Senki többet

***SPOILER***

A filmbéli pár tagjai fokozatosan engedik be egymást saját, itt szó szerinti értelemben vett legbelsőbb szobáikba: az agorafóbiás lány végül beengedi Virgilt a rejtett ajtó mögé, ahová a külvilág elől menekül, Virgil pedig viszonzásképp őt abba a helyiségbe, ahol legnagyobb kincseit: az évek alatt felhalmozott női portrék felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét tartja. Mintha azt sugallná a film, hogy ezzel a gesztussal kerülnek igazán közel egymáshoz – egészen addig, míg egyikük el nem árulja a belé fektetett bizalmat.

Veszélyes-e hát beengedni a másikat legbelső szobánkba? Olyan értelemben mindenképpen, hogy sebezhetővé válunk a másik előtt. De nem biztos, hogy ez az egyetlen ok, ami miatt Virgil helyében nem biztos, hogy beengedtem volna Claire-t a titkos szobába. A festmények ugyebár éppen arra szolgáltak, hogy pótolják azt a hiányt, amit Virgil párkapcsolatra való képtelensége okozott. Egy hús-vér partner megjelenésével a képek funkciójukat veszíthették volna: szép és értékes tárgyakká, esetleg hasznos befektetésekké válhattak volna. Ez esetben pedig nem lett volna jelentősége, hogy Virgil megmutatja-e őket Claire-nek. Nem biztos, hogy egy párkapcsolatban abszolút mindent fel kell tárnunk magunkról a másiknak. Olyan múltbéli vagy akár jelenbéli dolgokról, amelyek a párkapcsolat kezdetével jelentőségüket vesztik, beszélhetünk, de nem feltétlenül szükséges. Ez nem a bizalom hiányáról szól, hanem annak az elismeréséről, hogy soha nem ismerhetünk meg egy másik embert 100%-ban. De ez valamilyen szinten jó is, hiszen egy valódi emberi kapcsolat fenntartásának mindig a másik felfedezése az alapja.

Jadviga párnája - a tánc

„Úgy képzelem, hogy az emberek valamikor sokkal több érintéssel élhettek, mint manapság, amikor jobbára már csak tárgyakhoz nyúlunk, de a másikat megérinteni csak akkor juthat eszünkbe, ha az gyerek, ápolnivaló öreg – vagy a szerelmesünk. Egyetlen társas kivétel a tánc.” Így ír Jadviga a táncról, és párhuzamba állítja a strandolással: fürdőruhában az ember mutogathatja a testét, amit máskülönben ruhák alá kell rejtenie.

A csaknem 80 év alatt persze változott a világ: ma már az utcai ruhák sem rejtenek sokkal többet, mint egy átlagos fürdőruha. Az érintés azonban még mindig tabu, különösen magyar közegben. Az amerikaiaknál vagy svédeknél legalább az ölelés belefér, nálunk nem; tegnap a buszmegállóban két férfi barátilag megölelte egymást, mire a buszon ülők a bajszuk alatt lebuzizták őket. Sőt még a tánc is átalakult: a modern táncokat külön-külön járják, lehetőleg egyáltalán nem érve egymáshoz. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

Akik sosem táncoltak társastáncot, talán nem is értik Jadviga sorait, aki szenvedélyes erotikus élményként írja le a táncot ebben a jelenetben. Talán nevetségesnek is tartják, hogy emberek megszabott lépéskombinációkat táncoljanak ódivatúnak számító zenékre. Számomra viszont, akárcsak Jadviga számára, a tánc az érintés élménye és az egymásra hangolódásé. Akárcsak ő, én is megéltem azt, hogy a tánc eljuttathat a szerelemhez. És minden alkalom különlegessé válik, amikor a szerelmemmel táncolok.

A Szent Johanna Gimi - Dave

Előrebocsátanám, hogy Dave az egyik kedvenc szereplőm. Cuki, egyéni és nagyon vicces (a „Dave barchobázik” jelenet például egy óriási poén). Az is szimpatikus vonás a könyvben, hogy Dave zsidósága magától értetődőnek van kezelve, és maximum poénok forrása (mint amikor megkérik, hogy hozzon gyertyatartót a szülinapi ünnepséghez, és beállít egy menórával). Nyilvánvaló, hogy a szerző ugyanolyan idealizált, rasszizmustól és egyéb előítéletektől mentes közeget próbált létrehozni, mint pl. a Harry Potter, ahol a bőrszín vagy az etnikai hovatartozás teljesen mellékes és negatív értéket nem hordozó információ (most más kérdés, hogy a Harry Potterben más jellegű előítéletek viszont vannak).

A jószándék tehát megvan, de nem sikerült tökéletesen. Dave ugyanis az a szereplő, akin nagyon látszik a pénz. Pedig hát ugye ebbe az elit magániskolába nyilvánvalóan milliomoscsemeték járnak, akiknek tizenévesen már robogója vagy autója van, külön bevonulóruhát csináltatnak a szalagavatóra és nem nagyon fordul elő, hogy valamit ne engedhessenek meg maguknak. De Dave az egyetlen, aki folyamatosan veszi a méregdrága kütyüket, vagy akit egész (profi) stáb filmez a szalagavatón. Nem az a gond, hogy szerepel ilyen figura a történetben, hanem hogy pont a zsidó srác az, amivel szépen ráerősít a „pénzes zsidó” jobboldali sztereotípiájára.

Kisebbségi szereplőt megjeleníteni egy történetben mindig nagyon nagy körültekintést igényel, főleg, ha a sztori humoros: nyilván a kisebbségi szereplőnek is viccesnek kell lennie, különben nem fogja szeretni a néző/olvasó, ugyanakkor fontos, hogy ne a csoportot tegye nevetségessé. Egy antiszemitizmustól fűtött magyar közegben zsidó figurát bevenni a történetbe nagyon nagy körültekintést igényel. Van olyan alkotás, ami csont nélkül veszi az akadályt (ilyen pl. a Csoda Krakkóban című film), Leiner Laura regényei is majdnem. De csak majdnem.

Szerelmesfilm

"Bárcsak lenne valami, amiben mindketten hiszünk, saját magunkon kívül! Bárcsak összekötne minket még valami!" - sóhajt fel a film hősnője. Az én számomra is fontos, hogy a párommal fontos dolgokban ne csak egyformán gondolkodjunk, hanem egyformán tegyünk is értük. Nem véletlenül kevés olyan párom volt, aki ne lett volna valamilyen szinten aktivista a meleg, feminista vagy bármely más emberi jogi mozgalomban. Azt gondolom, az ilyenfajta értékközösség nagyon fontos összetartó erő egy kapcsolatban. Annyi párt látok, akik csak a maguk kis világával törődnek, csak a saját egyéni céljaikban gondolkodnak - aztán ha ezek eltérnek a másikétól, szétmegy a kapcsolat. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magunkat, hogy van valami, amiben mindketten hiszünk. És amikor szombaton majd a melegfelvonuláson kézen fogva megyek a párommal, az számomra nemcsak a szerelmünkről szól, hanem arról, hogy egy közösségért harcolunk mind a ketten - még ha az nem is mindig fogad be minket.

Erzsébet tér

Néhány hete még csak épülőben volt, most már működik is az új óriáskerék az Erzsébet téren. Az első gondolatom rögtön az volt, hogy visszatértünk a XIX. századba: akkor a parlamentünket koppintottuk Londonról, most meg az óriáskereket (még a nevét is: London Eye – Sziget Eye). Csak reménykedni merek, hogy a Tower budapesti mását nem akarják felépíteni; annyira nem szeretnék belegondolni, kiket zárnának bele. (Bár a hollók jöhetnének.)

Amikor azonban először mentem el az (akkor még nem üzemelő) óriáskerék mellett, megláttam rajta a feliratot, miszerint június 7-től hat héten át fog üzemelni. Magyarán: megint beleöltek egy csomó pénzt valamibe, amit utána (vélhetően ugyanennyi pénzért) le fognak bontani. Én elhiszem, hogy gazdag főváros vagyunk, de ennek a pénznek jobb célt is el tudnék képzelni.

Hate speech monologues

Az egyik monológ előadója orosz lány. Mesél nagyanyjáról, aki fiatal lányként Leningrád ostroma alatt tartotta a lelket a németek ellen harcoló katonákban. Aztán anyjáról és önmagáról, akiket vadidegenek nyilvános helyeken lezsidóztak.

Gyerekkoromban nem hallottam olyasmit, hogy a szocialista országokban antiszemitizmus lett volna. Olybá tűnt, mintha ez a rém előzmények nélkül ütötte volna fel ismét a fejét a rendszerváltás után. De hát ezek szerint a felszín alatt ott volt valahol. Akárcsak a munkanélküliség, a rasszizmus vagy a homoszexualitás, amikről szintén nem volt ildomos beszélni. A hivatalos diskurzus azt sugallta, hogy nincsenek különbségek az állampolgárok között, így nem is vettük észre őket. Ezért érezték és érzik még mindig sokan, hogy minden rossz és minden olyasmi, ami a társadalom egységét megbolygatja, a rendszerváltás után jött; ők azok, akik azt állítják, hogy a szocializmusban jobb volt. Nekik biztosan jobb volt persze, mert nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy ne vegyék észre az élet árnyoldalait. Nem volt jobb viszont azoknak, akiket nem elég, hogy kirekesztettek, de még csak diskurzus se volt erről.

Az ember gyermeke

A film szerint 2027-re a világban eluralkodott a káosz; lázadások követik egymást New Yorkban, Kuala Lumpurban és minden más nagyvárosban. Anglia maradt a béke egyetlen szigete. Ezt úgy sikerül fenntartani, hogy a tömegesen érkező illegális bevándorlókat kíméletlenül kitoloncolják, és a nyilvános propaganda is őket nevezi meg mint fő veszélyforrást. A menekülttáborokban persze szörnyű állapotok uralkodnak és mindennapos az erőszak, az átlagpolgárnak azonban ezzel nem kell szembenéznie.

Irreális anti-utópia? Sajnos nem annyira. Nagyjából a filmben látott hozzáállást tapasztaljuk ma a fejlett világban (és igen, az EU fejlettnek számít) a Harmadik Világ országaival kapcsolatban. "Európa lemondott Afrikáról", állapította meg Bob Geldof a klasszikus dokusorozatban. Hozzátehetnénk: Dél-Amerikáról és Ázsia szegényebb országairól is. Hagyjuk őket a saját káoszukban fetrengeni (adott esetben még hozzá is járulunk, pl. fegyverszállítással), de vigyázunk rá, nehogy menekültjeik a mi országainkba kerüljenek. Így aztán az európai (észak-amerikai, ausztrál stb.) polgárnak fogalma sincs arról a szegénységről, ami ezeken a vidékeken uralkodik.
Pedig ez a módszer nemcsak nem különösebben humánus, de hosszú távon valószínűleg nem tartható. Ahogy a filmben, a valóságban is sikerül néhány bevándorlónak beszivárognia a gazdag országokba. A helyzetet azonban nem azzal oldjuk meg, ha a menekültek elenyésző százalékát befogadjuk, hanem ha segítséget nyújtunk az elmaradott országoknak a talpraálláshoz - akár azon az áron is, hogy kicsit lejjebb adunk a saját (az övékéhez képest toronymagasan jobb) életszínvonalunkból.