Múlt szombaton megint tüntettünk a nők elleni erőszak ellen (további képek és videó itt: https://dontlookaway.blog.hu/2020/07/04/tuntetes_a_nok_elleni_eroszak_ellen_becs_2020_07_04_demonstrazion_gegen_m_nnengewalt). Ezúttal nem a szokásos bántalmazási ügyek voltak az esemény apropója, hanem az, hogy előző héten egy szintén nők elleni erőszak témájú békés tüntetést, amelyet a Bécsben élő kurd nők szerveztek, török nacionalisták megtámadtak a Columbusplatzon, azt kiabálva, hogy ez az ő területük (fura helyeket annektál Törökország mostanában...). A résztvevők egy közeli alternatív kulturális központba menekültek, a következő heti eseményre pedig szolidaritásból rengeteg más antifasiszta és nőszervezet is eljött.
Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy a nacionalisták miért nem állnak ki a nők elleni erőszak ellen (pedig logikusan gondolkodva, saját nemzetük nőtagjait nyilván meg kellene védeniük); erről már hosszan írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/miert-nem-ratifikalja-magyar-kormany-az.html. Azzal se foglalkoznék, mennyire minősül hazafias cselekedetnek külföldre költözni, mert erről is volt már itt szó (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html) Inkább azzal foglalkoznék, ami többekben felmerült az eset kapcsán: ha valaki ennyire nacionalista, miért él külföldön?
Persze a Bécsben élő török nacionalisták valószínűleg sokan azt mondanák: ők csak azért jöttek Ausztriába dolgozni, hogy hazaküldhessék a pénzt otthon nyomorgó családjuknak. És amúgy ez teljesen nemes cél. Csak éppen tovább kellene gondolni, hogy otthon a családjuk részben azért nyomorog, mert az aktuális (egyébként nacionalista) kormány nem megfelelő gazdasági döntéseket hoz, esetleg éppen azért, mert az ország gazdasági-politikai érdekeit alárendeli a "nemzeti büszkeségnek" (erre példa a CEU kiutálása Magyarországról, lásd https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html).
De azért valljuk be, külföldön könnyebb nacionalistának lenni. Egyrészt egy kisebbségi identitás eleve felértékelődik ahhoz képest, mint amikor a többség tagjaként éljük meg: a Magyarországon élő magyarok nem ujjonganak azon, hogy magyar szót hallanak vagy Erős Pistát tehetnek a sajtos szendvicsükre, míg sok külföldre szakadt hazánkfiának ez valóságos ünnepnap. Ráadásul a külföldön kisebbségben élő magyarok/ törökök stb. megtapasztalhatják az ott élő többség előítéleteit, és ezek ellen legjobban úgy tudnak védekezni, ha saját közösségüket és identitásukat erősítik (ahogyan a saját nemükhöz vonzódó emberek sem érezték szükségét, hogy saját közösséget hozzanak létre olyan társadalmakban, amelyek teljesen magától értetődőnek kezelték az ilyen vonzalmakat). Meg hát ugye a távolság megszépít. Egy külföldön élő magyar - különösen, ha főleg nacionalista tévécsatornákból, weboldalakról és ismerősöktől szerzi az információit - Magyarország "nagy eredményeit" látja, nem pedig azt, hogy milyen sokan élnek a létminimum alatt vagy hogy a kórházakban az egész osztály személyzetére összesen két maszk jutott a koronavírus idején, a falakról omlik a vakolat és a takarítókat hónapok óta nincs pénz kifizetni. Akik nem tapasztalják meg saját vagy közeli hozzátartozóik bőrén, nem tudhatják, milyen szar a helyzet. És mivel ideálokra mindannyiunknak szüksége van, könnyen idealizáljuk azt az országot, amelynek a nyelvét beszéljük, amelynek szeretetét belénk nevelték és amelyhez boldog (ha az volt) gyerekkorunk kötődik - vagy második generációs emigránsok esetében szüleink boldog gyerekkora, akik csodálatos történeteket mesélnek nekünk a földi mennyországról. És az sem biztos, hogy ezek a nacionalisták kigyógyulnak illúziójukból, ha hazalátogatnak, hiszen Nyugaton keresnek annyit, hogy otthon jómódúnak számítsanak és ne kelljen meglátniuk a nyomort. Szóval nincs olyan gyógymód, amely automatikusan kikúrálná a nacionalizmust - kritikus gondolkodás kellene hozzá, de ezt sajnos kevés nacionalista lépi meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése