***SPOILER***
Nemrég a facebook-falamon egy beszélgetésben felmerült a kritika, hogy nemcsak a mainstream média, de a feministák is csak a hegemón maszkulinitásra koncentrálnak (persze különböző előjellel) és alternatív maszkulinitások alig jelenítődnek meg. A kritika jogos és magamra is vettem, hiszen maszkulinitással kapcsolatban én is főleg a hegemón változatot (vagy annak kudarcát) szoktam itt elemezgetni (ld. pl. a Vérmacska c. posztot). Mentségemre legyen szólva, nem volt könnyű alternatív maszkulinitást megjelenítő tömegkulturális terméket találnom. Ezzel a konkrét példánnyal kapcsolatban is lehet velem vitatkozni, de azt gondolom, az átlaghoz képest még mindig valamennyire alternatívát tud mutatni.
Első kiindulópontom Johnny Depp volt, nemcsak mert az egyik kedvenc színészem, hanem mert puszta stílusával is kritikát vagy legalábbis távolságtartást fogalmaz meg a hegemón maszkulinitással szemben (ez a két dolog persze nem független egymástól). Foglalkozhatnék itt a festett szemű, fantasztikus frizurájú Jack Sparrow kapitánnyal, akinek macsós húzásai sorra csődöt mondanak, de a Charlie és a csokigyár annyiból alkalmasabb példa, hogy valamiféle pozitív modellt is igyekszik felmutatni a vége felé. Mondjuk elég sokáig nem: Charlie családja az idealizált patriarchális család, Willy Wonka pedig egyfajta kombinációja az elnyomó gyarmatosítónak és a leereszkedő jótevőnek, aki majd örökösévé teszi az általa, saját kritériumai alapján kiválasztott gyereket (és nem véletlen, hogy a jelöltek közül a legszegényebbre esik a választása). Ezen a ponton azonban felborul a dickensi sablon, mert Charlie visszautasítja az ajánlatot. Mondjuk az indítéka („a család fontosabb, mint a gazdagság”) elég nyál, viszont elindít egy változást Willy Wonkában. Először is felkeresi rég nem látott apját. Ezt lehet megint a családmitológia részeként értelmezni, de nekem másról szól. Willy Wonka apja ugyebár egy autoriter szülő volt, aki fiát rettegésben tartotta és eltiltotta az édességektől – elvben a fogak egészségére hivatkozva, de ha belegondolunk, hogy kultúránkban az édesség (felnőttkori) fogyasztása nőiesnek van kódolva (pl. az édes tömény italokat nem alkoholtartalmuk alapján minősítjük „kontyalávalónak”), a történet úgy is értelmezhető, hogy „férfit akart faragni” belőle. Willy azonban fellázadt és megvalósította önmagát, miközben gyerekkorának még az emlékét is megpróbálta kitörölni a gondolataiból. A hazalátogatás tehát egyrészt tudatosítást jelent, másrészt azt, hogy nyíltan szembe mer szállni az annak idején ráerőszakolt maszkulinitás-modellel és szembeállítani vele a sajátját. Az, hogy az apa titokban büszke volt a fiára, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő maga megváltozott (elvégre egy gyár igazgatójának lenni sikeres maszkulinitás; nem tudom, ugyanígy örült volna-e, ha Willy egy kis csokimanufaktúrában készítette volna a kézműves bonbonokat), de nem is ő a lényeg, hanem maga Willy. Aki innentől képes továbblépni és elengedni a 100%-os kontrollt, ami addig jellemezte. Hajlandó Charlie feltételeihez alkalmazkodni, és a film zárójelenetében egyenrangú társként tárgyal vele a tervezett új termékekről – túllépett a felnőtt-gyerek hierarchián.
Adja magát a párhuzam olyan filmekkel, mint a Hook, amelyekben egy felnőtt egy gyerek hatására tanul meg ismét gyerek lenni és/vagy felfedezni érzéseit. De Willy Wonka története nekem nem erről szól, ugyanis nem válik gyerekké, és nem is pusztán a szeretetet fedezi fel magában. Hanem azáltal, hogy feldolgozza gyerekkori traumáit és egyenrangú félként lép apja elé, megszabadul attól a gondolkodásmódtól, amely hierarchiákon alapul. Ha Willy Wonkának valaha barátnője volna (na jó, feltételezve, hogy heteró, aminek mondjuk semmi jelét nem adja), reményeim szerint őt is ugyanúgy partnernek tekintené, mint Charlie-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése