A szabadság útjai

***SPOILER*** Az egykor újdonságot és önmegvalósítást kereső pár szép lassan belesüllyedt az 50-es évek patriarchális családmodelljébe:a férfi tucathivatalnok, a nő külvárosi háziasszony. Az asszonytól jön az ötlet: rúgjanak fel mindent, költözzenek Párizsba, ahol ő lenne a családfenntartó, férje pedig végre megtalálhatná élethivatását. Frank beleegyezik, ám túlságos lelkesedés nélkül, és az első adandó ürügyre visszatáncol. Merthogy hiába mondogatjuk mi feministák, hogy a férfiak ugyanúgy szenvednek a patriarchális családmodellben, mint a nők. Az igazság az, hogy noha korlátozza őket, ez az ideológia egyben hatalmat is ad nekik. És sokan vannak, akik a hatalomért cserébe szívesen beáldozzák az önmegvalósítást.

Polonius (Hamlet, Nemzeti Színház)

Senkinek se kívánok olyan szülőt, mint Polonius. Aki jótanács gyanánt banális közhelyekkel árasztja el fiát utazás előtt, utána meg kémeket küld utána, hogy kutakodjanak barátainál az életmódjáról (és ennek kapcsán még mellesleg rossz hírét is keltsék). Egyébként is folyton kutakodik, hallgatózik, nyomoz, ahelyett, hogy direktben megkérdezne dolgokat. Viselkedésének teljesen logikus következménye, hogy végül hallgatózás közben, tévedésből szúrják le. Aki függöny mögött él, az függöny által vész el. De Polonius legidegesítőbb tulajdonsága, hogy úgy gondolja, koránál és élettapasztalatánál fogva ő mindent tud és mindig igaza van. Még akkor is kitart elmélete mellett, amikor minden létező jel megcáfolja azt. Ezáltal teljesen képtelen az empátiára, mert csak a saját szemszögéből képes nézni a világot. Ismerek én is ilyen embereket. Nemrég egyikükkel aztán megtörtént, hogy olyan történetet hallott, amiről neki magának is be kellett ismernie, hogy ilyet még nem pipált. Figyeltem az arcát, láttam rajta a megrökönyödést. De amikor reagálni kellett volna az esetre, megint csak semmitmondó kliséket pufogtatott. Az új élmény sem nyitotta meg annyira, hogy képes legyen tanulni másoktól, hogy rugalmasabban gondolkozzon élethelyzetekről. Hiszen akkor összeomlana a házibölcs játszmája, és mi maradna neki?

Deborah Lupton és Lesley Barclay: Constructing Fatherhood

Ez a könyv azon ritka kivételek egyike, amely a médiaelemzésben nemcsak amerikai, hanem brit és ausztrál szappanoperákat, magazinokat, vígjátéksorozatokat stb. is megvizsgál. Rögtön le is csekkoltam a szerzőket: persze mindketten ausztrálok. Ehhez képest egy ponton, amikor egy ausztrál kutatást idéznek, úgy fogalmaznak: „a kutatók megállapították, hogy országukban". Ennyire az USA és Nagy-Britannia dominálja a társadalomtudományokat, hogy Ausztrália akkor is „ők”, ha maguk a szerzők onnan származnak? Az ausztrál/magyar/indiai közeg már nem lehet „mi”? Pedig egy halom feminista és posztkoloniális szerző nyomatja, hogy igazán a periférián levők látnak rá a társadalmi folyamatokra. Mégis ők maradtak a másodrendű „ők” az amerikai vagy brit „mi”-hez képest.

Jéghercegnő; Durr, durr és csók

Ez csak két mű azoknak népes táborából, amelyben valaki felnőtt fejjel viszontlátja gyerekkori szerelmét, (újra) összejönnek és boldog, harmonikus kapcsolat alakul ki közöttük. Lehet, hogy a valóságban is előfordul ilyen; elvégre sokakat ismerek, akik képtelenek új kapcsolatot kezdeni, mert évekkel a szakítás után sem zárták még le a régit. És persze, előfordulhat, hogy felnőtt emberként mindkét félnek pont olyanra alakult a személyisége, mint amilyet a másik keres. Elméletben egy ismerőssel könnyebb leküzdeni a gátlásainkat is, bár ez a két mű pont nem arra példa: a film hőse először fel sem ismeri a felnőtt nőben az egykori kislányt, Erica és Patrick pedig ugyanolyan aggodalommal próbálnak jó benyomást kelteni az első randevún, mintha egy ismeretlennel készülnének találkozni. Ám ezzel együtt is szkeptikus vagyok. Az emberek többsége nosztalgiával gondol a gyerekkorára, megszépíti az azzal kapcsolatos emlékeket. Ezeknek az idealizált emlékeknek lesz része a régi kölyökszerelem. Ha ismét felbukkan, ugyanazt az ártatlan kisfiút vagy kislányt látják benne ismét. A másik változásait talán észre sem veszik, vagy nem akarják meglátni, mert ezzel az idealizált gyermekkor képe is romba dőlne. Aki a gyermekkori szerelmével kezd felnőtt fejjel viszonyt, vajon tényleg az embert keresi, vagy az emlékeket egy aranykorról, ami a valóságban sosem létezett? Mondhatjuk persze, hogy mindenki belevetít a szerelmébe különböző tulajdonságokat. De én jelentősen problémásabbnak érzem, ha ez a belevetített dolog egy egész világ, amit éveken keresztül dédelgettünk magunkban. Szóval nagyon örülök, hogy a párom nem valami újból felbukkant gyerekkori rajongó, hanem egy olyan ember, akivel felnőttként ismertük meg egymást; mi önmagunkat és a másikat keressük a kapcsolatban, nem valamiféle nosztalgiavilágot.

Gabriel García Márquez: El otoňo del patriarca

***SPOILER*** Az idős diktátor nem látja, milyen nyomorban tengődik a népe. Azaz: megteheti, hogy nem látja meg, hiszen a széles sugárutakra Patyomkin-palotákat emeltek, hogy elrejtsék előle a nyomornegyedek viskóit. Így aztán könnyen tarthatja magát a nép jótevőjének. Ma egy olyan faluba utazom, ahová naponta csak két busz megy. Épp eleget hallottam és olvastam arról, milyen nehéz az ilyen helyen élőknek állást találni és azt meg is tartani; még ha lenne is a közelben, gyakran a munkaidő nem egyeztethető össze a menetrenddel. Mindezen a buszon ülve gondolkodtam futásból hazafelé jövet, miközben a Szépvölgyi úton elegáns villák sorakoztak egymás mellett. Az ilyen villák a mi Patyomkin-palotáink. És hatásosan működnek: sok jólszituált budapestinek fogalma sincs arról, milyen körülmények közt élnek az elmaradottabb falvakban. Ezért hallok napi szinten olyan mondatokat, hogy „ne mondd már, hogy valakinek sok a 2000 forintos belépő!” vagy „de hát manapság már mindenkinek van internete!” Nem vesszük észre a szegénységet, mert megtehetjük. A regénybeli diktátor végül meghal; halálának napját a nép a szabadulás pillanataként ünnepli. Irigylésre méltó helyzet, amikor egyetlen ember eltávolítása megoldja a demokrácia problémáját. (Már ha tényleg megoldja, de erről már nem szól a regény.) Ezzel szemben egy párt nem szokott csak úgy meghalni (kivétel talán az SZDSZ, de az sem történt előzmények nélkül). Ha egy vezetőt eltávolítanak, jön egy másik hasonló. És ha egy párt 2/3-os többségét kihasználva olyan törvényeket hoz, amelyek bebetonozzák vezető szerepében, nagyon nehéz őket eltávolítani. Annak idején az MSZMP távozását a szocialista blokkban általánosan felbukkanó reformok siettették. Milyen külső hatás kéne ahhoz, hogy a magyar helyzet megváltozzon?

Pleasantville

***SPOILER*** A főszereplő testvérpár egy 50-es évekbeli amerikai sorozat fekete-fehér világába csöppen, ahol mindenki nagyon szolid és decens; annyira nem történik semmi, hogy a tűzoltók nem is tudják használni a spricnit, mert egyedüli feladatuk a fákon rekedt kiscicák mentése. A két tinédzser azonban felrázza az állóvizet: általuk a város lakói megismerik a szex, az önkifejezés, az olvasás örömét. És akik megtalálják a szenvedélyüket - akár a maszturbálásban, akár a festésben vagy bármi másban - azok hirtelen színessé változnak. Jellemző módon ők többségükben nők és tinédzserek. A tiszteletet parancsoló férfilakosság viszont mélységesen felháborodik a formabontáson. Megindul a kirekesztés (a film egyik legnagyobb poénja egy tábla egy bolt bejáratánál: "Színeseket nem szolgálunk ki"); sorra születnek az olyan törvények, amelyek megpróbálják visszaszorítani a szenvedély keltésére alkalmas tevékenységeket (pl. zenehallgatás, oktatás). A folyamatot azonban nem lehet megállítani, és eljön az a nap, amikor mindenki színessé válik. Magyarországon is sokan vannak, akik szeretnék, ha mindenki fekete-fehér volna. Ez az egyik forrása a homofóbiának: a melegség szembesíti az átlagpolgárt azzal, hogy nem az ő életformája és világnézete az egyedüli lehetséges. Ugyanakkor a fekete-fehér gondolkodás nemcsak a heterókra jellemző. A közelmúltban a pride.hu genderqueer fórumán találkoztam sok olyan emberrel, aki legszívesebben szürke sminket kenne föl a színes arcú emberekre. Ők azok, akik úgy állnak hozzá a világhoz, hogy csak heterók és melegek, illetve csak férfiak és nők léteznek. Nem tudják elfogadni,hogy a világ sokkal színesebb, mint gondolnák. Gúnyolódnak a queereken és a genderqueereken, mert félnek szembenézni azzal, hogy talán ők maguk sem passzolnak 100%-osan a kategóriákba. Rossz hírem van, srácok: valahol belül mindenki színes, vagy ilyen, vagy olyan szempontból. És egy idő után már nem lehet úgy tenni, mintha a világ fekete-fehér lenne.

Baraka

Emlékszem, milyen megrázó élmény volt ez a film sokaknak a 90-es évek végén. Egy barátom ennek köszönhetően döntött úgy, hogy nem eszik többé tojást, de az emberi nyomor képei is ugyanekkora hatással voltak a nézőkre. Ma, 20 évvel később megnézve nem éreztem ugyanezt a döbbenetet. Azok a témák, amik akkoriban sokkolóan hatottak, ma már egy kellően tájékozott ember számára részei a mindennapi tudásnak. A nagyüzemi állattenyésztés kegyetlensége mindennapi beszédtéma. Tudjuk, milyen kizsákmányolás folyik a kínai gyárakban (a globalizációnak köszönhetően egyesek saját bőrükön is), és nincs abban semmi meglepő, hogy emberek a szeméttelepen keresik meg a betevőt, ha látta valaki az Iszka utazását. Nem feltétlenül az ingerküszöbünk csökkent le, inkább többet tudunk a világ sötét oldaláról. Ami jobban elgondolkodtatott: hogy ezt a filmet ma is ugyanígy le lehetne forgatni. Ugyanígy találnának hozzá nemcsak termálvízben fürdőző majmokat és siratófalnál imádkozó zsidókat, hanem futószalagon továbbított kiscsibéket és kartonpapíron alvó hajléktalanokat is. Pedig ez egy 20 éves film. Minimum 20 éve látjuk ezeket a problémákat, mégse sikerült még őket felszámolni.