B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Volt olyan párom, aki azt mondta: fél év után eljuthattunk volna odáig, hogy nem kell mindig mindent megköszönni a másiknak. Én nagyon nem így gondolom. Nekem csaknem egy év után is ünnep, ha a párommal találkozom: készülök rá lélekben, átszervezem a napomat, hogy akkor már lehetőleg csak őrá tudjak figyelni. Van, hogy át is öltözöm, vagy már reggel direkt olyan ruhát veszek fel, amiben úgy vélem, tetszeni fogok neki. És ez nem függ attól, mennyi ideje vagyunk együtt. Ha már nem készülök lelkesen a kedvesemmel való találkozásra, az azt jelenti, hogy a szerelem kihűlőben van; elpusztították a hétköznapok problémái, vagy egyszerűen csak eltávolodtunk egymástól. És valószínűleg fordítva is hat mindez. Amikor azt láttam, hogy a páromnak már másodlagos fontosságú velem találkozni, kezdtem én is kevesebbet belefektetni a kapcsolatba. Ha viszont fenn tudjuk tartani, hogy minden találkozás ünnep legyen, az segíthet megőrizni a szerelmet hosszú időn keresztül.

Szerelem á la Beszélj hozzá

***SPOILER***
http://www.life.hu/sztarszerzok/20120407-franco-marco-husveti-jegyzet-szerelem.html

Ezzel az írással kapcsolatban az első reakcióm valami olyasmi, ami miatt a feministák támadták Almodóvar filmjét: a tökéletes pasi/nő ezek szerint az, aki kómában fekszik? Naná, hogy tökéletes, hiszen még alig ismeri; egy hét kapcsolat után nem sokat tudhat róla, még akkor se, ha annak az egy hétnek minden percét együtt töltötték. Más kapcsolatban fokozatosan megismerik egymást, beleértve a másik hibáit vagy kevésbé szimpatikus tulajdonságait. Ágnesnek erre nem volt alkalma. Számára Gábor a tökéletes pasi - csakhogy nem Gábort szereti, hanem azt, amit egy hét alatt megismert belőle.

Nemcsak ebből a szempontból látom azonban problémásnak, hogy ez a történet az igaz szerelem példázataként kering a neten. Ágnes ugyanis nemcsak egy illúziót szeret egy valóságos férfi helyett, hanem egyben egy passzív, akaratát nyilvánítani nem tudó lényt, akivel kapcsolatban ezért ő dönthet. Ő pedig úgy döntött, hogy az áldozatkész, végsőkig hűséges szerelmest játssza, függetlenül a másik fél érdekétől - ami valószínűleg inkább lenne a kórházi kezelés, ahol megfelelő ellátást kapna, és a tudomány fejlődésével még az is előfordulhat, hogy egy nap visszahozzák a kómából. Közös otthonukban ennek kicsi az esélye. Gábort a lakásban tartani a kórház helyett egyszerűen önzés, ami pedig nem igazán fér össze a szerelemmel.

Azt hiszem, Ágnesnek valójában az az érdeke, hogy Gábor ne ébredjen fel. Ha megtenné, ő döbbenne meg legjobban, mennyire más, mint amilyenként emlékezett rá. A kapcsolatuk nem maradna meg sokáig. Az igazi szerelem ugyanis nem az, amikor kitartasz egy olyan ember mellett, akinek a személyisége és a kommunikációja semmilyen formában nem befolyásolhatja a döntéseidet. Az igazi szerelembe beletartozik, hogy figyelembe veszed a másik igényeit, és azok kedvéért olykor lemondasz a sajátjaidról; hogy lépést tartasz hangulatingadozásaival és folyamatos változásával; hogy elviseled, ha nincs ideje vagy energiája törődni veled; hogy kibírod, ha boldogtalan és te nem tudsz segíteni rajta. Az ilyen - tulajdonképpen nagyon hétköznapi - történetek inkább lehetnének a szerelem példázatai, mint a könnyes-romantikus love storyk a kómába esett férfi/nő mellett kitartó kedvesről.

Kőkemény Minnesota

***SPOILER***
A klasszikus amerikai feminista film: hogyan száll szembe egyetlen nő a munkahelyi szexuális zaklatással (és mintegy mellékszálként gyorsan leleplezi az iskolai szexuális zaklatást is). Klasszikusan amerikai, mert végül az okos ügyvéd, illetve az apa (NB mind a ketten férfiak!) érzelmeket megmozgató beszédének hatására mellé áll a fél város és megnyeri a pert. Csakhogy mi van, ha ez nem történik meg? Ha nem lett volna egy tehetséges ügyvéd, aki elvállalja a pert, és egy hivatalból kirendelt hülyével kellett volna boldogulnia? Vagy ha nincs a halálos beteg barátnő, aki minden mindegy alapon kiáll mellette? Ha az anya nem áll a lánya mellé, és az apa nem kap észbe? Ha nincs a barátnő férje, aki jóbarátként segít Josie fiának, hogy rendezze a viszonyát az anyjával?

Tartok tőle, hogy a való életben a Josie Aimesek nem találnak szövetségeseket. Csak olyan férfiakkal találkoznak, akik fel se fogják a problémáikat, és olyan nőkkel, akik túlságosan féltik az állásukat és nem merik leleplezni zaklatóikat. Vagy éppenséggel magától értetődőnek tartják, ami történik velük, hiszen őket is egy férfijogú társadalomban szocializálták. Nyerhet-e Josie Aimes egyedül? Nagyon szeretném azt hinni, hogy igen, de bizonyítékot az amerikai happy end-es filmeken kívül még nem nagyon láttam rá.

Vera Whisman: Queer by Choice

Vera a 90-es évek elején 33 new yorki meleget és 39 leszbikust kérdezett az identitásáról. Számos meglepő eredménye közül az egyik: a nők csaknem felének huszonéves koráig fogalma sem volt róla, hogy létezhet két nő között szexuális, illetve párkapcsolat. Általában akkor tudták meg, amikor főiskolásként csatlakoztak egy feminista csoporthoz és/vagy találkoztak egy leszbikussal. (A férfi válaszadók ellenben mind tudtak a homoszexualitás létezéséről, gyerekkoruktól fogva.) Addig nők iránti vonzalmaikat fel sem fedezték, vagy valamiféle abnormalitásnak tekintették, vagy megpróbálták nem-szexuális jellegű kötődésnek értelmezni.

Noha nyilván nem vehető egy kalap alá a 20 évvel ezelőtti New York és a mai Magyarország, azért elgondolkodtató, vajon jobb helyzetben vannak-e itt a nőkhöz vonzódó nők. Hiszen feminista csoportok alig vannak, és abban a kevésben sem esik sok szó a leszbikusságról. A nagyobb tévéadókon kevesebb sorozatban és filmben láthatunk melegeket és leszbikusokat, mint a 80-as évek Amerikájában. A meleg egyesületek és rendezvények is kevésbé láthatóak. A hírekben a csaknem egyedüli LMBTQ téma a felvonulás, amelynek kapcsán a fotókon rendszerint transzvesztiták és olykor meleg férfiak szerepelnek, nők gyakorlatilag soha. Persze az interneten rengeteg infó és közösség van, na de ahhoz, hogy az ember rákeressen egy fogalomra, ismernie kell a fogalmat magát, ugyebár.

Szóval meggyőződésem, hogy ma is nőnek föl fiatal lányok úgy Magyarországon, hogy kizárólag heteroszexuális mintákat látnak maguk körül. Lehet, hogy sokan akkor is heteroszexuálisok maradnának, ha látnának meleg mintát is (hiszen még San Franciscóban is élnek heterók, pedig aztán…) De legalább meglenne a lehetőségük, hogy mérlegeljék a másik életformát is, és nem középkorú családanyaként szembesülnének azzal, hogy megélhették volna nők iránti vonzalmaikat.

Günter Grass: Bádogdob - a Hagymapince

A Hagymapince különös vendéglátóipari egység (ha egyáltalán annak lehet nevezni). Itt nem szolgálnak fel ételt és italt, csak nyers hagymát, vágódeszkával és késsel. A vendégek felaprítják a hagymát, és közben kicsorduló könnyeik megadják nekik a lehetőséget, hogy kiadják a bennük levő fájdalmat.

Oskar, a történet narrátora korunkat "könnytelen század"-nak nevezi. Joggal: a XX-XXI. században nem ildomos érzelmeket kifejezni. Míg a XVIII. században jóbarátok szenvedélyes leveleket írtak egymásnak, ma még egy ölelést sem kockáztatnak meg, nehogy lebuzizzák őket. Sterne korában egy műalkotás könnyekre fakasztott, ma az ilyen reakciót Stendhal-szindróma néven betegségként diagnosztizálják. Persze leginkább a férfiakat sújtja az érzelemkifejezés tabuja, de egy nő sem állít ki jó bizonyítványt magáról, ha nyilvánosan sírva fakad. És ezek a gátak olyan mélyen belénk ivódtak, hogy van, aki még egyedül, négy fal között sem képes sírni.

Aki nem sír, az nem feltétlenül mentes a szenvedéstől. Sőt még jobban szenved attól, hogy szenvedését el kell rejtenie. Mert Günter Grass zseniális találmánya, a Hagymapince, sajnos csak regényben létezik.

Eva Moreno: Rape in the Field

***SPOILER***
Eva Moreno, a svéd antropológusnő Etiópiába ment kutatni. Felvett egy helyi férfit asszisztensnek, akivel közösen bérelt egy házat a terepeként szolgáló kisvárosban. Az asszisztens többször tett neki szexuális ajánlatot, amit Eva mindig visszautasított. Egy éjszaka aztán a férfi fegyverrel a kezében berontott a szobájába és megerőszakolta.

Kevés szó esik az antropológusok megerőszakolásáról. A szokásos társadalmi előítélet mellett („biztos kiprovokálta”) őket még egy másik is sújtja, miszerint valamit elcsesztek a terepmunka során, különben nem kerültek volna ilyen helyzetbe. (Eva utal egy jelentésre, amely mindössze két megerőszakolt antropológusnőről tud; mindketten belehaltak az erőszakba.) Pedig talán Eva is elkerülhette volna a végzetét, ha egyáltalán felmerül benne ez a lehetőség. Persze nemcsak ezért nem merült fel, hanem azért sem, mert Skandináviából származik, ahol a nők emancipációja messze meghaladja még a többi nyugati országét is, és ahol a nők elleni szexuális erőszak minimális mértékű. Utólag Eva sokat olvasott a nemi erőszakról és számos olyan pontot talált, ahol óvatosabbnak kellett volna lennie (pl. szállodában lakni, az első ajánlat után kirúgni a pasit, fegyvert beszerezni stb.) Ez nem meglepő, hiszen minden nemi erőszak-túlélő magát hibáztatja valamilyen mértékig. Nem azért, mert az ő bármifajta viselkedése mentség lenne az elkövetőnek, hanem mert ez még mindig jobb, mint a teljes kontrollvesztés tudata.

Magyarországon – noha korántsem állunk olyan jól emancipáció terén, mint a svédek – csend övezi a nemi erőszak témakörét. Míg az amerikai feministák cikkek, rendezvények, workshopok stb. sorát szervezik, hogy megtanítsák a nőknek, mit tehetnek, hogy kisebb eséllyel váljanak áldozatokká (pl. milyen jelekre figyeljenek fel, vagy mondjuk veszélyt hordozó helyzetben – éjszaka stb. – ne mászkáljanak olyan ruhákban, amelyek megnehezítik a menekülést), nálunk semmi. Egy átlag magyar nő ugyanolyan naivan kerül szembe egy esetleges erőszaktevővel, mint Eva tette Etiópiában. És a jogorvoslatra sincs sokkal több esélye. Hiszen minden patriarchális társadalom az erőszaktevő oldalán áll. Ezt Eva is tapasztalta, mikor a kiadó azzal küldte vissza a kéziratát, hogy támadója (bár álnéven emlegeti) esetleg túl beazonosítható. Noha Etiópiában csak szűz nők megerőszakolásáért jár börtönbüntetés, Eva kénytelen volt álnéven megjelentetni a cikket – erőszaktevője védelmében, egy brit-amerikai kiadónál. Hogy Magyarországon mi lett volna, az olvasó fantáziájára bízom.

Córesz

A filmben szereplő nyolc zsidó fiatal között egyetlenegy van, akinek családjában gyerekkorától fogva téma volt a zsidóság. A többiek elejtett megjegyzésekből vagy éppen a többi gyerek zsidózása kapcsán ébredtek csak rá származásukra, kérdéseikre pedig szüleik az „erről nem illik/szoktunk beszélni” hárítással reagáltak. A gyerekeknek semmi kapcsolódásuk nem volt olyan közösséghez vagy hagyományhoz, ami védelmet nyújthatott volna a többiek előítéleteivel szemben. Kétségbeesetten próbáltak hát kapcsolódási pontokat keresni: egyikük tippelgette, ki lehet még zsidó az iskolában, másikuk leszólította az első kippás embert, aki szembejött vele az utcán. És persze mindannyian sokkot éltek meg, amikor tizen-huszonéves fejjel kerültek szembe egy olyan kultúrával, ami nekik idegen, míg számos hasonló korúnak természetes volt.

Az identitásválság kapcsán adja magát a melegséggel való párhuzam. Csakhogy egy meleg fiatal szülei rendszerint maguk nem melegek, így elkerülhetetlen, hogy gyerekük egyedül, a saját eszközeire támaszkodva keressen közösséget magának. A zsidóknál más a helyzet. Ezek a szülők segíthettek volna, hogy gyerekük megtalálja a közösséget és a gyökereit, de ehelyett titkolóztak előtte. Lehet, hogy jóindulatból tették, mert meg akarták védeni őket (az egyik fiatalember szülei azzal érveltek, hogy amíg a gyerekek túl kicsik voltak, esetleg elszólták volna magukat mások előtt). Ez mondjuk hasonlatos ahhoz az attitűdhöz, amikor melegek nem vállalnak gyereket vagy titkolják előtte a melegségüket azért, nehogy emiatt bántsák őt. Csakhogy a titkok jellemzője, hogy előbb-utóbb napvilágra kerülnek. És ezen a ponton összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van egy olyan fiatal, akit szülei felkészítettek identitása (vagy az ő identitásuk) esetleges el nem fogadottságára, és adtak a kezébe eszközöket, amelyekkel meg tudja védeni magát. A filmbéli zsidó fiataloknak ez nem adatott meg. Egyedül kellett megtalálniuk az útjukat és a közösségüket. Ez persze végül sikerült, de szüleik mennyi fájdalmat és magányt megspóroltak volna nekik, ha származásukat és kultúrájukat magától értetődőnek kezelik.