Hitler gyermekei

***SPOILER***

Ha nem is Hitlernek, de magas rangú náci vezetőknek a leszármazottai a doku szereplői. Különbözőképpen kezelik kínos örökségüket: van, aki hazáját is elhagyta miatta, van, aki viszont aktívan próbál segíteni a rendelkezésére álló infókkal a holocaust kutatóinak. Rainer, Auschwitz volt parancsnokának unokája effektíve ráveszi magát, hogy ellátogasson a haláltáborba és ott beszéljen a látogatókkal, akik között túlélők és azok leszármazottai is vannak. Ezeket őszintén meghatja, hogy Rainer mély megbánást mutat nagyapja bűnei miatt. Ahogy azonban Rainer zsidó barátja kifejti: a bűntudat nem megoldás, nem törli ki azt, ami megtörtént.

Ezzel természetesen egyetértek, ugyanakkor azt gondolom, jellemző, hogy ez a mondat egy német szájából hangzik el. A németek évtizedek óta nagyon tudatosan dolgozzák fel a nácizmus örökségét, ami Magyarországon viszont nem történik. Hajlamosak vagyunk a németeket hibáztatni a magyarországi zsidók kiirtásáért, mintha a magyaroknak semmi szerepük nem lett volna az antiszemitizmusban, noha teljesen magunktól hoztunk zsidótörvényeket jóval a holocaust előtt. Azoknak a magyaroknak, akik éltek a negyvenes években, jelentősen több közük van a zsidók kiirtásához, mint Rainernek, aki nem, és utódaiknak is bele kellene gondolniuk, mit tettek az őseik, és mit tehetnek ők maguk azért, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Sajnos ennek mi még a közelében sem tartunk. Úgyhogy, hiába nem old meg mindent a bűntudat, ideje lenne legalább annak előkerülnie Magyarországon.

Klaus Offe: Varieties of Transitions - miért nem volt ellenzék az NDK-ban?

Talán sokan tudták, én ebből a könyvből tudtam meg. Valamikor létezése elején az NDK lehetőséget nyújtott az ottani ellenzékieknek, hogy áttelepüljenek az NSZK-ba. Ezt ők jellemzően meg is tették, az NDK meg jól járt, mert csak a lojális állampolgárok maradtak. Nem is volt ott se 56, se 68 - nem volt, aki megcsinálja.

Egy diktatúrának persze több eszköze is van arra, hogy megszabaduljon a lehetséges rebellisektől. Ezért szeretné a FIDESZ inkább a szakiskolákba küldeni a gyerekeket, mint gimnáziumba, mert azokban kevesebb tudáshoz fognak hozzáférni és kevésbé tudják megkérdőjelezni az állami intézkedéseket. Az itt tanuló diákok röghözkötésével Orbánék közvetve azt sugallták, hogy aki bármilyen módon szeretne nemzetközi karriert csinálni, annak praktikus elhagynia az országot. Sokan meg is tették, de bosszantó mennyiségű diák még ittmaradt. Márpedig ugye egy diktatórikusan kormányozni kívánó pártnak nem praktikus, ha az országban sok olyan fiatal van, akik átlátják a társadalom működését. Logikus tehát, hogy ha szűkítjük a felsőoktatást, elsősorban a társadalomtudományi szakokat kell megszüntetni.

"Hogy lesz enélkül a tudás nélkül identitáspolitika, nemzetpolitika, diplomácia, kultúrpolitika?" - kérdezte a hétfői tüntetésen az egyik felszólaló. Hát úgy, ahogy az uralkodó párt elképzeli. Igaz, ők nem feltétlenül értenek hozzá, de inkább belemennek ebbe, mintsem hogy esetlegesen egyet nem értő szakemberek legyenek az országban, akikből kialakulhat egy ellenzék.

Mi következik ebből? Többek között az, hogy megnövekedett felelősségünk van nekünk, akik még tudtunk társadalomtudományt tanulni ebben az országban. Valahogyan át kell adnunk a fiatalabb generációknak azt a tudást, amit ők már lehet, hogy nem fognak tudni megszerezni. Ha nem tudjuk oktatási intézményekben megtenni ezt, akkor máshogyan - akár az interneten keresztül.

Vízválasztó

***SPOILER!***
Damla és Kevin nyaralni mennek a török tengerpartra, ahol Damla a gyerekkorát töltötte, és találkoznak Burakkal, Damla első szerelmével. Kevin úgy tudta, Burak szemét módon faképnél hagyta Damlát, amikor az teherbe esett, de Burakkal való konfrontációja során kiderül, hogy a férfi nem is tudott a terhességről. Később kiderül, hogy Damla csak akkor fedezte fel a terhességet, mikor már elkezdte tanulmányait New Yorkban; tizenévesen, egy gyerekkel egyedül egy idegen városban nem lett volna esélye befejezni az iskolát, ezért döntött az abortusz mellett. Ezt a döntést visszamenőleg azonban nemcsak Burak nem tudja elfogadni, hanem az üdülőtelepen élő többi férfi sem, akik elfordulnak Damlától vagy gúnyt űznek belőle. Senkinek nem jut eszébe belegondolni, hogy Damlának tényleg nem volt más lehetősége; ha félbehagyja az iskolát és visszatér Törökországba, nemcsak karriert nem tud építeni, hanem vélhetően elfordulnak tőle mint megesett lánytól. Az se merül fel senkiben, hogy a nem kívánt terhességek előidézéséhez minimum két személy szükséges, és a másiknak is felelőssége van abban, hogy ez megtörtént; ráadásul egy tizenéves srác valószínűleg könnyebben szerez be óvszert, mint egy hasonló korú lány fogamzásgátlót. Damla unokatesójának férje például azt kérdezi feleségétől: „Te tudtad, mi van Damlával?”, nem pedig azt „Te tudtad, mit csinált Burak?” (vagy akár: „Burak és Damla?”)

Persze joggal mondhatjuk, hogy ha a férfit ugyanúgy felelőssé tesszük a gyermek létrejöttében, ugyanolyan beleszólásának kell lennie abba is, hogy megtartsák-e. Az ilyen típusú filmekben a férfi rendszerint azt szokta a nő szemére vetni, hogy nélküle döntött, pedig az a magzat az övé is volt (bár a férfiak gyereknevelésbe való bevonódásáról szóló kutatások tanúsága szerint ugyanezek a férfiak jellemzően nem szentelnek túl sok figyelmet a gyereknek, ha a közös döntés alapján az mégis megszületik). Jogos elvárás,hogy egy pár két tagja megbeszélje azokat a döntéseket, amelyek mindkettőjükre tartoznak. Ilyen szempontból azonban nemcsak Damla marasztalható el, hanem Kevin is, aki felesége megkérdezése nélkül vett egy házat. A társaság tagjai láthatóan tudnak arról, hogy az üzlet Damla háta mögött történt, mégsem kritizálják Kevint, inkább jól szórakoznak Damla meglepetésén. Kevinnek láthatóan joga van Damla nélkül dönteni egy közös dologban (akkor is, ha Damla ennek szemlátomást nem örül, és első gyereküket várva lehet, hogy nem is engedhetnék meg maguknak), de Damlának nincs joga Burak nélkül dönteni a magzat jövőjéről, noha az őrá jelentősen nagyobb terheket róna, mint a férfira.

A szerelmi háromszög-történetekben előre sejthető, hogy a hősnő a két férfi valamelyike mellett köt ki (és jelen esetben eléggé valószínűsíthető az is, melyik mellett). Én azonban őszintén szólva egyik pasinak sem tudtam drukkolni. Mindketten egy olyan patriarchális szemléletet képviselnek, amely érzéketlen a nők speciális dilemmái iránt, és a párok közös döntéseinek elvét csak a nőre vonatkozóan tartja kötelezőnek.

Helyedbe lép - női sorsok a filmművészetben

A film utáni beszélgetésnek három vendége volt: Gát Anna dramaturg, Vincze Teréz filmkritikus és Bíró László pszichológus. Az első benyomások megosztásakor ez utóbbi találta azt mondani, hogy abszolút nem tudott kapcsolódni a filmhez, mert ebben egy normális mondat nem hangzott el, és minden szereplője személyiségzavaros: nem mutatnak például kötődést és érzelmeket. Mire a két női résztvevő elkezdte neki magyarázni a film társadalmi hátterét. A pszichológus visszakozott: ja, ő nem foglalkozott a társadalmi közeggel, csak a szereplők pszichológiájával, és magából indult ki: pl. ő elképzelhetetlennek tartaná, hogy ne érezzen empátiát egy olyan helyzetben, amiben a film egyik hősnője láthatóan nem érzett.

Mondjuk azt már önmagában is elég gáznak tartom, hogy egy pszichológus a saját reakcióiból indul ki és patologikusnak bélyegzi a másmilyeneket. Az is érdekelne, hogy klinikai pszichológusként vajon hogyan tudja kezelni az érzelmeket és kötődést nem mutató klienseit (mert ilyet bőven látni Magyarországon is), ha egy szimpla filmen is kiakad ilyesmik miatt. Sokkal aggasztóbbnak találom viszont azt a hozzáállását, hogy ő nem foglalkozik a társadalmi közeggel. Egyrészt ő maga is felhozta az Éva lányai című könyvet (valószínűleg önigazolásként, hogy ő igenis olvasott nőkkel foglalkozó szakirodalmat – nyilván nem tudja, hogy ilyesmiből több is van) és megállapította, hogy annak alapján az elmúlt korok emberei mind személyiségzavarosok voltak; ebből azonban nem jutott el arra a következtetésre, hogy a személyiségzavar kulturálisan meghatározott fogalom (és a jelek szerint Thomas Szaszt vagy Foucault-t se olvasta, akik erre már korábban rájöttek). Másrészt az etnocentrizmusa praktikus szempontból is probléma, ugyanis Magyarország multikulturális társadalom (akár szeretjük, akár nem). Semmi nem biztosítja, hogy Bíró László egy nap nem találkozik szembe egy muszlim, kínai vagy netán pont koreai klienssel, és akkor bizony komoly károkat okozhat, ha nem veszi figyelembe az illető kulturális hátterét. Na meg a magyarok sem annyira egyformák, mint ahogy az ő budapesti értelmiségi nézőpontjából látja. A két másik résztvevő célzott rá, hogy több párhuzam lelhető fel a film és saját országunk elnyomottai között. Hogy csak egy példát mondjak: én személyesen találkoztam olyan emberrel, akinek béranyától lett gyereke (attól, hogy illegális, még sokan csinálják), és ő is ki volt akadva azon, hogy a béranya nem vigyázott eléggé az egészségére és ezzel az ő gyerekét veszélyeztette – vagyis ugyanúgy tárgyiasította, csak egy konténernek tekintette a nő testét, mint a filmbéli meddő asszony.

Egy hónapon belül most voltam másodszor olyan beszélgetésen, ahol a meghívott pszichológus az általa mondott hülyeségekkel saját szakmáját járatta le. Én konkrétan ismerek normális pszichológusokat is (ha nem is túl sokat), tehát tudom, hogy léteznek. Az a közönség viszont, aki csak ilyen beszélgetéseken találkozik velük, könnyen elkönyvelheti magában, hogy mind ilyenek, és nem fog segítséget kérni, amikor tényleg szüksége lesz rá. Úgyhogy a különböző beszélgetések szervezőit ezúton megkérném: válogassák meg, melyik pszichológust hívják meg vendégnek, a társadalom lelki egészsége érdekében.

Elveszett műkincsek nyomában - Vermeer

***SPOILER***
Han van Meegeren egy XX. századi holland festő volt, akit lefikáztak, hogy túl hagyományos stílusban fest, ezért elkezdett Vermeert hamisítani. Tök profin csinálta, egy csomó műértőt meg múzeumot megtévesztett. Igazából le se bukott volna, ha nem ad el egy ál-Vermeert Göringnek, így a háború után kollaborálással vádolták, amiért holland nemzeti kincseket átpasszolt a németeknek. Van Meegeren úgy döntött, jobban jár, ha bevallja, hogy a cucc nem is volt nemzeti kincs.

Nem sokkal azután, hogy a doku mindezt kifejti, szó esik Vermeer Szent Praxidis című képéről. Ez egy nem túl ismert darab (maga a szent sem az - a Wikipedián csak ezzel a képpel kapcsolatban merül fel a neve), sokáig vitatták is, hogy tényleg Vermeer-e. Egy korábbi olasz mester festményének másolata, nem is tekintik túl sikerült darabnak, a Christie's árverésén mégis több mint 6 millió fontért kelt el 2014-ben.

Nekem az volt a furcsa, hogy a doku készítőiben fel sem merült: Han van Meegeren és Vermeer ugyanazt csinálta. Vagyis majdnem ugyanazt, mert van Meegeren nem a létező Vermeer-képeket kopizta, hanem saját képeket festett Vermeer stílusában. Igaz, van Meegeren konkrétan hazudott a képek szerzőségéről, Vermeer viszont csak nem árulta el (a legtöbb képén nincs szignó), ám ez alapján még tarthatnánk van Meegerent egy igen hazug festőnek, de nem feltétlenül svindlernek. Mégis a nagyon hasonló viselkedésért az egyiket bűnözőnek kiáltották ki, a másikat meg ünnepelték - és ez annak ellenére is szembeötlő különbség, hogy (talán az égi igazságszolgáltatás megnyilvánulásaként) van Meegeren sose ülte le a büntetését (t.i. még előbb meghalt), Vermeer pedig értelemszerűen egy fillért se látott abból a 6 és fél millió fontból.

Tudjuk persze, hogy a művészethez való hozzáállás sokat változott a századok alatt. A középkorban és kora újkorban teljesen rendben volt mások műveit lemásolni, míg a XX. században nemcsak a festménynek kellett eredetinek lennie, hanem a művészi stílusnak is. Van Meegerennek tehát nem az volt a bűne, hogy nem tudott festeni, hanem hogy nem eléggé egyedi vagy divatos stílusban csinálta. Nekem viszont ez egy kicsit olyan, mintha számonkérnénk a Bécsi Filharmonikusokon, hogy miért nem nyomnak be egy kis drum'n'base-t az újévi koncert alá.

Mindezzel nem az a célom, hogy van Meegeren fan klubot indítsak (nem jönnek be a képei annyira, de igazából Vermeer több képe - köztük a Szent Praxidis - sem). Az egész történetnek inkább az a tanulsága (ameddig a doku nem jutott el), hogy a művészet ugyanolyan relatív fogalom, mint más kulturális jelenségek, és még ugyanabban a kultúrában is párszáz év különbséggel vagy különböző művészeti ágakban látványosan eltérő értelme lehet.

Baszódjál meg KDNP!

https://www.youtube.com/watch?v=8N63K0VzsNk&t=34

Ez a dalocska nem véletlenül tett szert nagy népszerűségre. A káromkodásoktól eltekintve az az igazán találó benne, hogy a benne bemutatott személy nem más, mint a FIDESZ/KDNP ideálpolgárja: keresztény, középosztálybeli, családos. Ő aztán tényleg megpróbál úgy élni, ahogy azt a keresztény kurzus elvárja, kenyérsütés stb.), de éppen ebben akadályozza meg a vasárnapi zárvatartás.

Persze nem szerencsés a dal üzenetét úgy értelmezni, hogy csak az a rendes ember, aki templomba jár, kenyeret süt és minimum 3 gyereke van, valószínűleg az alkotók se így gondolták. Arra viszont nagyon jól felhívja a figyelmet, hogy a jelenlegi politikai vezetők intézkedéseikkel saját szavazótáborukat is elidegenítik. A vasárnapi zárvatartást a közvélemény-kutatások szerint a lakosság 2/3-a ellenzi, márpedig a legutóbbi választások eredményei alapján ez legalább felerészben átfedi a FIDESZ szavazóit. Ahogyan a szurkolói kártyák bevezetése ellen tiltakozva pont a focirajongók bojkottálják a vadonatúj stadionokat, és pontosan azok a fiatalok menekülnek a röghöz kötés ellen külföldre, akiknek a munkájából tovább épülhetne az ország.

Túlzott optimizmus lenne azt gondolni, hogy ezzel megáll a sorozat. Viszont előbb-utóbb más csoportok is ráébrednek, hogy az általuk megválasztott pártok éppen az ő érdekeiket ássák alá-

Michael Ignatieff: Is Liberty Divisible?

Mindig nagy élmény számomra, ha olyan tudóst hallok előadni, akitől már olvastam könyvet és az nagy hatást tett rám. A könyve alapján Michael Ignatieffről tudtam, hogy az emberi jogokat mindennél többre tartja, azt viszont nem, hogy nagyszerű előadó, igazi jó arc és meglepően képben van a magyar helyzettel kapcsolatban. És emellett (ritka adomány ma Magyarországon ilyennel találkozni) optimista: számtalan olyan tényezőt sorolt fel, amelyek miatt a kelet-európai (és egyéb) autokrata rendszerek korántsem stabilak. Nem meglepő tehát, hogy megkapta a 200 forintos kérdést: mi kellene az Orbán-rendszer megdöntéséhez? Michael erre is tudott válaszolni, három fő gondolatban:

1. Egységes, vagy legalábbis ellentéteit a közös célokáért félretevő ellenzék. Mondjuk nem ő az első, aki ezt felvetette, de elgondolkodtató, hogy idelátogató külföldiként is rögtön ez az első gondolata. Hozott egy példát: Magyarországon hagyománya van a szabadságszeretetnek és a függetlenségért való küzdelemnek (gondoljunk csak 1848-ra vagy 1956-ra), az ellenzék mégsem képes ezekből egy közös hagyományt kovácsolni, hanem mindenki a maga céljaira használja fel őket.
2. Orbán Viktor démonizálása helyett a saját programra koncentrálni: ne arról szóljanak a beszédek, hogy a mostani rendszer mit csinál rosszul, hanem hogy adott párt ehelyett hogyan csinálná. Visszagondolva a múlt vasárnapi tüntetésre (meg sok korábbira azelőtt), ez bizony hiánycikk.
3. Megszólítani a vidéket. Michael szavaival élve (aki a kanadai liberális párt vezetője volt, és egyszer választást is nyert, bár azóta egy másikat elveszített): a rendszer megbuktatásához sok estét kell eltölteni lepukkant kis isten háta mögötti szállodákban, ahol talán csak 10 ember gyűlik össze, és ezt a 10 embert kell meggyőzni a céljainkról. És ezt folytatni 2-3 éven át, amíg a sokszor 10 (majd később 20 majd 100) emberből összegyűlik egy vidéki szavazótábor.

Én is gyakran utálom, amikor a külföldiek jobban tudják, mit kéne csinálni Magyarországon (az emigráns magyarok különösen jók ebben), de Michael meglátásaival teljesen egyet tudok érteni. Így szokásomtól eltérően nem is azért írtam blogbejegyzést erről az előadásról, hogy hosszan reflektáljak rá, hanem hogy ilyen módon olyanok is olvashassák, akik magára az előadásra nem jutottak be. Szerencsés esetben akár az ellenzék képviselői is.