***SPOILER***
Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.
A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.
A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.
2019. december 8., vasárnap
2019. december 3., kedd
Vajon a fogyatékosság Isten átka, vagy az így gondolkodó fanatikusok?
https://felszabter.blog.hu/2019/12/03/a_fogyatekossag_tenyleg_isten_buntetese_na_ne_mar?fbclid=IwAR0TMvoY_XErtnO6RRYeqqIi_PSBWbQBVKaCL1zbJ_kIEG8exMrCZ-CUPdw
Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.
Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.
Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.
Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.
Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.
Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.
2019. november 23., szombat
Néma Tanúk felvonulás
A felvonulás előtti beszédek mindig egy adott témára fókuszálnak: idén ez a gyermekvédelem volt. Sorra derültek ki a történetek arról, mennyire inkompetens, nemtörődöm módon végzik munkájukat a gyámhatóságnál és a gyermekjóléti hivataloknál az ügyintézők, aminek hatására egy csomó gyerek konkrétan a bántalmazó felügyelete alatt köt ki, vagy azért marad ott hónapokon-éveken keresztül, mert lassú az ügymenet.
Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.
Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.
Okként az érzéketlenséget, illetve a patriarchátust emlegették az előadók, amiben egyébként igazuk is van. De ez nem a teljes kép. A történetnek ennél sokkal szélesebb összefüggései vannak, a politika szintjén is. Mert azt ugye tudjuk: a szociális ellátórendszerben és az egészségügyben dolgozók anyagi és társadalmi megbecsültsége katasztrofális. Ráadásul az állam alig költ ezekre a területekre, így az a néhány igazán elkötelezett ember is hamar kiég az állandó szélmalomharcban; pár hónapon belül két ilyen elkötelezett barátom hagyta ott ezt a területet. Azok maradnak ott, akik nem teszik bele a lelküket, akiknek ez csak pénzkereseti lehetőség. Egy részüknek valószínűleg nincs is ilyen irányú felsőfokú végzettsége, hiszen az egyetemet végzettek eleve nagy arányban hagyják el az országot, és ez különösen igaz pl. olyan területekre, mint a szociális munka, amivel német nyelvterületen sokkal jobb fizetésért, nagyobb megbecsülésért és jobb körülmények között végezhetik a munkájukat. De hát a képzések minősége is kérdéses, hiszen a magyar oktatás ott tart, ahol - nem beszélve arról, hogy sokak előtt eleve csaknem teljesen zárva maradnak a magasabb szintű oktatás kapui. Pedig közöttük lehetnek azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg például az intézeti létet, és ezért sokkal tudatosabban dönthetnének a hozzájuk kerülő gyerekekről. És persze afelől sincs kétségem, hogy a hivatali ügyintézőket is ugyanúgy kizsákmányolják, mint a magyar alkalmazottak többségét, hiszen nincsenek hatékony érdekvédelmi szervezetek; már csak emiatt sem tudják megfelelő odaadással végezni a munkájukat.
Az oktatás és a szociális szolgáltatások mindig is fontos szerepet játszottak a nők helyzetének javulásában. Ezzel szemben a mai Magyarországon a patriarchális szemlélet társul azokkal a politikai döntésekkel, amelyek nem fektetnek kellő pénzt ezekbe a területekbe, a szegregáció által még kevesebb gyereknek adják meg az oktatás lehetőségét, a foglalkoztatottak jogait nem tartják tiszteletben, és mivel mindez - és még sokminden más - nem mutatja a javulás jeleit, aki csak tud, elmenekül az országból. És ezek a tényezők egymásra hatva egy csomó gyerek életét teszik tönkre, akik pedig az ország jövője lehetnének - vagy lehettek volna.
2019. november 16., szombat
CEU pushed from Hungary
https://www.nytimes.com/2019/11/15/world/europe/university-soros-vienna-orban.html?smid=nytcore-ios-share&fbclid=IwAR2m5-K9fWajlAhCTPhhYgEh8P9uIT28NvoirfYMTqepvj-6b5XEJdx1NYg
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
A New York Times cikke kb. összefoglalja, amit mi már úgyis tudunk, de egyébként hasznos, mert hátha így a külföldi olvasóközönség is megtudja. Meg azért nekem is tudott újat mondani, például hogy a CEU évi 24 millió euróval járult hozzá a magyar államháztartáshoz. (Jó, azt tudtam, hogy sokkal, de a pontos összeget nem.)
Ekkor azon kezdtem el gondolkozni, hogy a nacionalizmus - és különösen annak kirekesztő, etnikai alapon szerveződő formája - mennyire nem kifizetődő. A fenti példa illusztrálja, hogy anyagi hátrány származhat belőle. Külpolitikailag sem kifizetődő, hiszen azokat az országokat, akik hasznos szövetségesek lehetnek, elidegeníti magától egy olyan kormány, amely a saját országa és népe felsőbbrendűségét szajkózza - ez különösen igaz a szomszédos országokra, akiket ugye alapból utálni kell, pedig ők siethetnek leginkább a segítségünkre vészhelyzet idején. Szellemi tőke szempontjából sem éri meg, hiszen a magyar kormánynak pont sikerült kiutálnia Európa egyik legrangosabb felsőoktatási intézményét, amelynek jónéhány magyar és külföldi végzett hallgatója eddig Magyarországon dolgozott, a mi hasznunkra fordítva közgazdasági, politológiai, jogi stb. tudását. Belpolitikailag sem kifizetődő az etnikai alapú nacionalizmus, mert törésvonalakat alakít ki az ország különböző etnikai hátterű lakosai között, sőt - mint a magyar esetben - még a magyar etnikumú embereken belül is, ugyanis értelmezése szerint bizonyos emberek (pl. feministák, liberálisok, LMBT emberek) nem férnek bele a nemzet fogalmába.
Szerintem egy olyan ország, amely két nagyhatalom (EU és Oroszország) határvidékén lavírozik, kis lélekszámú ország és gazdaságilag sem áll túl fényesen, egyszerűen nem engedhetné meg magának, hogy nacionalista legyen. Abból ugyanis nagyon komoly baj származhat.
2019. november 3., vasárnap
Yunxiang Yan: Private Life Under Socialism
A szerző egy kínai falu hétköznapjait követte végig a 70-es évektől az ezredfordulóig. A kínai társadalommal kapcsolatban sokunknak a hagyományos értékrend jut eszébe, amelynek értelmében a szülőket feltétlen tisztelet illeti, és cserébe azért, hogy felnevelték gyermekeiket, azok kötelesek gondoskodni róluk öreg napjaikban. Y.Y. viszont azt találta, hogy a 90-es évekre már nagyon nem ez volt jellemző. Az idős szülőket, ha egyáltalán befogadta valamelyik gyerekük, sötét kis szobájukba száműzik, alig beszélnek velük, nem étkezhetnek a többiekkel egy asztalnál, sőt a durva fizikai erőszak sem ritka. A fiatalokat csak a pénz érdekli, és képesek kisemmizni öreg szüleiket, ha így megvehetik a legtrendibb cuccokat a városban.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
Y.Y. szerint mindezért paradox módon a szocialista ideológia a felelős. Hiszen az próbálta aláásni a családokban uralkodó nemi és életkori hierarchiákat, ráadásul az új eszméket követő fiatalokat a hagyományosan gondolkodó idősek fölé emelte. A 80-as évektől az állam egyre inkább hátrahúzódott, a téeszeket feloszlatták, megszűntek a nagy ideológiai kampányok, helyükbe viszont nem a régi értékek léptek, hanem a fogyasztói társadalom mohósága és individualizmusa, amit csak erősített, hogy a tévében az emberek láthatták a nyugati emberek fényűző életmódját (legalábbis a szappanoperák mitikus világában). Ráadásul az emberek megszokták, hogy a közügyekbe nincs beleszólásuk, és az állam továbbra is erősen korlátozza a civil aktivitást. Így alakult ki egy olyan generáció, amelynek célja már nem a társadalom jobbá tétele vagy akár saját családja boldogulása, hanem az egyéni anyagi jólét.
Noha Magyarországon soha nem alakultak ki a szocializmus olyan végletes formái, mint a Kulturális Forradalom, azért némi hasonlóságot láthatunk. Itt is erősödött az anyagiasság, és sokan azért elégedetlenek, mert a Dallas és a Schwartzwaldklinik (vagy későbbi társaik) mesevilágát a nyugati átlagember valóságának tartják és erre ácsingóznak. Nálunk kicsit több tere van a civil aktivitásnak, mint a még mindig egypártrendszert követő Kínában, de az elmúlt években láthattuk: az ellenzéki pártokra a rendőrségtől az adóhatóságig mindenkit rászabadítanak, a jogaikkal élni kívánó ellenzéki politikusok ellen fizikai erőszakot alkalmaznak, aki pedig civil szervezetben próbál tenni valamit, azt ellenséges ügynöknek bélyegzik és mindenféle törvényekkel igyekeznek akadályozni a működését az ahhoz szükséges anyagi források megteremtését. Ezek csak megerősítik azt a passzivitást, amit a szocializmus egyébként is sikeresen belenevelt az emberekbe. És persze mindez önmagát erősíti, hiszen a közügyekkel nem törődő állampolgárok vagy nem mennek el szavazni, vagy simán hajlandók akár egy diktátorra is szavazni, ha ez számukra anyagi előnyöket (krumpli, rezsicsökkentés stb.) jelent. Az, hogy a társadalom egyes rétegei még hátrányosabb helyzetbe kerülnek majd, nem érdekli őket, hiszen ők maguk jól jártak.
Nyilván más tényezők is szerepet játszanak abban, hogy a volt szocialista országok egy részében ismét diktatúrák kezdenek kialakulni, de ezeknek is része van benne. A szocializmus traumáját nem Terror Háza-típusú emlékmúzeumokkal kellene feldolgozni, hanem az emberek gondolkodásából kellene valahogy száműzni az akkor beléjük nevelődött passzivitást. Csak persze ez nem történik meg, mert egyes politikai vezetőknek nagyon is jól jön a status quo.
2019. október 21., hétfő
Egy lány az árral szemben
***SPOILER!***
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.
A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)
Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.
Ázsia kevésbé távoli részein még ma sem nagyon ritka az úgynevezett becsületgyilkosság: ha egy lány szégyent hoz a családjára, azok megölik, hogy kiköszörüljék a csorbát. Na de mi történik, ha az áldozat életben marad és feljelenti támadóit? Ez a ritka felállás történik Sabával, akit rangon aluli házassága miatt apja a folyóba dobott, de ő partra úszott és férje családjához költözött. Ha apja ellen vall, az egész életére börtönbe kerülhet. Itt azonban közbelépnek a falu vezetői: megpróbálják meggyőzni Sabát, hogy bocsásson meg az elkövetőnek a közösség érdekében. Saba szülei és férje ugyanis ugyanabban a kis faluban laknak, és ha Saba nem bocsát meg, akkor mindkét család örökre kirekesztődik a közösségből. Saba a film elején ugyan nagyon határozottan igazságot követel, de túl sokan próbálják befolyásolni: végül megadja magát és megbocsát, ami a pakisztáni törvények értelmében ahhoz vezet, hogy a vádat elejtik.
A filmet azért tanulságos figyelmesen nézni, mert szemben az iszlámmal kapcsolatos gyakori sztereotípiával kiderül, hogy egyáltalán nem alapeleme a vallásnak a nők ilyenfajta kezelése. A megszólaló bíró és rendőrfőnök is hithű muszlim, ők mégis amellett kardoskodnak, hogy az elkövető kerüljön börtönbe, és egyértelműen a nők jogai mellett foglalnak állást. A falu vezetői sem az iszlámot hozzák fel érvként, hanem a közösséget, amelynek árt, ha két család között feszültség van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az iszlám ugyanolyan széles körben elterjedt és ezáltal sokszínű vallás, mint a kereszténység, és mindenhol ráépül a helyi kultúrára és hagyományokra. Ahogyan például a kereszténység különböző irányzatai között is vannak olyanok, amelyek elnyomják a nőket és olyanok, amelyek minden nemet egyenjogúként kezelnek, ez más vallásokra is igaz lehet. (Nemrég egy barátom, aki korábban Sri Lankán élt, elmondta, hogy a nálunk toleráns vallásnak ismert buddhizmus ottani képviselői között sokan véresszájú homofóbok.)
Daniel Miller antropológus, aki a Facebook hatásait kutatja, egyik könyvében megjegyzi: hajlamosak vagyunk idealizálni a hagyományos közösségeket és keseregni elvesztésükön, pedig ezek nagyon gyakran durván kontrollálják tagjaikat és korlátozzák őket személyes szabadságukban. A filmbéli közösség jó példa erre: a közösség érdeke felülírja nemcsak az egyéni boldogságot, hanem az állami igazságszolgáltatást is. Kis falvakban élő LMBT+ emberek gyakran számolnak be hasonló élményekről - ugyanakkor más (gyakran kevésbé hagyományos) kis közösségekben olyan normák uralkodnak, amelyek a nyitottságon és az elfogadáson alapulnak. Ilyen szinten kellene tehát megcélozni a változást ahelyett, hogy például adott vallásokat vagy népeket kiáltsunk ki bűnbaknak.
2019. október 7., hétfő
Konzervatív Jani és Antifeminista Anni
https://eszmetar.wordpress.com/2019/10/06/konzervativ-jani-egy-napja/?fbclid=IwAR2Ul7KLckrE6Y147Eawsmr1kXl9_AxiIMrvG_xerI-uYeSS9KSaJYRNOsE
Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.
Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).
Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.
Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.
Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).
A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.
Egy feminista csoportban merült fel, hogy kellene egy hasonlót írni a feminizmus vívmányairól. Amint elkezdtem gondolkodni, rájöttem, hogy ez nehéz dió lesz. Egyrészt egy csomó olyan dolgot, amit Nyugaton a feministák vívmányának tartanak - például azt, hogy egy nő pénzkereső munkát végezzen - nálunk inkább a szocializmusnak tudják be (bár jóval korábban is történt lobbizás a témában). A magyar nőjogi reformerek egy részére nem feministaként szoktunk gondolni. Ezenfelül - akármennyire ciki - jómagam is többet tudok a külföldi (főleg angolszász) feminista mozgalmakról, mint a magyarországiakról. Az alábbiakban leírt történet ezért viszonylag nagy mértékben arra támaszkodik, amit külföldi olvasmányaimból tudok. Ráadásul vannak benne olyasmik (például a Brúnós rész), ami nem biztos, hogy Magyarországon is megállná a helyét. Ezekkel a fenntartásokkal - amelyek szerintem szépen rávilágítanak arra is, többek között milyen nehézségek állnak nálunk a feminizmus megismertetésének útjában - fogadjátok szeretettel Antifeminista Anni egy napját.
Antifeminista Anni reggel fölkel, kimegy a konyhába, és reggeli kávéja mellett elolvassa kedvenc konzervatív újságját. Ezt azért teheti meg, mert annak idején korai nőjogi reformerek kiharcolták, hogy a lányokat is megtanítsák írni-olvasni az iskolában. Ezt követően Anni felöltözik: kedvenc nadrágkosztümjét veszi föl; hála azoknak a nőknek, akik a 19. század vége felé küzdelmet indítottak a kényelmetlen és egészségtelen női ruhák ellen, ma már nőként is viselhet nadrágot (https://torimaskepp.blog.hu/2017/10/06/amikor_a_nok_is_elkezdtek_nadragot_viselni). Mivel Brunszvik Teréznek köszönhetően a 19. század óta léteznek Magyarországon óvodák (http://montazsmagazin.hu/hires-magyar-nok-brunszvik-terez/), Anni rábízhatja kisfiát az óvónőkre, nem kell egész nap otthon maradnia vele. Ez jó hír, mert szereti a munkáját: egy jól menő magánklinikán dolgozik orvosként. Persze ezt se tehetné meg a feministák nélkül, hiszen a nők sokáig nemcsak egyetemre nem járhattak, de az orvosi hivatástól, különféle nevetséges indokokkal, kifejezetten eltiltották őket; az első magyar orvosnő 20 évet küzdött, hogy diplomát kaphasson (https://bpromantikaja.blog.hu/2018/08/01/az_elso_orvosno_aki_20_even_keresztul_kuzdott_a_diplomaert).
Anni kávészünetben elcseveg kollégájával, Brúnóval. Brúnónak nagyon tetszik Anni és sokszor fantáziált már arról, hogy letaperolja a folyosón, ám pontosan tudja: ilyen esetben Anni feljelentené szexuális zaklatásért, és a bíróság azt az érvét sem fogadná el, hogy de hiszen Anni feszes nadrágot és kivágott blúzt viselt. Ezért Brúnó inkább visszafogja magát.
Anni értesítést kap a banktól, hogy megérkezett a fizetése; szemben azokkal az időkkel, amikor a nő fizetését is a férje kapta, most már saját maga rendelkezhet fölötte, sőt külön bankszámlája is lehet. Úgy dönt, hogy a pénz egy részét annak a nyaralónak a felújítására fordítja, amit szüleitől örökölt és továbbra is az ő nevén van; persze a 19. században férjezett nőként nem lehetett volna saját tulajdonú ingatlana.
Munka után beugrik egy nőgyógyász kollégájához és felírat magának fogamzásgátlót; szerencsére a hatvanas évek feministái kiálltak azért, hogy a nők maguk rendelkezhessenek a testük felett, így szabadon szeretkezhet a férjével akkor is, ha éppen nem akar teherbe esni. Ezután sem kell sietnie haza, hiszen ma férje megy az óvodába a gyerekért és készíti el a vacsorát - a feministák hatására egyre inkább elterjedt az a gondolkodás, hogy az apáknak is részt kell vállalniuk a gyereknevelésből és a háztartási munkákból. Ezért Anni nyugodtan elmehet a pártgyűlésre. Pártja őt is indítja képviselőjelöltként a közelgő választásokon, hiszen a szüfrazsettek tevékenységének köszönhetően a nők nemcsak választójogot kaptak, de ők maguk is választhatóak lettek politikai pozíciókra (http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/harc_a_noi_jogokert_szufrazsettek).
A hosszú nap végén Anni elégedetten száll be a kocsijába. Úgy érzi, nagyon hatásos beszédet mondott a pártgyűlésen arról, miért kell megfékezni a feminizmust, hiszen a feminizmus alapból forgatná fel azt a világot, amelyben élünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)