„minél erősebben süt a nap, annál világosabb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Egyiptomhoz, és minél gyengébben süt a nap, annál sötétebb lesz a hajam, és annál kevésbé tartozom Finnországhoz” Ezzel a szimbolikával fejezi ki a szerző, hogy két hazája közül egyikben sem érzi otthon magát. Kétnemzetiségűként folyamatosan keresi identitását, és úgy tűnik, csak hozzá hasonló helyzetben levő emberekkel (például Finnországban élő indiai szomszédjával) tudja megértetni magát.
A többnemzetiségű családokhoz többféleképpen lehet hozzáállni. Lehet úgy, mint egy amerikai ismerősöm, aki arra biztatott minket, hogy kizárólag külföldi férjet keressünk magunknak, mert az ilyen házasságokból született gyerekek garantálhatják egyedül a kultúrák közötti megértést (ehhez képest neki nem volt gyereke). A másik változat szerint a vegyesházasságokból született gyerekek elveszettek, félnyelvűek (vagyis egyik nyelvet sem beszélik tökéletesen) és általában szenvednek a helyzetüktől.
Ranya önéletrajzi regénye látszólag a második nézetet támogatja. De ha jobban belegondolunk, mit is jelent a több kultúrához tartozás? A mai globalizált világban egy japán és egy magyar gyereket ugyanolyan kulturális hatások érnek a rajzfilmeken, interneten, de akár hétköznapi használati tárgyakon keresztül. Ugyanakkor sokszor tapasztaltam, hogy a mai huszonéveseknek nehéz egy hullámhosszra kerülniük egy olyan emberrel, aki a rendszerváltás előtt nőtt fel. Sőt, akár társadalmi osztály vagy életforma is okozhat különbségeket: velem egyidős emberek is gyakran értetlenül hallgatják, hogy gyerekkoromban kerekes kútból húztuk a vizet és fürdőszoba híján a konyhában fürödtünk lavórban.
Ranya az identitásválságát multikulturális családjának tudja be; számára apja egy általánosított Egyiptomot, anyja egy ugyanúgy sztereotipizált Finnországot jelent. Ezek azoinban csak fogalmak, amelyekre rávetíti egyéni útkeresését; a kultúra (főleg a valójában legkevésbé sem egységes „nemzeti kultúra”) nem jelöl ki egyértelmű utakat, és pláne nem teszi lehetetlenné, hogy egy másik „nemzeti” kultúrával összekombinálva tegyük saját identitásunk részévé.
2012. december 30., vasárnap
2012. december 29., szombat
Jó embert keresünk (Vígszínház)
Szecsuánban (a darab szerint és a valóágban is) élnek férfiak és nők is. A színpadon azonban egyetlen színésznő jelenik meg: Eszenyi Enikő. Az összes többi női szerepet férfiak játsszák: néhányuk kettős szerepben férfit is alakít, de pl. Lukács Sándort kizárólag egy termetes asszonyságként látjuk a darabban. Ennek a megoldásnak különböző motivációi lehetnek, pl. gázsit spórolni a kevesebb színész foglalkoztatásával, vagy ezzel is rárímelni a darabban meglevő nemi szerepcserére. Mindettől persze simán játszathatták volna színésznőkkel a férfi szerepeket. Csak persze az kevésbé lenne vicces vagy formabontó, míg a tűsarkúban tipegő kigyúrt pasik látványán továbbra is jót derül a magyar közönség, a rendező pedig ezzel bizonygathatja modernitéását.
Köztudott, hogy a klasszikus darabok többségében jóval több a férfi, mint a női szerep, ráadásul az utóbbiak többsége csak bizonyos életkorú és külsejű színésznőkhöz passzol. Amikor tehát azt a kevés meglevő női szerepet is férfi színészekkel játszatják (miközben jóval ritkább, hogy férfi szerepet nő alakítson), további munkáktól fosztják meg a színésznőket. Így az öncélú nemi határátlépések a színpadon hozzájárulnak a nemek közti egyenlőtlenségek fennmaradásához vagy akár erősödéséhez a színházi szakmában.
Köztudott, hogy a klasszikus darabok többségében jóval több a férfi, mint a női szerep, ráadásul az utóbbiak többsége csak bizonyos életkorú és külsejű színésznőkhöz passzol. Amikor tehát azt a kevés meglevő női szerepet is férfi színészekkel játszatják (miközben jóval ritkább, hogy férfi szerepet nő alakítson), további munkáktól fosztják meg a színésznőket. Így az öncélú nemi határátlépések a színpadon hozzájárulnak a nemek közti egyenlőtlenségek fennmaradásához vagy akár erősödéséhez a színházi szakmában.
2012. december 24., hétfő
Szamszára
A film egyik visszatérő motívuma a tömeg. Felhőkarcolók között száguldozó autók, hajlongó muszlim zarándokok, dísszemlén masírozó katonák, bikiniben riszáló transznők – mind fájdalmasan egyforma. A kínai gyárban sárga egyenruhás egyforma munkások egyforma mozdulatokkal egyforma vasalókat gyártanak. És ami a legvisszataszítóbb: háziállatainkat is uniformizált tömeggé változtattuk.
Persze nem mindenkinek adatott meg a döntés, hogy beleilleszkedjék-e a tömegbe. Egy munkáscsalád gyermeke jó eséllyel gyárban fog dolgozni, ahol pedig az egyenruha éppúgy alapkövetelmény, mint a gépiesen egyforma mozdulatok. A muszlimnak hite írja elő a mekkai zarándoklatot, és ennek részeként kénytelen együtt sodródni a Kába Köve körül örvénylő tömeggel; a dubai asszonyok sem dönthetnek arról, akarnak-e fekete burkát viselni. Számomra sokkal megdöbbentőbb, hogy akiknek lehetősége volna eltérni és/vagy elhúzódni a tömegtől, gyakran mégsem teszik. Többezer emberrel aerobikoznak együtt a fitness napon; az aktuálisan divatos cuccokat vásárolják, amitől külsejük és lakásuk pont olyan lesz, mint a többieké; egyesek még a sebészkés alá is befekszenek, hogy megfeleljenek egy szűken definiált szépségideálnak. Abban a pár dologban is, ami felől szabadon dönthetnének, inkább követik a többséget.
A film elején készülő mandala az életet sokszínűnek, változatosnak mutatja. Ha azonban az emberek a tömeget és a trendet követik, az élet mandalája kifakul és unalmassá válik.
Persze nem mindenkinek adatott meg a döntés, hogy beleilleszkedjék-e a tömegbe. Egy munkáscsalád gyermeke jó eséllyel gyárban fog dolgozni, ahol pedig az egyenruha éppúgy alapkövetelmény, mint a gépiesen egyforma mozdulatok. A muszlimnak hite írja elő a mekkai zarándoklatot, és ennek részeként kénytelen együtt sodródni a Kába Köve körül örvénylő tömeggel; a dubai asszonyok sem dönthetnek arról, akarnak-e fekete burkát viselni. Számomra sokkal megdöbbentőbb, hogy akiknek lehetősége volna eltérni és/vagy elhúzódni a tömegtől, gyakran mégsem teszik. Többezer emberrel aerobikoznak együtt a fitness napon; az aktuálisan divatos cuccokat vásárolják, amitől külsejük és lakásuk pont olyan lesz, mint a többieké; egyesek még a sebészkés alá is befekszenek, hogy megfeleljenek egy szűken definiált szépségideálnak. Abban a pár dologban is, ami felől szabadon dönthetnének, inkább követik a többséget.
A film elején készülő mandala az életet sokszínűnek, változatosnak mutatja. Ha azonban az emberek a tömeget és a trendet követik, az élet mandalája kifakul és unalmassá válik.
2012. november 29., csütörtök
A Szent Johanna Gimi 4.
Ahogy a szerelmek és balhék történetét olvassuk, könnyen elsikkad, hogy az egyik főszereplő kőkemény zaklatás áldozata. Pedig azokért, amiket bosszúvágyó ex-barátja csinál – tulajdon megrongálása, sőt fizikai erőszak – haladóbb országokban simán eljárás indulhatna ellene. Itt azonban még a tanárok sem lépnek közbe egészen addig, amíg verekedésre nem kerül a sor a zaklató és Virág aktuális barátja között, azt a többiek le nem filmezik és föl nem teszik a youtube-ra. A tanárokat a jelek szerint akkor is jobban érdekli az iskola jó híre, mint az áldozat támogatása, mert őt még csak egy megbeszélésre se méltatják.
A sztorit olvasva sajnos nagyon is realisztikusnak éreztem, hogy egy magyarországi tanár előbb értesül az iskolájában folyó zaklatásról vagy erőszakról az interneten keresztül, mint saját megfigyelései által. A pedagógusok megdöbbentően kevés figyelmet fordítanak a zaklatásra, bullyingra és társaira. Sokan egy kézlegyintéssel elintézik, hogy á, ez csak gyerekes csúfolódás (figyelmen kívül hagyva, hány gyerek lesz emiatt öngyilkos vagy depressziós, vagy akár marad ki az iskolából), mások nem mernek fellépni az erőszakos diákok ellen, nehogy a szüleikkel gyűljön meg a bajuk. A többség azonban valószínűleg észre sem veszi, milyen dinamikák működnek a diákok között.
Most zajlik a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen, és ilyenkor mindig posztolok valamit ebben a témában. A mostani blogbejegyzésem a tanároknak, szülőknek és fiatalokkal foglalkozó más felnőtteknek szól. Arra kérném őket, tartsák nyitva a szemüket és a szívüket, hogy segítségére tudjanak sietni azoknak a valóságos tinédzsereknek, akik a kortárs csoporton vagy akár az iskolán belül válnak zaklatás vagy erőszak áldozatává.
A sztorit olvasva sajnos nagyon is realisztikusnak éreztem, hogy egy magyarországi tanár előbb értesül az iskolájában folyó zaklatásról vagy erőszakról az interneten keresztül, mint saját megfigyelései által. A pedagógusok megdöbbentően kevés figyelmet fordítanak a zaklatásra, bullyingra és társaira. Sokan egy kézlegyintéssel elintézik, hogy á, ez csak gyerekes csúfolódás (figyelmen kívül hagyva, hány gyerek lesz emiatt öngyilkos vagy depressziós, vagy akár marad ki az iskolából), mások nem mernek fellépni az erőszakos diákok ellen, nehogy a szüleikkel gyűljön meg a bajuk. A többség azonban valószínűleg észre sem veszi, milyen dinamikák működnek a diákok között.
Most zajlik a 16 Akciónap a Nők Elleni Erőszak Ellen, és ilyenkor mindig posztolok valamit ebben a témában. A mostani blogbejegyzésem a tanároknak, szülőknek és fiatalokkal foglalkozó más felnőtteknek szól. Arra kérném őket, tartsák nyitva a szemüket és a szívüket, hogy segítségére tudjanak sietni azoknak a valóságos tinédzsereknek, akik a kortárs csoporton vagy akár az iskolán belül válnak zaklatás vagy erőszak áldozatává.
2012. november 25., vasárnap
Thomas Bernhard: Heldenplatz (Kamra)
An Anschluss 50. évfordulójára írt darabban egy zsidó család tagjai lamentálnak az ország állapotáról. Hogy még mindig mekkora az antiszemitizmus, meg egyáltalán. Eközben ők maguk is folyamatosan sztereotípiákkal dobálóznak az osztrákok más csoportjairól: a linziek tiszta gáz, a felső-ausztriaiak bumburnyákok, és én ugyan szóba nem állok senkivel, aki Grazból származik.
Senkinek sem új, hogy a kisebbségeken belül ugyanúgy megy a kirekesztés, mint a többségen belül. Nemrég egy netes meleg fórumon valaki negatívan nyilatkozott a selypítve beszélő lányos meleg fiúkról (bár én magam ezt a vonást inkább filmes vagy színpadi megjelenítésükben szoktam tapasztalni, mint a való életben), majd miután többen megkritizálták ezért, közölte, hogy ja, feminista bölcsészekkel el se kezd vitatkozni. De ez csak egy jellemző példa a sok közül. És nem az a baj, hogy a kisebbség tagjainak is vannak sztereotípiái. Hanem az, hogy ez nem tudatosul, és ugyanolyan kategorikus kijelentéseket teszünk másokról, amelyek miatt felháborodunk, ha ők mondják rólunk. Egy kicsit több kell ide, mint a „ne ítélj és ne ítéltess” vagy a „ha mi nem fogadunk el másokat, hogy várhatnánk, hogy ők elfogadnak minket?” Az kell, hogy tudatosan átgondoljuk az értékrendünket és a sztereotípiáinkat, mielőtt bárkit is dobozokba helyeznénk.
Senkinek sem új, hogy a kisebbségeken belül ugyanúgy megy a kirekesztés, mint a többségen belül. Nemrég egy netes meleg fórumon valaki negatívan nyilatkozott a selypítve beszélő lányos meleg fiúkról (bár én magam ezt a vonást inkább filmes vagy színpadi megjelenítésükben szoktam tapasztalni, mint a való életben), majd miután többen megkritizálták ezért, közölte, hogy ja, feminista bölcsészekkel el se kezd vitatkozni. De ez csak egy jellemző példa a sok közül. És nem az a baj, hogy a kisebbség tagjainak is vannak sztereotípiái. Hanem az, hogy ez nem tudatosul, és ugyanolyan kategorikus kijelentéseket teszünk másokról, amelyek miatt felháborodunk, ha ők mondják rólunk. Egy kicsit több kell ide, mint a „ne ítélj és ne ítéltess” vagy a „ha mi nem fogadunk el másokat, hogy várhatnánk, hogy ők elfogadnak minket?” Az kell, hogy tudatosan átgondoljuk az értékrendünket és a sztereotípiáinkat, mielőtt bárkit is dobozokba helyeznénk.
2012. november 17., szombat
Michael Sandel: The moral side of murder
http://www.youtube.com/embed/kBdfcR-8hEY
A harvardi prof órakezdő feladatként elgondolkoztató példát vet fel. Villamosvezető vagy, egy domboldalon száguld le a villamos és elromlik a fék. (Franknek már eleve a szituáció elképzelése nehézséget okozott, de biztos nem járt még Lisszabonban.) Előtted a síneken 5 ember dolgozik: ha beléjük rohansz, biztosan meghalnak. Egyetlen dolgot tehetsz: ha elfordítod a kormányt (az még működik), letérsz a másik sínre, ahol csak egy ember halálát fogod okozni. A kérdés: elfordítod-e a kormányt, miért/miért nem?
A diákok persze különböző magyarázatokat adtak a döntésükre. Akik elfordítanák (a többség) azzal érveltek, hogy inkább egy ember haljon meg, mint öt. Egy fiú, aki nemmel válaszolt, úgy érvelt: veszélyes ideológia, hogy a többség érdekében elpusztítható a kisebbség, a népirtásokat is ezzel szokták indokolni.
Én kétfajta választ hiányoltam a kérdésre. Az egyik: azért nem fordítanám el a kormányt, mert nincs jogom dönteni más emberek (és mellesleg szerintem más állatok) életéről vagy haláláról. Ha a szellemek úgy rendelték, hogy az öt ember haljon meg, milyen jogon lépek közbe? Meglep, hogy egy amerikai, ráadásul multikulturális közegben senkinek nem jutott volna eszébe ez a gondolat (a szellemeket esetlegesen Istennel/J-h-v-val/Allahhal stb. behelyettesítve); talán csak nem mondták ki, nehogy fatalistának gondolják őket.
A másik válaszom: kiordítanék a villamosból az 5 embernek, hogy meneküljenek! Nem biztos, hogy sikerül nekik, de én mindent megtettem a megmentésükre anélkül, hogy valaki mást szándékosan veszélybe sodortam volna. (Jó, nekem is hosszas gondolkodásba telt ez a változat, éles helyzetben talán nem jutna eszembe, bár akkor valószínűleg a kormányt elfordítani sem). Ha valaki az előadóban felhozza ezt az alternatív megoldást (ahogy egy későbbi példánál egy srác tett is ilyesmit), a prof valószínűleg azzal reagálna, hogy „you’ve ruined my philosophical point.” Pedig pont hogy nem. Hiszen itt az történt, hogy felkínáltak két alternatívát, és az emberek annyira csak ezekben tudtak gondolkodni, hogy eszükbe sem jutott: van harmadik (vagy akár negyedik, ötödik) lehetőség. A villamosvezetőéhez hasonló helyzetben könnyű azzal érvelni, hogy morálisan egyik opció sem volt elfogadható, de megpróbáltuk a kisebbik rosszat választani. Pedig az igazság az, hogy az illető talán bele se gondolt: létezhet olyan megoldás, amit ugyan tudatosabban kell keresni, viszont erkölcsileg elfogadható.
A harvardi prof órakezdő feladatként elgondolkoztató példát vet fel. Villamosvezető vagy, egy domboldalon száguld le a villamos és elromlik a fék. (Franknek már eleve a szituáció elképzelése nehézséget okozott, de biztos nem járt még Lisszabonban.) Előtted a síneken 5 ember dolgozik: ha beléjük rohansz, biztosan meghalnak. Egyetlen dolgot tehetsz: ha elfordítod a kormányt (az még működik), letérsz a másik sínre, ahol csak egy ember halálát fogod okozni. A kérdés: elfordítod-e a kormányt, miért/miért nem?
A diákok persze különböző magyarázatokat adtak a döntésükre. Akik elfordítanák (a többség) azzal érveltek, hogy inkább egy ember haljon meg, mint öt. Egy fiú, aki nemmel válaszolt, úgy érvelt: veszélyes ideológia, hogy a többség érdekében elpusztítható a kisebbség, a népirtásokat is ezzel szokták indokolni.
Én kétfajta választ hiányoltam a kérdésre. Az egyik: azért nem fordítanám el a kormányt, mert nincs jogom dönteni más emberek (és mellesleg szerintem más állatok) életéről vagy haláláról. Ha a szellemek úgy rendelték, hogy az öt ember haljon meg, milyen jogon lépek közbe? Meglep, hogy egy amerikai, ráadásul multikulturális közegben senkinek nem jutott volna eszébe ez a gondolat (a szellemeket esetlegesen Istennel/J-h-v-val/Allahhal stb. behelyettesítve); talán csak nem mondták ki, nehogy fatalistának gondolják őket.
A másik válaszom: kiordítanék a villamosból az 5 embernek, hogy meneküljenek! Nem biztos, hogy sikerül nekik, de én mindent megtettem a megmentésükre anélkül, hogy valaki mást szándékosan veszélybe sodortam volna. (Jó, nekem is hosszas gondolkodásba telt ez a változat, éles helyzetben talán nem jutna eszembe, bár akkor valószínűleg a kormányt elfordítani sem). Ha valaki az előadóban felhozza ezt az alternatív megoldást (ahogy egy későbbi példánál egy srác tett is ilyesmit), a prof valószínűleg azzal reagálna, hogy „you’ve ruined my philosophical point.” Pedig pont hogy nem. Hiszen itt az történt, hogy felkínáltak két alternatívát, és az emberek annyira csak ezekben tudtak gondolkodni, hogy eszükbe sem jutott: van harmadik (vagy akár negyedik, ötödik) lehetőség. A villamosvezetőéhez hasonló helyzetben könnyű azzal érvelni, hogy morálisan egyik opció sem volt elfogadható, de megpróbáltuk a kisebbik rosszat választani. Pedig az igazság az, hogy az illető talán bele se gondolt: létezhet olyan megoldás, amit ugyan tudatosabban kell keresni, viszont erkölcsileg elfogadható.
2012. november 14., szerda
Fiáth Titanilla: Börtönkönyv - könyvbemutató
A könyvbemutató során a két börtönpszichológusnak feltettem egy kérdést a börtön hatalmi rendszerében elfoglalt helyükről. A válasz: a börtön hatalmi rendszere nem olyan egyértelmű, nem arról van szó, hogy a nevelők/őrök/stb. ellenőrzik/irányítják a fogvatartottakat. Például a rabok különböző trükkökkel olykor kizsarolják, hogy másik zárkába vagy akár másik intézménybe helyezzék őket.
Ez a válasz szerintem erősen összekeveri a dolgokat. Attól, mert valaki ellenáll a hatalmi rendszernek, az a rendszer még működik; Sophie Schollék röplapoztak ugyan, de attól még Hitler maradt hatalmon, és a nők bizonyos foglalkozásokból való kirekesztése a XVIII-XIX. századokban nem szűnt meg attól, hogy egyes nők férfinak tettetve magukat művelni tudták őket. Sőt, pont azért volt szükség a röplapokra illetve az álcázásra, mert ők a hatalmi rendszerben elnyomott helyet foglaltak el. Ha a rabok szabadon dönthetnének börtönbeli életük körülményeiről, nem lenne szükségük trükközésre.
Elég bizarr, hogy pont a börtönnel kapcsolatban hangzik el egy ilyen válasz, amelynek hatalmi rendszer-jellege meglehetősen nyilvánvaló. Az a tapasztalatom azonban, hogy mi magyarok (a külföldieknél mást tapasztalok, igaz, nem-magyar ismerőseim többségére jellemző a feminista vagy emberi jogi szemlélet) nehezen ismerjük be, hogy egyes hatalmi viszonyokban mi vagyunk fölül. Az Élő Könyvtár képzésen volt egy gyakorlat: írjuk le azokat az identitásainkat, amelyek szempontjából kisebbségnek, majd azokat, amelyek szempontjából többségnek számítunk. Akikkel egy csoportban voltam, hajlamosak voltak azt mondani, hogy egyetlen többségi identitásuk sincs. Amikor említettem nekik párat (pl. fehér, középosztálybeli, iskolázott stb.), tiltakoztak, mondván, hogy de ez az ő életükben nem játszik szerepet. Pedig pont erről van szó: annak, aki a másik csoporthoz tartozik (pl. ez esetben roma, munkásosztálybeli és/vagy írástudatlan) igenis számít. A hatalmi helyzet azzal a kiváltsággal jár együtt, hogy nem kell tudatosan foglalkozni az identitásoddal: heteróknak nem kell coming outolni, a cisz nőnek azon gondolkoznia, hogy mit jelent számára nőnek lenni, vagy a fehérnek azt latolgatnia, hogy bőrszíne mennyiben befolyásolja esélyeit a munkaerő-piacon. Persze azért az lenne az ideális, ha az emberek a többségi vagy hatalmi helyzetükkel is tisztában lennének. Addig ugyanis nem fogják tudni megérteni az alárendelt viszonyban levő emberek viselkedését és érzéseit - márpedig egy börtönpszichológustól például szerintem ez alapkövetelmény.
Ez a válasz szerintem erősen összekeveri a dolgokat. Attól, mert valaki ellenáll a hatalmi rendszernek, az a rendszer még működik; Sophie Schollék röplapoztak ugyan, de attól még Hitler maradt hatalmon, és a nők bizonyos foglalkozásokból való kirekesztése a XVIII-XIX. századokban nem szűnt meg attól, hogy egyes nők férfinak tettetve magukat művelni tudták őket. Sőt, pont azért volt szükség a röplapokra illetve az álcázásra, mert ők a hatalmi rendszerben elnyomott helyet foglaltak el. Ha a rabok szabadon dönthetnének börtönbeli életük körülményeiről, nem lenne szükségük trükközésre.
Elég bizarr, hogy pont a börtönnel kapcsolatban hangzik el egy ilyen válasz, amelynek hatalmi rendszer-jellege meglehetősen nyilvánvaló. Az a tapasztalatom azonban, hogy mi magyarok (a külföldieknél mást tapasztalok, igaz, nem-magyar ismerőseim többségére jellemző a feminista vagy emberi jogi szemlélet) nehezen ismerjük be, hogy egyes hatalmi viszonyokban mi vagyunk fölül. Az Élő Könyvtár képzésen volt egy gyakorlat: írjuk le azokat az identitásainkat, amelyek szempontjából kisebbségnek, majd azokat, amelyek szempontjából többségnek számítunk. Akikkel egy csoportban voltam, hajlamosak voltak azt mondani, hogy egyetlen többségi identitásuk sincs. Amikor említettem nekik párat (pl. fehér, középosztálybeli, iskolázott stb.), tiltakoztak, mondván, hogy de ez az ő életükben nem játszik szerepet. Pedig pont erről van szó: annak, aki a másik csoporthoz tartozik (pl. ez esetben roma, munkásosztálybeli és/vagy írástudatlan) igenis számít. A hatalmi helyzet azzal a kiváltsággal jár együtt, hogy nem kell tudatosan foglalkozni az identitásoddal: heteróknak nem kell coming outolni, a cisz nőnek azon gondolkoznia, hogy mit jelent számára nőnek lenni, vagy a fehérnek azt latolgatnia, hogy bőrszíne mennyiben befolyásolja esélyeit a munkaerő-piacon. Persze azért az lenne az ideális, ha az emberek a többségi vagy hatalmi helyzetükkel is tisztában lennének. Addig ugyanis nem fogják tudni megérteni az alárendelt viszonyban levő emberek viselkedését és érzéseit - márpedig egy börtönpszichológustól például szerintem ez alapkövetelmény.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)