A második együtt töltött éjszakájuk után Tereza influenzás lesz, és egy egész hetet nyomja az ágyat Tomasnál. Egy ponton Tomas elképzeli, hogy a lány meghalhat, és az jut eszébe, hogy akkor ő sem akar tovább élni. Utólag megpróbál rájönni, hogy ez a szerelem jele volt vajon, vagy csak valami pánik. Aztán rádöbben: azzal, hogy elemezgetni és értelmezni próbálta ezt a pillanatot, pont a szépségét pusztította el.
Még egyetemista koromban megnéztük Mónival a Négyhangú opera című operaparódiát. Hihetetlenül vicces volt, szó szerint fetrengtünk a röhögéstől. A színházból hazafele Móni – miután valamennyire lenyugodott – elkezdte elemezni, hogy tulajdonképpen miért is volt rossz ez az előadás. Akkor én csak kajánul megállapítottam magamban, hogy Móniból előjött a sznob, pedig más is történt: sikeresen tönkretette magának az élményt.
Akkor értettem meg (megtanulni máig sem biztos, hogy megtanultam), hogy az örömteli pillanatokat el kell fogadni. Amikor boldog vagyok, nem kérdőjelezem meg a másik motivációját és érzelmeit, sem a sajátjaimat, nem kezdem elemezgetni, hogy tényleg ugyanannyira szeretjük-e egymást vagy tényleg jó-e az a valami, ami örömet okoz. A szenvedély vagy épp a gyöngédség pillanatai túl szépek ahhoz, hogy ilyen módon elrontsuk őket.
Mélyen igaz ez. Sajnos én magam is bele szoktam esni ebbe néha, egyrészt mert erősen elemző elme vagyok, másrészt mert valószínűleg bennem is megvan az a gondolatmag (valahol tudattalanul), hogy ha túl jól megy (boldog vagyok) akkor utána valami rossznak történnie kell.
VálaszTörlésPróbálom magamat arra kondicionálni, hogy megérdemlem a boldogságot, és nincs miért lesújtson rám a Sors.
Persze az igazi boldogságot mások boldogsága adja.