Dollárpapa gyermekei: Otthon

A darab eredeti címe, A pelikán, arra a legendára utal, amely szerint a pelikán felhasítja saját mellkasát és vérével táplálja utódait. A történetbeli anyát, Krisztinát, veje hasonlítja a pelikánhoz, és ő magáévá teszi ezt a szerepet. Szívesen emlegeti, hogy mindent a gyermekeiért tesz, saját önálló életét feláldozva. Közelebbről megvizsgálva azonban láthatjuk, hogy Krisztina egyáltalán nem gyermekei érdekeit nézi. Felnőtt lánya és férje kettesben akarnának lakni, de ő ragaszkodik hozzá, hogy vele éljenek; egyetemista fiát viszont, aki szíve szerint maradna a szülői házban, kirúgja azzal, hogy ideje függetlenné válnia. És persze hamar kiderül, hogy ez a felállás miért az ő igényeinek felel meg (ebbe most nem megyek bele, mert nagyon spoiler lenne).

Az önfeláldozó anya mítosza egész kultúránkat áthatja, és kapóra jön azoknak az anyáknak, akik szeretik magukat áldozatnak beállítani, miközben valójában kontrollálni próbálják családjukat. Több anyát ismerek, aki gyermeke hálátlanságáról panaszkodik. Ezekről a gyerekekről gyakran kiderül, hogy "hálátlanságuk" mindössze annyiból áll, hogy önálló döntéseket hoztak vagy szeretnének hozni, amelyek esetleg eltérnek anyjuk akaratától. Volt, ahol az anya erre annyira hevesen reagált, hogy a gyerek egyetlen megoldást látott: megszakított vele minden kapcsolatot. Ha pedig a gyerek nem száll szembe az anya akaratával nyíltan, ez megmérgezheti egész jövőbeni kapcsolatukat. Láttam olyan családot, ahol ez 30 évig tartott, és lefogadnám, hogy az anya nem erre vágyott. De belesodródott, mert nem tudott megszabadulni az önfeláldozó anya szerepétől.

Nemrég hallottam egy előadást Tóth Olgától, aki megemlítette: olyan nők, akik munkanélküliek és nem is reménykedhetnek a foglalkoztatásban, gyakran örömmel fogadják az anyaságot, amelyben végre megvalósíthatják önmagukat. Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik feladják önmagukat gyermekeik kedvéért, legalábbis ezt hitetik el magukkal. De lehet, hogy a gyerekek jobban járnának egy olyan szülővel, aki megvalósítja önmagát és nekik is engedi ezt - vagy legalábbis van annyi önismerete, hogy felismerje, mi az ő igénye és mi a gyerekeié, és annyi felelősségtudata, hogy az utóbbit tekintse fontosabbnak.

Dollárpapa gyermekei: Szerelem

***SPOILER***

Már kezdettől érezhetjük, hogy a történetbéli két testvér (eredetileg Alfréd és Asta, a színpadi változatban Tomi és Emőke) közt erotikus feszültség érezhető. A második felvonásban például hosszan emlékeznek gyerekkorukra, amikor meztelenre vetkőztek egymás előtt. (Ironikus módon Emőke később perverznek nevezi Tomi feleségét, Lillát, mert ruha nélkül mutatkozott a kisfia előtt; mint sokan mások, konzervatívabb szabályokat alkalmaz a szülő-gyerek mint a két testvér közötti kapcsolatra.) Azután Emőke elmondja, hogy anyja leveleiből megtudta: ők egyáltalán nem testvérek, „még csak nem is féltestvérek”, vagyis ami kettőjük közt van, az nem testvéri szeretet.

A fenti szál az eredeti darabban is benne van, ott azonban a megidézett gyerekkori emlékek nem tartalmaznak erotikát; az Alfréd és Asta közötti érzelmi kötődés önmagában válik gyanússá azáltal, hogy egymással nem rokon emberek közt áll fenn. A színpadi előadás nyilván a hatásosság kedvéért vette bele a történetbe az explicite szexuális jelleget (ld. a Veszedelmes viszonyokról szóló blogbejegyzésemet). Így viszont megfordítódik az érvelés: többé nem az az üzenet, hogy az erős érzelmi kötődés csak testvérek közt létezhet erotika nélkül, hanem hogy a testvérek közti viszony erotikus jellege leplezhető. Az első gondolatom az volt, hogy a társulat saját szakállára szüntette meg Tomi és Emőke közt a testvéri viszonyt, mert nem vállalták be az incesztus színpadi ábrázolását; direkt elolvastam a darabot, hogy ez a motívum tényleg benne van-e.

Az egész sztori elég sokat elmond az incesztussal kapcsolatos attitűdökről (ezekről lásd még az Augusztus Oklahomában c. bejegyzésemet), de a családdal kapcsolatosokról is. Mitől tekintünk testvéreknek két embert: attól, hogy részben azonosak a génjeik, vagy attól, hogy együtt nőttek fel? A jelek szerint az előbbi, hiszen amint kiderül az igazság, Emőke azonnal átfogalmazza a kettőjük közti érzést, amit addig testvéri szeretetként tekintettek. A „még csak nem is féltestvérek” félmondat azt sugallja, hogy a féltestvér a gyakorlatban testvérnek számít (ezt láttuk az Augusztus Oklahomában című filmben is). Az azonban, akivel együtt nevelkedtünk, nem testvér, ha nincs vérrokonság köztünk. Itt persze bejöhetnek a beltenyésztéssel kapcsolatos rémtörténetek, de egyrészt Emőke és Tomi nem terveznek gyereket ( az Augusztus Oklahomában vonatkozó szereplőjének nem is lehet), másrészt tudjuk, hogy a rokonoktól született gyerekek abnormalitása csak városi legenda, ezek a hatások csak több generációs beltenyésztés után jelentkezhetnek. Úgy tűnik, az egész történet azt a széles körben uralkodó elképzelést illusztrálja, hogy a vérrokonság a család fő vagy akár egyetlen alapja. Pedig ez az ideológia nem az egyedüli lehetséges és nem is feltétlenül a legjobb, ahogy az örökbefogadásra hiába váró intézeti gyerekek tanúsíthatják.

Népszabadság 2014.09.15: A sírnál...

A szerző temeti a magyar civil szférát. Azt állítja, nem is nevezhető igazán civilnek, hiszen "A civil szféra ma pályázatot ír, pénzt szerez, és alig van kapcsolata a társadalommal", ráadásul "önkéntesek helyett fizetett profik terepe a terület."

Ezek pont azok az érvek, amelyeket Nyugaton az 'NGO-k' (non-governmental organizations, vagyis nem-állami szervezetek) ellen szoktak felhozni. Olyasmikre gondolnak, mint az ILGA_Europe, amelynek egy csomó fizetett alkalmazottja van, öltönyben és aktatáskával. Amikor a közelmúltban amerikai egyetemistáknak kellett beszélnem a magyarországi LMBTQ aktivizmusról (ez a civil szférának az a területe, amelyet legjobban ismerek), elmondtam, hogy nálunk enyhén szólva nem így van. Boldog lehet az az egyesület, amelynek van irodája (jelenleg egynek van saját, egyet pedig jószándékúan befogadott egy másik, nem-LMBTQ szervezet), és ugyancsak ritkaság a fizetett irodavezető. Az adminisztrációt általában az ügyvivők végzik, munka után olykor hajnalig, fizetség nélkül. Tudok olyan egyesületet, amelyet csak úgy sikerült megmenteni a teljes csődtől, hogy egyik ügyvivője személyi kölcsönt vett föl az amúgy is minimális fizetésére. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy az ezekben a szervezetekben dolgozó önkéntesek általában nem a társadalom legjobban fizetett rétegeihez tartoznak - az LMBTQ közegben többségük diák, pedagógus vagy hasonló, a lelkisegély-telefonoknál nagyrészt kisnyugdíjasok dolgoznak - akkor láthatjuk, hogy ez a felállás nem keverendő össze a jól szituált nyugati NGO-kkal. Olyannyira, hogy a fent említett beszélgetésen valaki felvetette: ezeket ne is nevezzük NGO-knak, az más kategória. Pedig egyébként nem, csak éppen ugyanaz a szó mást jelent egy olyan nyugati demokráciában, amely támogatja a civil szférát, mint nálunk, ahol még azt is el akarják venni tőlük, amit nagy nehezen máshonnét összekaparnak. De a nyugati NGO-k sztereotípiája félrevezetheti az újságírót és a hatalmon levőket is (nem mintha nekik félrevezetésre lenne szükségük a civilek elleni fellépéshez).

Az is gyakori érv, hogy ezek a szervezetek nincsenek valódi kapcsolatban a társadalommal. Engem mondjuk mindig érdekelt, kit értenek ilyenkor társadalom alatt, mert velem pl. van kapcsolatuk és én is a társadalom része vagyok. A "társadalommal" való kapcsolatnak egyrészt nem egyoldalúnak kéne lennie, vagyis ha az emberek úgy érzik, egy adott szervezet nem megfelelő dolgokra koncentrál - pl. középiskolákban tart felvilágosító órákat ahelyett, hogy a tanárokat képezné - akkor írjanak szépen a szervezetnek és mondják meg neki. Visszacsatolás nélkül igen nehéz egy közösség igényeit kielégíteni. Az persze igaz, hogy a "társadalom" igen keveset tud ezeknek a szervezeteknek a létezéséről. Honnan is tudna, ha nem tudják hirdetni magukat, hiszen nem kapnak állami támogatást, és most még azt is megpróbálják megakadályozni, hogy külföldi pénzekből működjenek. Nyugaton az NGO-k többek között azoknak az adományaiból tartják fenn magukat, akik a megcélzott társadalmi rétegbe tartoznak vagy azzal szolidárisak, és elismerik a civilek tevékenységét (pl. jómódú melegek), de nálunk az adományozás még kevésbé szokás, mint az önkéntesség: akinek van pénze, inkább elkölti puccos házra vagy egzotikus nyaralásokra, és közben igyekszik fenntartani a látszatot, hogy ő valójában szegény (különösen az APEH felé). Azok a médiumok, amelyek hajlandók ingyen reklámozni egy civil szervezet szolgáltatásait, kevesen vannak, általában kicsik és csak interneten elérhetőek. Így tehát a forráshiány a PR-ra is kihat, következtetésképpen a "társadalom" nem is léphet kapcsolatba a civilekkel, mert nem tud róluk. De ez szerintem még nem ok arra, hogy megszűnjenek. Ahogy egy kedves, már sajnos elhunyt, barátom idézte a Tórát, mikor sajnálkoztam, hogy milyen kevés emberhez jutunk el: "Aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg." És egy igazi demokráciában nincs olyan kicsi embercsoport, amely ne lenne elég értékes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele.

Jamie Ford: Hotel at the Corner of Bitter and Sweet

Henry évtizedeken át őrizte a titkát: hogy kínai-amerikai létére a II. világháború idején szerelmes volt egy japán kislányba. Kínai nacionalista apjának természetesen nem beszélhetett erről, és később fia elől is elhallgatta. Nemcsak azért, mert tiszteletlenségnek érezte volna most már elhunyt feleségével, a fiú anyjával szemben, hanem mert gyakorlatilag nem működik a kommunikáció kettőjük közt. Mondjuk Henrynek enyhén szólva nem volt erre mintája: gyerekkorában szülei ragaszkodtak hozzá, hogy angolul beszéljen otthon (hiszen ő már asszimilálódott amerikai), viszont ők maguk egyáltalán nem értettek ezen a nyelven. A generációk közötti kommunikáció-képtelenség tehát már nyelvi szinten is megnyilvánult. Noha Henry és fia, Marty között ilyen nyelvi akadályok már nincsenek, Henry mégis annyira bezárkózik, hogy fia teljesen félreismeri és őt is meggyőződéses nacionalistának gondolja. Jellemző módon akkor derül csak fény a régi történetre, mikor megjelenik a színen Marty (fehér) barátnője; ő a családon kívülről jött, ráadásul nő, ezért meg tudja törni a generációkon átöröklődött mintákat.

Ironikus módon mindez a kínai kultúrán belül, amely akkora hangsúlyt fektet a családra és a generációk kapcsolatára. Nem mintha nálunk ismeretlen volna a jelenség. Hajlamosak vagyunk mi is úgy gondolkodni, hogy az idősebb generáció alapból konzervatív; azokkal az ideológiákkal azonosítjuk őket, amelyek az ő idejükben uralkodtak, és fel sem merül bennünk, hogy akkor is léteztek lázadók. (Pedig hány fiatal háborodna fel, ha automatikusan azt a hozzáállást tételeznék fel róla, amelyet a legutóbbi iskolai erkölcstan-könyvek prédikálnak!) Érzésekről és emberi kapcsolatokról pedig ugyanúgy nem beszélgetnek apák és fiúk (anyák és lányok még talán), mint Henry családjában. Mindez nem feltétlenül konfliktusokból ered, hanem a kommunikációs minták hiányából. Sok olyan meleg fiút ismerek, aki nem bújt elő apjának vagy más felmenő ági rokonainak, pedig szereti őket. Lehet, hogy homofóbiát feltételez róluk, de ennél sokkal fontosabb, hogy nem is tudja elkezdeni a beszélgetést. Mint egyik interjúalanyom elmondta: apjával az időjárásnál mélyebb dolgokról soha nem beszéltek. Akkor hogyan is hozná szóba a párkapcsolatát? Vagyis sok családnál nem a szeretet hiányzik, az összetartozás vagy az idő, hanem egyszerűen az a készség, hogy más generációk tagjai felé megnyíljunk, illetve meghallgassuk őket.

Yann Martel: Pi élete

Pi két változatban meséli el történetét a japán biztosítótársaság embereinek, az elsőt ugyanis nem hiszik el.Az elsőben állatok szerepelnek, a másodikban emberek. Aztán megkérdezi, melyik tetszett jobban. Az állatos, természetesen.

A japánok válasza nem meglepő. A kegyetlenségeket, amelyek mindkét történetben előjönnek, szívesebben tulajdonítjuk állatoknak, mint embereknek. Hiszen az állat civilizálatlan lény, ráadásul Pi olykor az adott faj jellegzetességeivel magyarázza az állat viselkedését, azt sugallva, hogy ez természettől való és megváltoztathatatlan. Az emberre viszont civilizált kultúrlényként gondolunk, aki még az éhhalál torkában sem képes kegyetlenkedni. Pedig ha más nem is, a világtörténelem igazolja, hogy az emberről alkotott idealizált képünk enyhén szólva téves. Persze ráfoghatjuk, hogy a nélkülözés vezette az embereket a kegyetlenségre, de ez a kegyetlenség nagyobb bennük, mint állat társaikban: a történet mindkét változatában egyedül emberek fordulnak saját fajtájuk ellen, állatok egyszer sem (oké, kevés állatból van egynél több a sztoriban, de akik sokan vannak, azok se). Pi (ez nem spoiler, hiszen már a könyv elején kiderül) megmenekülése után visszatér istenfélő életéhez, mintegy elfeledve mindazt, ami a mentőcsónakban történt. Kettéválasztja a természettel és a civilizációval azonosítható életszakaszát anélkül, hogy megkérdőjelezné, mennyiben volt "természetes" mindaz, amit ő és embertársai az óceánon tettek. A civilizált viselkedés álcája el tudja rejteni magunk elől is kevésbé hízelgő vonásainkat (akármi is az eredetük).

A szerző előszava szerint ez egy olyan történet, aminek hatására hinni fogunk Istenben. Hát, én Istenben nem kezdtem el jobban hinni, csak az emberekben kevésbé.

Naturista strand, Mirca

Ebben a posztban nem adok tényszerű információt a mircai naturista strandról, ugyanis nem találtuk meg. Pedig végigbóklásztunk a bozóttal benőtt tengerparti úton a félig leomlott kőfal mellett, figyelve, hátha megpillantunk egy jól elrejtett „FKK” táblát – a közeli Supetarban így találtuk meg a helyet. A láthatóság és megközelíthetőség ilyen mértéke más országokban is jellemző. A híres tenerifei Hippy Beach csak olyan nyaktörő ösvényen közelíthető meg, hogy a rossz lábammal nem vállalkoztam rá; egy másik tenerifei strandot kőomlás temetett el valamikor a múltban, és láthatóan senki nem vette a fáradságot, hogy ismét látogathatóvá tegye. Lisszabon környékén a legmegközelíthetőbb nudista strandhoz is olyan sokat kellett gyalogolni a buszmegállótól, hogy a párom felvette az edzésnaplójába túra gyanánt. Magyarországon sem jobb a helyzet: a legkönnyebben elérhető Omszki-tónál beszüntették a meztelen fürdőzést, nyilván mert nem volt eléggé elrejtve. A balatonberényi naturista kemping kint van a falu szélén, és a délegyházi tavakhoz is elég komplikált eljutni autó és/vagy jó tájékozódóképesség nélkül. És persze mindenhol az „FKK” kifejezés, amit csak bennfentesek ismerhetnek; a „rendes népek” ne is sejtsék, mi folyik ezeken a helyeken.

A naturisták tehát perifériára kerültek; a teljes meztelenség tabu. Legalábbis egy bizonyos életkor felett, mert a kisgyerekek ugye lazán szaladgálhatnak meztelenül a textiles strandokon. Az ő nemi szervük (hiszen elsősorban annak az eltakarásáról van szó) még megmutatható, a felnőtteké már nem. Valószínűleg azért, mert a felnőtteknél már a szexualitással kapcsoljuk össze ezeket a testrészeket, pedig ugye ők is használják ezeket másra is (a férfiak például pisilésre), és kisgyerekek is folytatnak szexuális jellegű játékokat. Kultúránk azzal, hogy tabuvá teszi a felnőtt test meztelenségét, nemcsak szégyenérzetet generál az emberekben, de a felnövekvő generációt megfosztja információktól. Mert nem minden gyerek látja a más nemű szülőjét (ha van neki) meztelenül (én az enyémet még alsónadrágban sem), és nem is mindegyik jön rá, hogyan találhat pornóvideót az interneten. Én sokáig azt hittem, a felnőtt férfiak pénisze is olyan kis hegyes, mint a kisfiúké, csak nagyobb. És személyesen ismerek olyan középkorú hölgyet, aki tizenpár éves kislányként mutogatós bácsival találkozva nem jött rá, mi az, amit mutogat („olyan volt, mint egy tömlő”). Lehet, hogy ezek extrém példák, de tényleg azt akarjuk, hogy gyerekeink mutogatós bácsikon vagy internetes pornócsatornákon ismerjék meg a másik nem testfelépítését?

A naturisták marginalizált helyzete ezenkívül erősen hasonlít a saját nemük iránt vonzódó emberekére. Mindkét csoportnak saját elzárt tereket hoz létre a társadalom, és nem engedi meg, hogy azokon kívül láthatóak legyenek: a nem nudista strandon meztelenkedőre ugyanúgy rászólnak (akkor is, ha adott helyen amúgy a textilbe öltözöttek is engedély nélkül fürdenek), mint a heteró romkocsmában csókolózó leszbikus párra. (Magyarország mondjuk olyan szempontból extrém, hogy itt olykor önmagát meleg vagy melegbarát helynek hirdető bárban is rászólnak csókolózó azonos nemű párokra, hogy ne botránkoztassák meg a heteró közönséget.) Pedig nem biztos, hogy a kisebbség is ugyanilyen merev elkülönülést szeretne. Sose láttam még olyat, hogy kulturáltan viselkedő heterókat elküldtek volna egy melegbárból, és olyat is csak egyszer, hogy az FKK-n távozásra kérték volna a textileseket (akik ott leginkább állatkert-jelleggel jöttek nézelődni). A békés egymás mellett éléshez nem kell feltétlenül elkülönülni. Tenerife legdélibb csücskén, akárcsak Koppenhágában, egymás mellett napoznak a nudisták és a textilesek, mindenki tiszteletben tartja a másikat. Jó lenne, ha az LMBTQ emberek is megtapasztalhatnának hasonlót.

Bridget Jones 3.

Bridget mármegint megtalálja az álompasit (a könyv során kétszer is – remélem, ez nem spoiler). És mármegint olyan pasikat, akik az udvarlás során vagy még annak előtte folyamatosan gúnyt űznek belőle, kiröhögik, lealázzák mások előtt és azt az érzést keltik benne, hogy ő szánalmas mint nő, katasztrofális mint anya, műveletlen és nevetséges módon nem ura a testének.

Mindez lehet persze egy üzenet az angol férfiak általános szellemi színvonaláról. Elvégre kisfiúkról szokták azt mondani, hogy így fejezik ki vonzalmukat; amikor egy ismerősöm panaszt tett a tanító néninél, hogy kislánya haját rendszeresen rángatja a mögötte ülő kisfiú, a tanító néni azt felelte, hogy biztos tetszik neki a kislány. Mire az anyuka azt felelte, hogy ez őt nem érdekli, akkor tanítsák meg a kisfiút, hogy elfogadható módon fejezze ki a tetszését. Mert azzal, hogy „jaj, de cuki”-ként elfogadják az ilyen viselkedést, azt az elképzelést ültetik a fiúkba, hogy ez teljesen rendben van. Az már más kérdés, hogy egy felnőtt férfi azért eljuthatna az érettség egy magasabb fokára önmagától is. Mert amiket Bridget pasijai időnként mondanak, az simán beillik a párkapcsolati erőszak enyhébb formájának (kivéve persze, amikor ezt még a párkapcsolat kialakulása előtt mondják, akkor szimplán bunkóság). Az igazán frusztráló azonban számomra az volt olvasás közben – akárcsak számos vicces-romantikus film nézése közben (elsőre a Csúf Igazság ugrott be, de rengeteg ilyen van) – hogy a hősnő nemhogy nem kéri ki magának ezt a stílust (vagy csak látszólag), de még vonzónak is találja. Bridget látványosan mindig olyan pasikat választ magának, akik így kommunikálnak, és már csak a happy end kedvéért alakul úgy, hogy kiderül: a gúnyos vagy lekezelő felszín érző szívet takar. Az életben viszont ritkán van így, mert az igazán érző szívű pasikban van annyi empátia, hogy ne bántsák meg azt, akit szeretnek.

Eszembe jutott az a heteró barátnőm, aki folyton panaszkodott, hogy milyen gáz módon bánnak vele a pasik. Épp akkor ismertem egy kedves, jólelkű feminista srácot, aki pedig azért panaszkodott, hogy éppen feminizmusa miatt nehezen talál párt magának, és eszembe jutott, hogy megpróbálom összehozni őket. Erről a tervemről akkor tettem le, mikor a lány felháborodottan kifejtette: ő ugyan nem fog telefonálni a pasijának, a férfi dolga, hogy a lányt felhívja! Mikor utoljára hallottam a jólelkű feminista srácról, Norvégiában élt és boldog volt a barátnőjével (ott könnyebben talált magához illőt). A magyar lány saját csapdájába sétált bele, ahogy Bridget is számtalanszor a három kötet során. Ha azt akarjuk, hogy a heteró férfiak egyenrangú félként tiszteljék a nőket, nem szerencsés azt az üzenetet közvetíteni feléjük (személyesen vagy kulturális minták által), hogy nyugodtan lehetnek gunyorosak, felsőbbségesek és megalázóak, a nők erre rá fognak kattanni. A magam részéről azt gondolom, hogy ha egy kapcsolat nem kölcsönös tisztelettel kezdődik, nem is fog azzal folytatódni. A romantikus történetek kultúrája, a magabiztos-gúnyolódó-lekezelő pasikkal és a pont ilyenekre bukó nőkkel valójában előkészíti a terepet a párkapcsolati erőszakhoz.