Bridget mármegint megtalálja az álompasit (a könyv során kétszer is – remélem, ez nem spoiler). És mármegint olyan pasikat, akik az udvarlás során vagy még annak előtte folyamatosan gúnyt űznek belőle, kiröhögik, lealázzák mások előtt és azt az érzést keltik benne, hogy ő szánalmas mint nő, katasztrofális mint anya, műveletlen és nevetséges módon nem ura a testének.
Mindez lehet persze egy üzenet az angol férfiak általános szellemi színvonaláról. Elvégre kisfiúkról szokták azt mondani, hogy így fejezik ki vonzalmukat; amikor egy ismerősöm panaszt tett a tanító néninél, hogy kislánya haját rendszeresen rángatja a mögötte ülő kisfiú, a tanító néni azt felelte, hogy biztos tetszik neki a kislány. Mire az anyuka azt felelte, hogy ez őt nem érdekli, akkor tanítsák meg a kisfiút, hogy elfogadható módon fejezze ki a tetszését. Mert azzal, hogy „jaj, de cuki”-ként elfogadják az ilyen viselkedést, azt az elképzelést ültetik a fiúkba, hogy ez teljesen rendben van. Az már más kérdés, hogy egy felnőtt férfi azért eljuthatna az érettség egy magasabb fokára önmagától is. Mert amiket Bridget pasijai időnként mondanak, az simán beillik a párkapcsolati erőszak enyhébb formájának (kivéve persze, amikor ezt még a párkapcsolat kialakulása előtt mondják, akkor szimplán bunkóság). Az igazán frusztráló azonban számomra az volt olvasás közben – akárcsak számos vicces-romantikus film nézése közben (elsőre a Csúf Igazság ugrott be, de rengeteg ilyen van) – hogy a hősnő nemhogy nem kéri ki magának ezt a stílust (vagy csak látszólag), de még vonzónak is találja. Bridget látványosan mindig olyan pasikat választ magának, akik így kommunikálnak, és már csak a happy end kedvéért alakul úgy, hogy kiderül: a gúnyos vagy lekezelő felszín érző szívet takar. Az életben viszont ritkán van így, mert az igazán érző szívű pasikban van annyi empátia, hogy ne bántsák meg azt, akit szeretnek.
Eszembe jutott az a heteró barátnőm, aki folyton panaszkodott, hogy milyen gáz módon bánnak vele a pasik. Épp akkor ismertem egy kedves, jólelkű feminista srácot, aki pedig azért panaszkodott, hogy éppen feminizmusa miatt nehezen talál párt magának, és eszembe jutott, hogy megpróbálom összehozni őket. Erről a tervemről akkor tettem le, mikor a lány felháborodottan kifejtette: ő ugyan nem fog telefonálni a pasijának, a férfi dolga, hogy a lányt felhívja! Mikor utoljára hallottam a jólelkű feminista srácról, Norvégiában élt és boldog volt a barátnőjével (ott könnyebben talált magához illőt). A magyar lány saját csapdájába sétált bele, ahogy Bridget is számtalanszor a három kötet során. Ha azt akarjuk, hogy a heteró férfiak egyenrangú félként tiszteljék a nőket, nem szerencsés azt az üzenetet közvetíteni feléjük (személyesen vagy kulturális minták által), hogy nyugodtan lehetnek gunyorosak, felsőbbségesek és megalázóak, a nők erre rá fognak kattanni. A magam részéről azt gondolom, hogy ha egy kapcsolat nem kölcsönös tisztelettel kezdődik, nem is fog azzal folytatódni. A romantikus történetek kultúrája, a magabiztos-gúnyolódó-lekezelő pasikkal és a pont ilyenekre bukó nőkkel valójában előkészíti a terepet a párkapcsolati erőszakhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése