Lelki egészség és feminizmus

A beszélgetés ott csúszott el, ahol az ilyenek mindig szoktak. A jelenlevő férfiak egy része felháborodva tiltakozott az ellen a feltételezés ellen, hogy a rendszer őket előnyben részesíti a nőkkel szemben, és folyamatosan megkérdőjelezték a felvetett problémákat. A beszélgetés vezetői pedig, eltérve a lelki egészség témájától, nem győzték hangsúlyozni, hogy itt a társadalmi berögződésekről beszélnek és nem a jelenlevő férfiakról, akik minden bizonnyal kivételek – bár azok közülük, akik megszólaltak, gyakran elbagatellizálták a nők által felvetett problémákat vagy a téma szakértőiként villogtak és természetesnek vették, hogy ők döntik el, miről legyen szó, márpedig ezek mind klasszikus jellemzői a férfiak és nők közötti kommunikációnak.

A párommal hazamenet azon vitatkoztunk, mivel lehetett volna jobban meggyőzni a férfi hallgatóságot. Szerinte statisztikákat kellett volna felmutatni, mert a számok nem megkérdőjelezhetőek. Én mondjuk megkérdőjelezném ezt, lévén a statisztikákat is emberek készítik és a válaszok nagyon függnek a feltett kérdés jellegétől (klasszikus példa: kiknek a kétharmada szavazott a FIDESZ-re?). Ezenkívül a hetvenes évek óta számos statisztika készült a nők és férfiak közötti különbségekről fizetés, házimunkával töltött idő stb. területén; ha csak a tárgyi tudásunkon múlna, már régen széles körben elfogadott lenne az a tény, hogy a nemek nem egyenlőek. Én továbbra is azt gondolom, hogy a személyes élmény sokkal inkább tudatosítani tudja valakiben, milyen hátrányos helyzetben lenni. A közönségből egy nő elmondta: akkor kezdett tudatában lenni a saját faji privilégiumainak, amikor elkezdett az interneten feketék rasszizmussal kapcsolatos élményeiről olvasni; először felháborodva tiltakozott, hogy de hát ő sose viselkedik így, aztán rájött, hogy nem erről van szó, és megtanult odafigyelni arra, amit a fórumozók írtak, még ha ez saját maga számára kényelmetlen volt is. Nyilván minderre a férfiaknak is lehetősége nyílik például egy ilyen beszélgetésen, ahol több nő is sajátélményeket hozott be. Ehhez azonban az empátia egy bizonyos szintje szükséges. A beszélgetésen felhozott néhány példa alapján fogalmazódott meg bennem az ötlet: ha egy férfi tényleg nem érti, milyen hátrányok érik a nőket, próbáljon meg az ő bőrükben lenni – például vállalja át a házimunka vagy gyereknevelés azon részét, amit eddig a párja végzett, vagy csináljon egy kamu facebook profilt női néven, töltse föl profilképnek egy felöltözött, átlagosan jó alakú, fiatal nő fotóját és nézze meg, milyen reakciókat kap. (Sok meleg férfi és transznő ismerősöm akkor lett feminista, amikor először ment le egy melegbárba illetve női ruhában az utcára és megtapasztalta, hogy őt is szexuális tárgynak tekintik, de ezeket a módszereket csak nagyon bevállalós pasiknak ajánlanám.) Nem állítom, hogy az vezetne a rendszerszintű változáshoz, ha minden egyes férfi megcsinálná ezt, mert akkor igen sokáig kéne várnunk a patriarchális társadalom megszűnésére. De annyit talán elérnénk vele, hogy azok a férfiak, akikben amúgy van valamilyen mértékű nyitottság, megértenék a probléma lényegét és nem mellesleg nem trollkodnák szét a feminista tárgyú beszélgetéseket.

Leiner Laura: Bexi-sorozat

A vicces karaktereken és jó beszólásokon kívül a sorozat sikere véleményem szerint részben abban rejlik, hogy a szereplők egy idealizált választott családot alkotnak. Folyton együtt lógnak, a három punk rövid különlakás után visszaköltözik menedzserük garázsába, és amikor Bexi elvált édesanyja hosszú idő után újra randizni kezd, a „szerény családi vacsorán” a menedzser és összes pártfogoltjai, a barátok, sőt a török gyroszos szomszéd is megjelennek lemeózni a megszeppent udvarlót. Noha egyes vér szerinti családtagok (Bexi édesanyja és húga) tagjai a csapatnak, más vér szerinti családtagokról alig esik szó (Antinak és Daniellának mintha nem is lennének szülei). A választás tehát nem azt jelenti, hogy az eredeti család teljesen kirekesztődik, hanem hogy közülük azok minősülnek igazán családtagnak, akik azt megérdemlik.

Sok sorozat köszönheti annak a sikerét, hogy olyan baráti társaságot mutat be, amely egyfajta idealizált családot mutat be: ilyen az Arany lányok vagy a Jóbarátok is. A Bexi-sorozat annyiból érdekesebb, hogy ez egy többgenerációs család, ahol konkrét családi szerepek is ki vannak osztva (a punkok többször hivatkoznak Körtére apaként), sőt Kemálnak köszönhetően még multietnikus is. A másik érdekesség, hogy ez ugyebár magyar alkotás, tehát nem mondhatjuk azt, hogy a választott család valami nyugatról érkezett külső befolyás, ami idegen a kultúránktól. De hát hogy is lenne idegen, amikor a keresztszülőség és a komaság intézménye évszázadokon keresztül hozott létre „fiktív” rokoni kapcsolatokat a magyar parasztság körében.

Amerikában a nyolcvanas-kilencvenes években kezdődött egy mozgalom a választott családtagok elismeréséért. Konkrétan az AIDS buddy intézményéről volt szó: ezek az emberek olyan AIDS-betegeknek segítettek, akiktől vér szerinti családjuk elfordult, és szoros érzelmi kötelékek alakultak ki köztük és ápoltjaik között. Az AIDS buddy-k erősen sérelmezték, hogy amikor a beteg kórházba került, őket gyakran nem engedték be hozzá azon a címen, hogy nem családtagok, és követelni kezdték, hogy családtagnak minősüljenek. De a választott család elismerése az is, ha egy meleg vagy leszbikus szülő partnere örökbefogadhatja párja gyermekét. Finnországban már nem is mindig szükséges végigmenni az örökbefogadási procedúrán: ha egy leszbikus pár közösen tervezett gyereke anonim donortól születik, egy pár éve elfogadott törvény értelmében a szülőanya párja is automatikusan anyának minősül. Ezzel szemben a magyar törvények csak a vérségi vagy házassági alapon kialakult családot ismerik el, és nemhogy a barátok nem minősülnek családtagnak, hanem még az azonos nemű élettárs sem. Pedig, mint a választott családokat bemutató film- és könyvsorozatok magyarországi sikere mutatja, sokan tágabban értelmezik a család fogalmát. Amíg azonban Magyarország Alaptörvénye a család intézményét a valóságtól elrugaszkodott, szűk értelemben használja, az idealizált és létező választott családok nem kapnak sem szimbolikus, sem gyakorlati elismerést.

Nem minősül anyának egy német transznő

ttps://www.identitas.co/single-post/2018/01/13/Nem-minosul-anyanak-egy-nemet-transzno

Sok tanulmány született arról, hogy a technikai fejlődés következtében ma már nem egyértelműek az anyaság kritériumai (az apaságé soha nem is voltak azok, hiszen sokáig nem volt lehetőség bizonyítani, kinek a spermája termékenyített meg egy nőt). A sperma- vagy petesejt-donáció és béranyaság eseteiben a jognak el kell döntenie, kinek a szülőségét ismeri el. Ez a mostani eset azért érdekes, mert bárhogy döntött volna a német Legfelsőbb Bíróság, azzal megkavarja azokat az elképzeléseket, amelyek a legtöbb emberben a családhoz kapcsolódnak.

Ha elismerik, hogy a spermát adó transznő anyja a gyereknek, ezzel azt mondják, hogy a szülő neme számít és nem az általa adott ivarsejt jellege; ez elismerné a transz ember nemét és azt a lehetőséget, hogy egy gyereknek lehet két anyja (ez utóbbi amúgy jónéhány országban lehetséges, ahol a törvény engedi a partner gyermekének örökbefogadását). Ha azt mondják, hogy a spermát adó személy csak apának minősülhet, ezzel az apa és anya kategóriáját függetlenítik a nemtől, hiszen a gyermek apja egy nő lesz. Ha úgy döntenek, hogy nő nem lehet apa, viszont az anya az, aki megszülte a gyereket, és ezáltal a transznő se nem apja, se nem anyja a gyereknek, azzal gyakorlatilag tagadják a vérségi kötelék jelentőségét. Persze azt, hogy a szülőség nem vérségi köteléken alapul, már az örökbefogadás is elismeri, itt azonban az a duplacsavar a sztoriban, hogy az érintett nő nem mondott le a gyerekről, hanem párjával közösen neveli, márpedig kultúránkban vagy egyiknek, vagy másiknak elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy elismerjék családtagként. Maradna még az az opció, hogy az „apa” és „anya” kategóriáktól független „szülő” kategóriát alkalmazzák a gyermek transznemű felmenőjére – ez viszont a szülőség nemi meghatározottságát szünteti meg.

Szóval az ilyen történetek mindenképpen megkérdőjelezik a vérségen alapuló „papa-mama-gyerek” családmodellt, amelyet a könyvek és a konzervatívok sulykolnak. Ironikus módon pont a kérvényezők által preferált modell (hogy a transznőt anyának tekintsék) lett volna az, amely legkevésbé tér el a családi szerepek hagyományos nemi felosztásától. A Legfelsőbb Bíróság valószínűleg konzervatív próbált lenni, de ezzel szemben olyan döntést hozott, amely precedensként szolgálhat a családi nemi szerepeket megkérdőjelező későbbi ügyekben.

Fassbinder: A félelem megeszi a lelket (Átrium Színház)

***SPOILER***
A középkorú német takarítónő összeházasodik a fiatal marokkói vendégmunkással. Ekkor tapasztalja meg, mennyire előítéletes a környezete, és ez már csak azért is lesokkolja, mert nemcsak férjét éri a stigma, hanem saját magát is (egyrészt mert nagymama létére mer új kapcsolatba belevágni, másrészt mert egy külföldivel való kapcsolat automatikusan alacsonyabbrendű nővé fokozza le mások szemében). És ez így mehetne tovább a végtelenségig, ha a környezetében levők nem jönnének rá hirtelen, hogy szükségük van a vegyes házaspár segítségére. Emi pedig örömmel teljesíti hirtelen, bár nem érdek nélkül kedvessé vált családtagjai, kollégái és szomszédai kéréseit, és elfelejteni látszik azokat a megaláztatásokat, amelyeket korábban elszenvedett tőlük. Sőt férjét elkezdi ugyanúgy egzotikumként és/vagy háziszolgaként kezelni, ahogyan a társadalom a színesbőrűekhez általában viszonyul.

A darab vége felé a néző (vagy legalábbis az én baráti társaságom) őszintén sajnálja a cirkuszi attrakcióként mutogatott Alit és kb. meg tudja érteni, miért menekül vissza az arab barátokhoz (és barátnőhöz). Anélkül, hogy Emit felmentenénk vagy elítélnénk, érdemes belegondolni, miért is csinálja ezt. Túl gyenge érv, hogy ő is így szocializálódott, hiszen Alival való kapcsolata kezdetén hajlandó volt szakítani saját kultúrájával, sőt családjával is a férfi kedvéért. A kirekesztettség azonban magányos állapot: mindannyian vágyunk rá, hogy tartozzunk valahová. Emi ezt talán még nehezebben élte meg, hiszen élete első évtizedeiben ő a többséghez tartozott, legalábbis a saját társadalmi közegében. Csak Ali iránti szerelme vehette rá, hogy vállalja a teljes magányt, és amint felcsillant a lehetősége, hogy új férjével együtt is befogadásra lelhet, minden erejével próbált ehhez a közösséghez idomulni. Az is lehet, hogy saját közösségétől tudattalanul is átvett bizonyos gondolkodásmódokat, például azt, hogy a Németországban élő arabok ne ragaszkodjanak annyira a saját kultúrájukhoz.

Az LMBT párhuzam nemcsak azért adja magát, mert Fassbinderről tudjuk, amit tudunk. Szemben azokkal, akik eleve egy kisebbségi közegbe születnek (pl. a romák vagy az ázsiaiak), az LMBT emberek többsége egy heteró közegben szocializálódik, és gyakran csak hosszú évek után – akár felnőttkorban – szembesül azzal, hogy kilóg onnét. Így aztán éppúgy sokkolhatja őt az addig akár észre sem vett előítéletesség, mint egy olyan embert, aki bevándorlóval házasodik össze (vagy akinek egy családtagja előbújik vagy fogyatékos lesz). Sokan úgy próbálnak befogadást nyerni, hogy még jobban teljesítenek, mint a heterók (munkahelyen, családi kötelezettségekben stb.) és különbözőségük helyett – ami miatt kirekesztik őket – a heterókhoz való hasonlóságukat hangsúlyozzák. A queerelmélet akadémikus képviselői igen kritikusok az ilyen LMBT emberekkel szemben, és azzal vádolják őket, hogy bűnrészesek saját közösségük még marginalizáltabb tagjainak kirekesztésében (pl. ilyen megjegyzések formájában, hogy „én nem rázom a seggemet a pride-on, mint azok a hülye transzvesztiták!”). Szerintük azzal, hogy LMBT emberek megpróbálnak idomulni az aktuális normákhoz, megerősítik azokat és így még nehezebb lesz a heteronormatív rendszert megdönteni. Csakhogy a tudósok két dolgot felejtenek el. Egyrészt a heterókhoz idomuló LMBT emberek azért teszik ezt, mert szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová; a problémát nem az ő kritizálásuk fogja megoldani, hanem ha létrejönnek olyan befogadó közösségek (vidéken is, nem-középosztálybelieknek is, akadálymentesen), amelyeknek normái alternatívát kínálhatnak nekik a heteronormativitáshoz képest. (Persze a queer tudósok többsége valószínűleg sose élte meg a sehova se tartozás érzését, hiszen nemzetközi akadémiai hálózatokat alkotnak, és ráadásul vannak annyira mobilisak, hogy akár személyesen is rendszeresen találkozzanak.) A másik elfelejtett dolog pedig az, hogy a heteronormativitás is változhat, és nagyobb esélyünk van megváltoztatni belülről, mintha elzárkózunk a saját alternatív értékeket valló kis közösségeinkbe, ahogy a 70-es években sok feminista kommuna tette. Kutatások bizonyítják például, hogy azokban az országokban, ahol az LMBT emberek jogegyenlősége nagyjából megvalósult, az azonos nemű kapcsolatok megítélése is javult, sőt egyre több heteró veszi át stílusában vagy párkapcsolata menedzselésében az LMBT közösség értékrendjét (emlékezzünk csak a Melegítő című tévéműsorra). Ezzel nem azt mondom, hogy okés dolog másokat lealázni vagy kihasználni saját befogadásunk érdekében. De létezhetnek olyan stratégiák, amelyek nem sodornak minket perifériára, ugyanakkor – és részben épp ezért – lehetőséget adnak arra, hogy befolyásoljuk az emberek gondolkozását.

Isabel Allende: La isla bajo del mar

A XVIII. századi Dominikán (akkor még Saint-Domingue francia gyarmat) két jóbarát végeérhetetlen vitákat folytat a rabszolgaságról. Toulouse Valmorain humánus rabszolgatartónak tartja magát: elutasítja a kegyetlenkedést és álma egy olyan ültetvényt létrehozni, ahol a rabszolgák megfelelő élet- és munkakörülmények között élhetnek, meggyőződése viszont, hogy a rabszolgaság mint rendszer megváltoztathatatlan, hiszen előfeltétele a gyarmatokon kialakult ültetvényes gazdálkodásnak. Parmentier doktor ellenben abolicionista: a rabszolgaság teljes megszüntetéséért küzd. (A különbségük megmutatkozik abban is, melyikük hogyan kezeli színesbőrű partnerét: amikor beüt a krízis, Valmorain is mindent megtesz szeretője megmentéséért, de a doktor az, aki – sok év rejtőzködés után – nyíltan felvállalja a kapcsolatát.) A történelem és az élet persze a doktort igazolja: hiába alkot meg Valmorain egy humánus mintagazdaságot, felesége folyamatosan próbálja – olykor sikerrel – bevezetni ott a más ültetvényeken gyakorolt kegyetlenebb módszereket, a regény fekete szereplői pedig csak felszabadításuk után tudnak kiteljesedni.

LMBTQ aktivista körökben nem újdonság az a gondolat, hogy csak a teljes jogegyenlőség jelenthet biztonságot. Amíg nincs házasság, csak bejegyzett élettársi kapcsolat, az azzal járó jogokat bármikor megkurtíthatják, ahogy erre egyszer már történt is kísérlet Magyarországon. Az egyenlő házasság melletti gyakori érv, hogy ha az megvan, már biztosítva érezhetjük a jogainkat. Ez az elképzelés azonban megdőlt most decemberben, amikor Bermudán – alig fél évvel a bevezetése után – visszavonták az azonos neműek házasságát. Tekinthetjük ezt tanmesének is arról, hogy mi történik, ha egy jogi intézményt azelőtt vezetnének be, hogy a társadalom fel lenne rá készülve, de szerintem nem ez a lényeg. Egyrészt Bermuda ugyebár brit gyarmat, és az egyenlő házasság bevezetése legalább részben az anyaország (vélt vagy valós) nyomásának volt a következménye; azzal, hogy most visszavonták, autonómiájukat fejezték ki. Ez szépen mutatja, hogy az LMBTQ embereknek biztosított és nem biztosított jogok gyakran egyáltalán nem az elfogadásról vagy elutasításról szólnak, hanem sakkfigurák egy politikai játszmában (lásd az EU nyomására bevezetett antidiszkriminációs törvények számos kelet-európai tagállamban). Másrészt a bermudai történet azt is példázza, hogy az LMBTQ emberek teljes egyenjogúságát nem a törvény betűje biztosítja, hiszen a törvények megváltoztathatók. A feketék elnyomása sem szűnt meg a rabszolgaság eltörlésével, ahogy az amerikai Délen a hatvanas évekig uralkodó apartheid-rendszer tanúsítja, viszont előfeltétele volt annak. Ugyanígy az azonos nemű párok elfogadását nem az egyenlő házasság mint intézmény jelenti, hanem az az állapot, amikor már senki nem kezeli ezeket a kapcsolatokat másként, mint a heterókét. Ez viszont jogi egyenlőség nélkül nem valósulhat meg. Amíg valakit a törvény másodrendűként kezel, akár a leghumánusabb körülmények között is, nincs esélye arra, hogy másokkal egyenrangú életet élhessen.

Erőss Krisztián: Meleg családi fészek

Tény, hogy nem vártam mély irodalmi élményt a könyvtől: egyrészt ismerem a szerzőt, másrészt nem lehet véletlen, hogy a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár nem a „Szépirodalom”, hanem a „Család” szekcióba helyezte. A gyengén és slendrián módon megírt regények minden jellegzetességét felmutatja: követhetetlenül sok és nem egyénített szereplő, sablonos leírások, következetlenségek (az egyik szereplő elhunyt párját először Andrásnak, majd pár oldallal később már Istvánnak hívták), tárgyi tévedések (hogy kerülnek cecelegyek egy budapesti lakásba?), a jellemrajz – ha beszélhetünk ilyenről – logikátlansága (a leszbikusok gyerekneveléséről folytatott vita szövegeit a szerző szó szerint egy internetes fórumról ollózta, ám sikerült néha ugyanazon szereplő szájába egy megszólaláson belül egymással ellentétes véleményeket adnia) stb. A könyv élvezeti értékét azonban ezeknél sokkal jobban (és negatívan) befolyásolja didaktikussága. Erőss Krisztián úgy gondolta, a főszereplő meleg pár életén keresztül a teljes magyarországi LMBT kultúrát bemutatja az olvasónak. Az láthatóan nem jutott eszébe, hogy aki egy ilyen könyvet a kezébe vesz, jó eséllyel nem annyira tájékozatlan, hogy totálisan alap dolgokat is el kellene neki magyarázni, sőt talán nem is örül annak, hogy ennyire hülyének tartják. De még ha például nem sok információja volt is mondjuk a meleg holokausztról, akkor sem biztos, hogy húszoldalas előadást akar róla végigrágni egy olyan könyvben, amelyet ő vélhetően a cselekménye miatt kezdett el olvasni. Persze szép és jó, ha valaki tájékoztatni akarja a heteró közönséget, ennek azonban megvannak a maga műfajai, az ismeretterjesztő könyvtől a brosúrán át a blogig. Egy szépirodalmi műbe is belekerülhet valamennyi tájékoztatás (ez időnként amúgy is elkerülhetetlen, pl. ehhez a történethez szükséges valamennyit beszélni a mesterséges megtermékenyítés technikájáról), de ha teljesen lenyomja a cselekményt, akkor csak a nagyon elszántak (vagy leendő kritikusok) fogják a könyvet végigolvasni.

A legnagyobb baj azonban a könyvben szereplő információáradattal az, hogy igen gyakran nem állja meg a helyét. A meleg szereplők folyamatosan arra panaszkodnak, hogy nemi identitásuk (nem pedig szexuális irányultságuk) miatt éri hátrány őket, a születési nemüket megváltoztatni kívánó embereket transzvesztitaként (nem pedig transzszexuálisként) emlegetik, a Melegség és Megismerés program neve pedig „Ismerd meg és toleráld a másságot” lett, ami egyrészt túl hosszú és idétlen, másrészt szembemegy a program két alapvetésével (elfogadást várunk, nem puszta toleranciát+a melegség nem „másság”). Hasonló baromságok más, tájékoztató célból íródott magyar művekben is fellelhetők. Láthatóan elterjedt az LMBTQ emberek között és környezetükben az a tévhit, hogy ha valaki tagja egy közösségnek, akkor automatikusan mindent tud róla és képes is lesz arra, hogy ezt továbbadja. Pedig ez a mi esetünkben még annyira sem igaz, mint mondjuk az etnikai kisebbségeknél. Ez utóbbiak esetében ugyanis a gyerek általában beleszületik a kultúrába, kiskorától fogva folyamatosan tanulja; a legtöbb LMBTQ ember viszont csak előbújása után találkozik ezzel a közösséggel és ugyanúgy tanulnia kell a szokásokat, normákat és szóhasználatot, mint az idegen kultúrába csöppent antropológusnak. Ráadásul az LMBTQ közeg igen sokrétű, és csak mert valaki ismeri egy szeletét (pl. a középosztálybeli, aktivizmusról valamennyi fogalommal rendelkező fiatal meleg férfiak közegét), még nem biztos, hogy más csoportokról (pl. transz* emberek vagy LMBTQ jogvédők) is vannak ismeretei. Mielőtt kineveznénk magunkat „tapasztalati szakértő”-vé, vegyük észre, hogy tapasztalati úton saját kultúránkat se tudjuk teljességében megismerni (ahogyan nem tud túl hiteles leírást adni a busójárásról egy olyan ember, aki sose látta). Ami önmagában nem baj, de ha magunkra vállaltuk azt a feladatot, hogy „felvilágosítjuk” a nyilvánosságot LMBTQ témában, akkor vagy maradjunk meg a saját személyes tapasztalatainknál, vagy igenis olvassunk és nézzünk utána a dolgoknak, ellenkező esetben nemcsak félretájékoztatjuk a heterókat, de saját közegünk bizonyos tagjait (esetünkben a transzneműeket) is megbántjuk, ami akár töréseket okozhat a közösségen belül.

Egy apa nem pótolható

A plakát a prosztatarák megelőzésére hívja fel a figyelmet, akárcsak a tavaly megindult szakállnövesztő akció. Ezzel nincs is semmi baj. A plakát szövege – „Egy apa nem pótolható” – viszont engem meglehetősen zavar: azon túlmenően, hogy bújtatva sikerül stigmatizálnia az egyedülálló anyákat, azt sugallja, hogy egy férfinak kizárólag családja érdekében fontos odafigyelnie az egészségére. Nem azért, hogy neki magának jó legyen, esetleg hogy másfajta módon hajtson hasznot a társadalomnak. Hasonló üzenetű rákellenes plakát korábban női szereplővel is volt már („a családomnak még szüksége van rám” típusú üzenettel), de azon már meg se lepődünk, hogy egy nő számára az uralkodó diskurzusok a családot jelölik ki mint legfontosabb teendőt. Az viszont újdonság, hogy egy férfi nem sakkpartnerként, mentőápolóként vagy egy civil szervezet önkénteseként, hanem apaként nem pótolható.

Látok némi párhuzamot az itt leírt jelenség és az emberi test szexualizálása között. Annak idején a feministák hevesen tiltakoztak az ellen, hogy a nőket a média szexuális tárgyként ábrázolja, és a közbeszédek is így viszonyulnak hozzájuk. Mostanra kezd ezen a területen kialakulni a nemek közti egyenlőség, de nem pont úgy, ahogy a feministák elképzelték: mára már a férfiakat is tárgyiasítják a reklámok és a nők is olykor úgy beszélnek róluk, mintha pusztán testrészekből állnának. A plakát tanúsága szerint most – talán valamennyire tudatosan, a népességfogyás és hasonló pánikok miatt – a család lett nemcsak a nők, hanem a férfiak elsődleges feladata is. Persze az nem baj, hogy gondoskodó férfiak jelennek meg a reklámokban, de az már igen, ha őket is csak mint családtagot és nem mint önálló egyéniséget tekintjük értékesnek. Szeretném a magam – és vélhetően sok más feminista – nevében leszögezni: mi nem ezt akartuk.