Craig, a film ember főszereplője a végén azt mondja: annyiból megkönnyebbülés volt, amikor vége szakadt a polippal való barátságának (na annyira azért nem fogok spoilerezni, hogy elmondjam, hogyan), mert érzelmileg túl intenzív volt. Szinte megszállottnak érezte magát, éjjel-nappal a polipra gondolt, érzelmileg felfokozott állapotban élt. Ő mintha örült volna, hogy ennek vége, és az élete visszaállt a normális kerékvágásba, engem azonban ez elszomorított. Adva van egy ember, aki végre intenzív kapcsolatba kerül a természettel, de egy évvel később fellélegzik, hogy de jó, hogy csak ennyi volt? Tényleg képtelenek vagyunk olyan módon kötődni a természethez, hogy az nemcsak ökológiailag, hanem érzelmileg is fenntartható legyen?
Persze számos tényező belejátszik abba, hogy Craig polip iránti érzelmei ennyire hevesek voltak. Alapból egy egzisztenciális válság közepén jutott eszébe újra elkezdeni búvárkodni - márpedig krízisben az ember sérülékenyebb, és jobban az érzelmei uralják. Életének ebben a szakaszában baromi magányos is lehetett, az legalábbis kiderül, hogy a családjától eltávolodott. Mivel épp besokallt a munkájától is, nem nagyon volt más, ami lefoglalná. Egy állattal szoros érzelmi kapcsolatba kerülni eleve nagyon felvillanyozó dolog, de ráadásul az ő történetük előtt nem tudunk hasonló polip-ember barátságokról (amitől persze még lehettek), így az érzéseit az is felerősíthette, hogy különlegesnek érezhette magát. Végül pedig, már viszonylag a film elején elhangzik, hogy a polipok rövid ideig (alig több mint egy évig) élnek. Craig tehát folyamatosan tudatában volt, hogy kevés idejük van együtt, és emiatt ezt az időt intenzívebben élte meg, mint azok, akik egy hosszabb életű állattal – például kutyával, macskával – alakítanak ki érzelmi kötődést. Mindezzel csak azt akarom mondani: az, hogy Craig ennyire erős, szinte szerelemszerű szenvedéllyel (amely azonban – egyes internetes vádakkal szemben – szerintem nem szexuális töltetű) élte meg ezt a kapcsolatot, az Craigről szól, nem az ember-állat barátságok természetéről.
Egy állattal megélt kapcsolódás euforikus élmény, különösen, ha olyan intelligens állatról van szó, mint a polip. (Én is megéltem egyébként hasonlót, bár mivel ez akváriumban történt, a fizikai érintkezést meggátolta az üveg; mégis olyan erősen éreztem a kapcsolódást a poliphoz, hogy sírva fakadtam. Az alábbi videó valószínűleg nem adja vissza eléggé az élményt, de azért beteszem.) Meg lehet élni ezt olyan intenzíven, mint Craig, egyetlen állathoz való kötődésként; bár Craig utána alapított egy környezetvédő szervezetet, ez mintha sokkal inkább a polippal való barátsága emlékének szólna, mint annak, hogy nyitottá vált volna általában az állatokhoz való kapcsolódásra, például a film végén a fia ujjai között tekergő kis polip nem vált ki belőle olyan érzelmeket, mint annak idején poliptanítója. A fiához mondjuk megtanult kapcsolódni, és tekinthetjük úgy, hogy ezt a poliptól tanulta, ahogy pl. autista gyerekeknek gyakran a segítő állatukhoz való kötődés segít az emberekkel is kapcsolatokat kiépíteni. De a természethez – és akár annak egyes elemeihez: növényekhez, állatokhoz, vagy akár az élettelen természet elemeihez – nemcsak fellángolásszerűen, kríziskezelésként lehet kötődni, hanem magától értetődően, a mindennapok részeként. Talán ezt próbálná poliptanítója megtanítani Craignek, de viszonylag kevés sikerrel. Hozzátenném, ez nem a polip hibája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése