Művészek és tudósok utaznak Észak-Grönland fjordjaiba egy nagy vitorláson. Bőven akad dolguk: geológiai fúrásokat végezni, régészeti lelőhelyeket feltárni, állatokat megfigyelni, rajzokat készíteni a tájról. Mindemellett mégis folyamatosan filozofálnak az életről, a művészetről, az ember szerepéről a világban és hasonlók. Vajon mi ennek az oka?
Lehet persze, hogy mindannyian szokatlanul filozofikus alkatú emberek, de ezt kétlem. A lenyűgöző táj is inspirálhatja őket (egyikük konkrétan a Stendhal-szindróma tüneteit véli felfedezni magán, bár konkrétan elájulni nem látjuk), ennyi erővel azonban az alpesi osztrák és svájci falvak minden lakosa filozófus lenne. Az igaz, hogy az utazás kizökkentette őket mindennapi munkájukból (bár belegondolva, egy grafikusnak vagy egy tengerbiológusnak a filmben ábrázolt tevékenységek nagyjából a mindennapi munkáját jelentik), de szerintem ez önmagában nem magyarázat. Szerintem két dolog okozhatja, hogy ezek az emberek hirtelen az élet nagy kérdéseivel kezdenek foglalkozni. Az egyik, hogy a munkát kivéve a hétköznapi rutinoktól - számlák befizetése, gyerekek óvodába vitele, tömegközlekedés stb. - megszabadultak erre az időre; a másik, hogy tudatában voltak: ezt a helyet ők látják először (a kőkori ember óta, akinek nyomait megtalálják). Az a tudat, hogy valami rendkívüli történik velük, hirtelen saját gondolataikat is fontossá teszi előttük. A világ végén megértik, hogy nemcsak a mindennapi munkájuk, hanem a személyes életfilozófiájuk is értékes.
Jó lenne, ha mindenkinek a környezetében lenne legalább egy ember, akitől megkaphatja ezt az érzést, és nem kéne a világ végére elmennie érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése