Az előadás egy pontján Láng Annamária és Rába Roland kilépnek szerepükből (illetve sok szerepük egyikéből) és átvedlenek a darab rendezőivé. Roland felveti, hogy hagyják már békén a sokat szenvedett főszereplőt és inkább a nézők közül kínozzanak valakit. Annamária kritikus pillantással végigméri a nézőket és visszavág: nem, ezek nem az a típus. Már csak azért sem, mert volt pénzük jegyet venni erre az előadásra és idejük eljönni rá.
Kovács Bálint kritikája (http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20151201-schilling-arpad-kretakor-a-harag-napja-sandor-maria-fekete-ruhas-apolok.html) felteszi a végén a kérdést: tényleg nincsenek lúzerek a nézőtéren? Persze olyan értelemben biztos vannak, hogy a naivitás vagy a megcsalatás társadalmi osztálytól független. Én azonban azt gondolom, Bálint félreértette az üzenetet. A főszereplő sorsát befolyásolják ugyan magánéleti tényezők, de ezek nem elvonatkoztathatóak társadalmi helyzetétől. És tény, hogy akinek van pénze megvenni a jegyet egy ilyen előadásra, az valószínűleg (legalábbis aktuálisan) nem érzi saját bőrén azt a szintű reménytelenséget és nyomort, amit a darab megmutat.
A Krétakör célja, mint mindig, az emberek érzékenyítése azoknak a helyzete iránt, akikkel esetleg nem találkoznak közvetlenül. Kérdés azonban, hogy a darab főszerepére alkalmatlan közönséghez eljut-e ez az üzenet. Ahhoz, aki egész végig mobiltelefonozott mellettünk és csak fél füllel figyelt oda, valószínűleg nem. Azokhoz se feltétlenül, akik valamiféle egzotikumként figyelik a koraszülött-osztály ápolónőjének sorsát. Talán előadásonként csak pár ember van, aki ennek hatására jobban megérti nála kevésbé szerencsés embertársait. De persze ez is nagy dolog. A legtöbb, amit egy színtársulat tehet egy igazságosabb világért. Ezúton ismét, köszönjük, Krétakör.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése