTQ+ jogok mellett vagy ellen (szerintem ők többen vannak), és büszkélkedhet a többi muszlim ország felé, hogy lám, neki volt elég vér a pucájában ellenállni a nyugati befolyásnak. Ha pedig érvényesül az akarata, vagyis a FIFA és minden focista és szurkoló elfogadja a feltételeit, azt úgy állíthatja be, hogy győzelmet aratott a dekadens Nyugat fölött. Ez még jobban erősítheti a szakadékot a muszlim és a nyugati országok között, és felbátoríthat más muszlim országokat is, hogy korlátozzák az LMBTQ+ emberek jogait.

De még elkerülhető az iszlám-emberi jogok: 1-0 eredmény, és ez az átlagembereken is múlik. Azt gondolom, ha elég sok sportoló és szurkoló kijelenti, hogy bojkottálják az eseményt, az nyomást gyakorol a FIFÁ-ra mindenképpen, talán Katarra is. Nem tudom, milyen megoldás lehet azon felül, hogy törlik az egész vébét, de semmiképp sem tartom ideálisnak, hogy az egész Nyugat totál aláfeküdjön Katarnak csak azért, mert az elvállalta egy sportesemény megrendezését.

(A képen egy katari mecset látható, forrása: wikipedia)

Barbara Tizard és Ann Phoenix: Black, White or Mixed Race, avagy a térdeplő focistát kifütyülő roma gyerek esete

 Ez a kutatás olyan brit fiatalok tapasztalatait és identitását vizsgálta, akiknek egyik szülője fehér, a másik afrikai vagy karibi. Meglepő eredmény volt, hogy a családok többségében nem esett szó a rasszizmusról - sem azokban, ahol a gyerek a fehér szülőjével élt, se azokban, ahol a feketével. Pedig maguk a fiatalok nagyon is sokszor szembesültek faji előítéletekkel a mindennapokban, csak éppen a szüleikkel ez nem volt téma.

Az interneten kering egy anyuka bejegyzése, aki döbbenten szembesült azzal, hogy két kisfia közül az egyik aktívan részt vett a szombati focimeccsen a térdeplő angol válogatott kifütyülésében (https://www.facebook.com/photo?fbid=5234459913267395&set=a.579455675434532). Mindezt annak ellenére, hogy a gyerek, cigány lévén, maga is tapasztalt már rasszizmust, noha a szót magát nem ismerte. Az anyuka megpróbálja elmagyarázni neki, miről is van szó, majd egy darabig szörnyülködik azon, milyen rettenetesen rasszista a magyar közvélemény és a magyar politika.

Ez utóbbi nekem nem újdonság, ami megdöbbentett: hogy az anyuka ezek szerint még sose beszélt erről a témáról a roma gyerekével, az a rasszizmus szót sem ismerte, pedig őt magát is érte faji megkülönböztetés. Egy ismerősöm szerint itt valószínűleg örökbe fogadott gyerekről van szó, tehát a szülő gádzsó - csakhogy ez még inkább indokolná, hogy ha roma gyereket fogad örökbe (és Magyarországon ezt nem lehet nem tudni előre: https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/12/achat-dangor-bitter-fruit.html), felkészül és őt is felkészíti a társadalom előítéletességére. Lehet persze, hogy úgy állt hozzá: ne szembesítsük a kicsit ilyen szörnyűségekkel, neveljük egy szerető, színvak burokban. Ám ez a burok legkésőbb azon a napon szertefoszlott, amikor a kisfiút nem engedték be pisilni, míg a fehér gyereket igen. Ha korábban nem, ezen a ponton le kellett volna ülni vele beszélgetni erről a jelenségről. Azt gondolom, ha egy gyerek elég idős ahhoz, hogy szülői felügyelet nélkül elengedjék egy focimeccsre, ahhoz is elég idős, hogy a rasszizmusról beszéljenek vele. Ha ráadásul meg is tapasztalta a rasszizmust a saját bőrén, a szülőnek kötelessége beszélni vele erről. És ha annyira focirajongók a gyerekek, biztos láttak már a tévében nemzetközi meccset, ami előtt letérdeltek a játékosok, tehát erről is simán lehetett volna beszélgetni velük (és ez jó alkalom lett volna a rasszizmus témáját is felhozni).

Lehet azon keseregni, hogy milyen előítéletes a magyar (osztrák stb.) közvélemény. Csakhogy ezt a közvéleményt mi magunk is alakítjuk, és olykor sokkal nagyobb mértékben, mint a pártpolitika (pl.: https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). Egy előítéletes politikai közegben még inkább a szülők felelőssége, hogy tudatos, elfogadó embereket neveljenek a gyerekeikből. Ám ez nem fog sikerülni, ha csak a politikát és a társadalmat hibáztatják, ők maguk pedig semmit sem tesznek. Csaxólok.

(kép: inews.co.uk)

Johnny és Amber, avagy van-e az erőszaknak neme?

 Precedens értékű ítélettel ért véget Amber Heard és Johnny Depp pere: a bíró úgy ítélte meg, hogy mindketten követtek el erőszakot a másikkal szemben, így Amber hamisan vádolta meg Johnnyt bántalmazással. A #metoo mozgalommal annak idején szkeptikus férfiak (és nők) rögtön fellelkesültek: lám, igazuk volt, egy férfi is lehet áldozat, az erőszaknak nincs neme! De eltekintve attól a kérdéstől, beszélhetünk-e áldozatról akkor, ha két ember kölcsönösen próbálja kicsinálni egymást, egyéb szempontból sem jó ötlet Johnny és Amber történetét egy kalap alá venni a bántalmazó kapcsolatokkal.

Az alapvető probléma az, hogy az emberek gyakran nem tesznek különbséget erőszak és bántalmazás között. Ebben gyakran a feminista szervezetek is ludasak egyébként, akik szinonímaként használják a két szót, és például a NANE "Jól működő párkapcsolat" című szórólapja (https://nane.hu/wp-content/uploads/jolmukodo_2020_netre.pdf) gyakorlatilag két csoportra osztja a kapcsolatokat, jól működőekre és bántalmazókra, mintha az egyoldalú, ciklikus bántalmazás hiánya automatikusan jól működővé tenne egy kapcsolatot. (Valahogy úgy érzem, Johnny Depp ezzel nem értene egyet.) Szóval nem, nem ugyanaz a kettő. Mint a NANE szórólapjából (és más kiadványaiból) kiderül, a bántalmazás jellemzője, hogy az egyik fél hatalmában tartja, ledominálja a másikat, aki fokozatosan elveszíti önbecsülését, külső kapcsolatait és végül a bántalmazónak kiszolgáltatva, tőle rettegve éli a mindennapjait.

Persze egy ilyen elnyomó viszony leginkább akkor alakulhat ki, ha az egyik félnek eleve több hatalma van, mint a másiknak. Hogy egy másik színészes példát említsek: Szilágyi István, akit fia éveken át tartó bántalmazás után végül megölt, nincstelen idős ember volt, fizikailag és anyagilag is kiszolgáltatva a bántalmazónak (erről az ügyről bővebben itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html). Igen, ez egy olyan ügy, ahol az áldozat férfi volt és tényleg, bizonyíthatóan bántalmazás történt (ellentétben sok olyan esettel, amit férfiak "lelki bántalmazásnak" élnek meg, pedig valakinek folyamatosan rágja a fülét a felesége, hogy vegye ki a részét a házimunkából, az _nem_ bántalmazás). Párkapcsolati viszonyok között viszont sokkal gyakoribb, hogy a férfi bántalmazza a nőt. Egyszerűen azért, mert a nők társadalmi és biológiai okokból könnyebben válnak áldozattá: eleve általában kevesebb a fizikai erejük; a terhesség, illetve a kicsi gyerek megnehezíti, hogy elmeneküljenek; eleve kevesebbet keresnek, így könnyen kerülhetnek anyagi függésbe a másiktól; általában ők maradnak GYES-en, ami még rosszabb anyagi helyzethez, illetve a társas kapcsolatok és menekülési útvonalak csökkenéséhez vezet, stb. Mindehhez Magyarországon hozzá jönnek a társadalmi attitűdök is. Egy olyan országban, ahol (mint Gregor Anikó, Nyúl Boglárka és mások kutatásai szépen megmutatták) még diplomás, művelt emberek is megbocsáthatónak tartják a nemi erőszakot és az áldozatot hibáztatják, vagy ahol a politikusok a magzatot közkincsnek tekintik, a nők számára pedig fő feladatként a szülést jelölik ki, nőnek lenni önmagában hátrányt jelent. Johnny és Amber nagyon nem ilyen közegben élnek, ráadásul mindketten híresek és gazdagok, így ha akarta volna se tudta volna valamelyikük olyan szinten ledominálni a másikat, ahogy a partnerbántalmazás egyes magyarországi eseteiben láttuk.

Vagyis mondhatjuk azt, hogy a (családon belüli) erőszaknak nincs neme, de a bántalmazásnak van - neme, vagy életkora, esetleg a partnerek anyagi hátterén, fogyatékosságán stb. alapuló különbsége. A lényeg, hogy észrevegyük a nüanszokat, és Johnny és Amber esetéből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor a bántalmazást nem kell gender megközelítésből nézni.

(Direkt olyan képet teszek ki, amin Johnny és Amber tök boldognak látszanak, illusztrálandó azt, hogy az erőszakos kapcsolat kifelé gyakran nem látszik. A kép forrása: nbcnews.com)