Rosencrantz és Guildernstern halott –hisz-e ön Angliában?

Egy ponton Rosencrantz (vagy Guildernstern? Na jó, tökmindegy) kijelenti: „Nem hiszek Angliában.” Társa megértően bólogat és empatikusan visszakérdez: „Úgy érted, csak a térképészek csínye?”

A gender szakok várható bezárása kapcsán Novák Katalin azt nyilatkozta, hogy nem hisz a genderben. Ez mondjuk meglehetősen bizarr állítás; azt gondolja talán, genetikailag kódolt az, hogy neki sminkelnie kell? (És azok a nők, akik nem sminkelnek, akkor nem is nők?) De persze tudjuk, hogy a „genderelmélet” ellenzői számára a gender nem a nemek társadalmonként eltérő viszonyainak tudományos leírása, hanem egy mumus, amivel morális pánikot lehet kelteni és elterelni a figyelmet valós társadalmi problémákról. A genderrel kapcsolatos pánik egyébként leginkább a transzfóbiában gyökerezik: az ellenzők azért próbálják kétségbeesetten a biológiára visszavezetni a nemek közti különbségeket, mert akkor lenne alapjuk nem elfogadni, hogy egyesek a születéskor kijelölt nemüktől eltérő nemben szeretnének élni. Nem véletlen, hogy a gender szakokkal kapcsolatos döntésről szóló cikkek legjellemzőbb illusztrációi a nemileg semleges vécék (köszönettel tartozom Antoni Ritának a megfigyelésért), mintha a genderkutatás fő célja a nemek közti különbségek megszüntetése lenne – és persze a vécékérdés a transzellenes aktivistáknak is vesszőparipája.

A konzervatívok számára a rossz hír azonban az, hogy a gender szakok megszüntetésével sem maga a gender, sem annak tanulmányozása nem szűnik meg. Hiszen a CEU képzései fölött a magyar kormánynak csak annyi hatalma van, hogy az akkreditációjukat megszüntetheti; magyarországi akkreditáció nélkül is tanulhatnak ott magyar diákok tömegei, akik aztán egyéb nyelvek mellett magyarul is publikálhatják tudományos eredményeiket. A magyar fiatalság egy jelentős részét az itthoni oktatáspolitika és általános társadalmi helyzet már amúgy is nyugati egyetemekre száműzte, ahol a gendertudomány a kurzuskínálat magától értetődő része, sőt számos tantárgyat eleve gender szemlélettel oktatnak – tehát a magyar vezetés tulajdonképpen hozzájárult ahhoz, hogy országunk minél több állampolgára megismerkedjen ezzel a tudományterülettel. Most még léteznek olyan szakfolyóiratok, amelyek szívesen fogadják a gender tárgyú publikációkat magyar nyelven, de ha ezeket megszüntetik, az internet akkor is számos megjelenési felületet fog kínálni a genderkutatóknak. És persze a társadalmi nemek nem tűnnek el attól sem, ha nem kutatják őket; elég egyetlen olyan nyugati filmet megnézni, amelyben akár csak egy mellékszereplő a hagyományos nemi szerepektől eltérő módon viselkedik (mint A fa alatt című izlandi filmben a cuki óvóbácsi), máris rájöhet a néző, hogy amit ő addig természetesnek vett, nem feltétlenül az. Sőt, számos transz ember története bizonyítja, hogy egyesek még modellek hiányában is megkérdőjelezik a nekik előírt nemi szerepeket. Angliát igazság szerint baromira nem érdekli, hiszünk-e benne vagy sem.

Csengetett, Mylord? – Ivy, Lady Lavender és a Hír TV

Minden Csengetett, Mylord? rajongó tudja, hogy Lady Lavender Ivyt, a szobalányt Ethelnek szólítja. De arra is emlékszünk, hogy miért? Aki nem, nézze szépen vissza az első epizódot, vagy olvassa tovább ezt a bejegyzést. Nem arról van szó, hogy Lady Lavender túl szenilis és nem emlékszik a nevekre. Egyszerűen szerinte az Ivy borzalmas név, ezért lazán átkereszteli a szobalányt.

Tény, hogy kislányunkat a mérges szömörcéről elnevezni nem túl kedves cselekedet (ezt jelenti ugyanis Ivy neve), de azért ez a momentum egyértelmű kritika az uralkodó osztály felé, akik annyira nem veszik emberszámba a cselédeket, hogy még az ilyen alapszintű önrendelkezés jogát is megtagadják tőlük. Hasonló üzenetet közvetít a Hír TV azon döntése, hogy mostantól fogva a „meleg” szót kizárólag az időjárásra alkalmazzák, egyéb értelemben a „homoszexuális” szó használandó. És míg persze a közösségi oldalakon tobzódnak az emberek a homoszexuális ételekről és ruhadarabokról szóló poénokban („megyek, eszem egy homoszexuális szendvicset”, „ilyen időben nem veszek farmert, túl homoszexuális”), érdemes megnéznünk, milyen szimbolikus jelentése van a döntésnek.

A „homoszexuális” szót, mint tudjuk, a magyar Kertbeny Károly alkotta meg, és eredetileg emancipációs célokra használta azzal érvelve, hogy ez az emberi szexualitás egyenértékű változata, amelyet így nem szabadna büntetni vagy elítélni. Ugyanakkor az idők során a „homoszexuális” szó – talán mert a szexológusok és pszichológusok olyan lelkesen magukévá tették – asszociációi átalakultak, és mára már legtöbbször egy olyan nézőponttal kapcsolják össze, amely az azonos neműek közti vonzalmat betegségnek vagy bűnnek tartja. Ezzel szemben maguk az érintettek a „meleg” szót szeretik használni, amely a 20. század végi, jogegyenlőségért küzdő mozgalmak terméke. A Hír TV tehát szóhasználatával is azt fejezi ki, hogy nem ért egyet ezekkel az emancipációs törekvésekkel.

Egy Ken Plummer nevű tudós szerint a melegek emancipációjának legfontosabb mérföldköve az volt, amikor már nemcsak tárgyai voltak pszichológusok, szociológusok vagy kriminológusok leírásainak, hanem önmaguk definiálták magukat és mondták el saját történeteiket. Az ezredforduló környékén a legtöbb európai országban erre már bőven adódik lehetőség, a Hír TV és a mögötte álló hatalom azonban úgy határozott, korlátozza ezeket a 19. századi szintre. Mint egy brit arisztokrata hölgy, dönthet az alárendeltjei fölött azok megkérdezése nélkül. Ha megtagadják tőlünk az öndefiníciót, ezzel nyilvánvalóvá teszik, hogy nem tekintenek minket teljes értékű állampolgároknak. Viszont rossz hír a Hír TV-seknek, hogy a szellemeket nagyon nehéz visszagyömöszölni a palackba. Lehet, hogy a kedves néző náluk csak a „homoszexuális” szót fogja hallani, de a médiában és azon kívül épp elég lehetősége lesz találkozni olyan jelenlegi és korábbi megszólalásokkal, amelyek tiszteletben tartják az LMBT emberek önrendelkezését.

Homoszexuális szeretettel ajánlom ezt mindazok figyelmébe, akik szerint a kifejezéseken problémázni fölösleges formalitás.

Egy fantasztikus nő

***SPOILER***

„Ez egy fantasztikus film”, gondoltam magamban, egészen az utolsó öt percig. Ott aztán sikeresen elcseszték azt, ami addig a film legfőbb értéke volt számomra.

Ez a bizonyos érték pedig az volt, hogy a film nagyon érzékletesen mutatja be, mennyire függ a kisebbségek megítélése a társadalmi helyzetüktől. Amíg Marina gazdag, jól szituált párja életben van, ő is luxuslakásban lakik, elegáns éttermekbe jár és sehol nem találkozik elutasítással. Amint a férfi meghal, rögtön mindenki úgy kezeli, mint egy prostituáltat. Ez gyönyörűen illusztrálja a feministák által gyakran hangoztatott metszetszemléletet, amely szerint azonos kisebbséghez tartozó emberek is nagyon különbözően élhetik meg kisebbségi létüket egyéb jellemzőiktől – mint például társadalmi helyzet, bőrszín vagy fogyatékosság – függően. Szóval érzékletesen fel van vázolva a probléma, de mi a megoldás? Hát ebben a filmben az, hogy Marina tovább képezi a hangját, sikeres énekesnő lesz és a legnagyobb koncertterem színpadán aratja a babérokat. Ezzel aztán jó kis elégtételt vesz Orlando szemét családján (már ha azok tudnak róla, mert nem úgy néznek ki, mint akik klasszikus zenei koncertekre járnak).

Hogy hol itt a probléma? Egyrészt nyilván abban az üzenetben, hogy a transznemű (vagy vak, vagy autista, vagy meleg) emberek csak akkor értékes tagjai a társadalomnak, ha rendkívüli társadalmi vagy kulturális értéket hoznak létre. Ezért ugyanaz az ember, aki rajong Ray Charles zenéjéért, nyugodt lelkiismerettel löki félre a vak koldust az aluljáróban, hiszen őt kevésbé tekinti értékesnek. Sőt, akár jobban el is ítéli, mert hiszen Ray Charles mekkora karriert csinált, tehát ne mondja neki senki, hogy a vakok nem boldogulnak ebben a társadalomban. Hasonlóan működhet a dolog a transznemű énekesek (például Conchita Wurst) és a munkahelyi diszkrimináció miatt prostitúcióra kényszerülő transznők esetében. Nemcsak azt nem vesszük ilyenkor figyelembe, hogy rendkívüli akaraterő, tehetség és szerencsés körülmények is szükségeltetnek ahhoz, hogy egy kisebbségből jövő ember a csúcsra jusson (ezen körülmények közé tartozik a kisebbségekhez való társadalmi hozzáállás: nem véletlen, hogy Magyarország nem nagyon dicsekedhet olyan LMBTQ hírességekkel, akik már karrierjük kezdetén vállalták magukat, mozgáskorlátozott zenészeink – Deák Bill Gyula és Lang Györgyi – is előbb voltak sztárok, mint mozgáskorlátozottak). Hanem azt se, hogy nem mindenki akar feltétlenül híresség lenni. Nemcsak a popsztárok, a topmenedzserek vagy a politikusok értékes tagjai a társadalomnak (sőt, ők nem is mindig), hanem ugyanolyan fontos ember a transzférfi asztalos, a vak informatikus, a genderqueer női szabó vagy az a mozgáskorlátozott nagymama, aki meséivel örömet visz unokái életébe. Ha felismerjük az átlagember értékét, a kisebbségből jövő emberektől sem fogunk különleges teljesítményt elvárni a befogadás feltételeként.

Na jó, mondhatnánk, csakhogy a film készítői happy endet akartak, és a meglevő társadalmi keretben ez tűnt a leghatásosabbnak. De pont itt a probléma: meg sem próbáltak egy alternatív keretet felvetni. Mi lett volna például, ha Marina egyszerűen csak talál egy őt őszintén befogadó, szerető családot, akár később egy teljesen átlagos társat, és mondjuk velük boldogan sétálgatva a parkban fut össze az őt eltaszított, éppen hevesen veszekedő szemét családdal (ha már mindenképpen elégtételt akarunk venni)? Akkor a film szintén felmutatna egy modellt a befogadásra, de az nem valamilyen rendkívüli teljesítményen múlna, és így pozitívabb képet festene mind a transznemű, mind az átlagos cisznemű néző számára az ő társadalomban elfoglalt helyéről.

Günter Grass: Az én évszázadom

Günter Grass egyedi módon mutatja be Németország 20. századi történelmét: minden évet más ember szemszögéből láttat és egy-egy eseményt emel csak ki. A megszólalók között van egy-két ismert személyiség, de többségük átlagember, akik azonban valamilyen formában közvetlen kapcsolatba kerültek a történelemmel. Megszólal a lebombázott Berlinben romokat eltakarító asszony, a nagy írók beszélgetését kihallgató bölcsész, az Eichmannt a tárgyalásán védő kalitkát legyártó üveges vagy éppen az a munkáslány, akiről a Kövér Berta ágyút elnevezték. Míg néhányuk (mint a bölcsészhallgató) csak szemlélője az eseményeknek, mások nagyon is aktív szerepet vállalnak azok alakításában. Hiszen a romeltakarító asszonyoknak köszönhető, hogy Berlin újra lakhatóvá vált (és, mint a narrátor megjegyzi, a férfiak ebben a munkában nem vettek ám részt), és Eichmann ellen csak azért sikerült szimbolikus jelentőségű ítéletet hozni, mert a golyóálló üvegkalitka megakadályozta, hogy valaki személyes bosszút álljon rajta a tárgyalás során. A megszólalók büszkék arra, amit elértek, még ha az nem is több, mint egy újság verspályázatának első díja.

Az iskolában a történelmet a nagy emberek nagy tettei jelentették, amiket én mindig is unalmasnak találtam. Sokkal jobban kedvelem azt a fajta történelmet, amely elismeri, hogy az átlagember is alakíthatja a világot. Erre pedig ma is számtalan eszköze van, a politikai graffititől (vagy éppen blogbejegyzéstől) a civil szervezetekben való munkáig vagy azok segítéséig. Sőt, ennél sokkal spontánabb lépések is sokat jelenthetnek. Ma láttam a neten a videót arról a svéd lányról, aki nem volt hajlandó leülni a repülőgépen, ezzel akadályozva meg, hogy pár afgán menekültet visszatoloncoljanak az országukba. Ez a lány nemcsak azon a néhány menekülten segített, hanem a neten megosztott videó nem-menekült nézőinek példát és módszert mutatott az igazságtalanságokkal szembeni kiállásra, menekült nézőiben pedig megerősítette, hogy nincsenek egyedül, és a gazdag országok polgárai nem mindig értenek egyet kormányuk menekültellenes döntéseivel. Kedvenc Tóra-idézetem – „aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg” – konkrét valósággá vált az internet hatalmán keresztül.

Tény, hogy az emberek egy csomó fölösleges és érdektelen dolgot posztolnak a neten. Azonban azt gondolom: sosem fölösleges azt posztolni, hogy tettünk valamit, amivel befolyásoltuk a történelmet. Nemcsak azért, mert ilyenkor joggal vagyunk büszkék magunkra. Hanem azért is, mert megmutathatjuk másoknak az egyénben rejlő erőt.

Marsha P. Johnson élete és halála

Marsha P. Johnson, a new yorki LMBTQ közösség ikonikus figurája és a Stonewall-lázadás egyik résztvevője tisztázatlan körülmények közt halt meg 1992-ben. A film főszereplője, egy idős transz aktivista, visszavonulása előtt meg akarja oldani az ügyet, és krimiszerűen fordulatos nyomozást folytat az AVP, vagyis Anti-Violence Project kötelékében, amely egy gyűlölet-bűncselekményekkel foglalkozó civil szervezet. Közben megismerjük az AVP néhány más ügyét is, amelyekben szintén a transzfób erőszak láthatóvá tételéért, illetve az elkövetők jogi felelősségre vonásáért küzd.

Nagyon ideje volt egy olyan dokunak, ami egy ilyen civil szervezetet mutat be. A mainstream LMBT aktivizmus ellen ugyanis mind a radikális queer aktivisták, mind a konzervatív heterók gyakran felhozzák azt az érvet, hogy kizárólag az azonos nemű párok jogegyenlőségével foglalkozik. Különösen Amerikával kapcsolatban hozza fel több szerző azt a kritikát, hogy az LMBT mozgalom egyetlen célja az egyenlő házasság. Még én is, aki jó ideje nem jártam Amerikában, számos olyan civil szervezetet és hálózatot tudok felsorolni, amelyek egészen más területeken tevékenykednek (például oktatási projektek, önismereti csoportok, vallási közösségek, LMBTQ emberek szülei és családtagjai). Miért lehet mégis az, hogy nemcsak magyarországi radikális baloldali aktivisták, hanem az amerikai queerelmélet jeles képviselői sem veszik ezeket észre?

A kevésbé jóindulatú feltételezés, hogy észreveszik persze, csak kevésbé tudnak belekötni, ezért ignorálják. De mondjuk én kicsit meredeknek tartanám egy tudományos műben azt leírni, hogy „az amerikai LMBT mozgalom kizárólag a házassággal foglalkozik”, ha közben tudom, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy ez mantrává váljék a queer kritikusok körében, néhányaknak biztos el kell hinniük. És itt jön a média szerepe. A házasságot jól föl lehet fújni „szembemegy a hagyományos értékekkel”-típusú érvek segítségével, így sokkal jobban megosztja az embereket, mint mondjuk egy homofób zaklatás ellen küzdő diákszervezet, mert azért még egy jobboldali vagy radikális baloldali szemszögből is nehezen védhető az az álláspont, hogy a gyerekeknek legyen joguk összeverni meleg vagy transz társaikat. A házasság jól eladható a médiának, így az azt propagáló LMBT szervezeteknek is könnyebb médiakampányt generálniuk, mint mondjuk egy olyan projektnek, amely iskolákba jár jogtudatosító órákat tartani. Az AVP is csak azért kerülhetett be egy dokuba, mert egy ismert személyiség halála és az akörüli nyomozás nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint névtelen transz* emberek elleni erőszak. Vagyis: azért tűnik úgy, mintha az LMBT mozgalom csak a házassággal foglalkozna, mert ezt látni a médiában (legalábbis Amerikában; nálunk a gyerekvállalás és a pride hasonlóan kivágja a biztosítékot, úgyhogy néha ezekről is szó esik).

Persze felmerül a kérdés: egy LMBTQ témával foglalkozó kutató miért a médiából tájékozódik a mozgalom céljairól és miért nem első kézből? Fontos megjegyezni, hogy az utóbbira is vannak példák: Amerikában John D’Emilio több könyvben írta meg a melegmozgalom történetét, Gilbert Herdt és kollégái fiataloknak szóló önismereti csoportokat tanulmányoztak, a magyar pride-okról és a velük kapcsolatos vitákról pedig Hadley Renkin cikkeit tudom ajánlani. Ők nem is redukálják le a mozgalmat arra, amit a tévében látnak belőle. Sajnos azonban számos queer tudós, sőt önjelölt aktivista (akik azonban aktivizmusukat kizárólag internetes cikkek formájában valósítják meg) nem veszi a fáradságot, hogy tényleg megismerje azokat a szervezeteket, amelyeket kritizál. Ennek csak egy része az az általam már többször kritizált tendencia, hogy a queer megközelítésű tudósok közül igen kevesen végeznek terepmunkát. (Akik igen, mint Steven Seidman vagy Gavin Brown, maguk is meglepődnek az eredményeiken.) Hiszen semmi sem akadályoz meg akár egy queer irodalomtudóst vagy filozófust, hogy elmenjen mondjuk egy LMBTQ rendezvényre vagy utánanézzen egy civil szervezetnek. Mégis kevesen teszik ezt meg; egy részüket még a pride-on se láttam soha (ahogy egy csomó feminista tudós is látványosan hiányzik a nők jogaiért szervezett tüntetésekről).

Kaptam már meg dicséretként tudóstársaktól: milyen fantasztikus, hogy én tudományos munkám mellett még aktivizmusban is részt veszek. Pedig ez annyira nem különleges teljesítmény, ha belegondolunk, hogy Magyarországon szinte minden LMBTQ aktivista önkéntesen, munka után csinálja ezt. Annyi szabadideje egy tudósnak is van, mint egy irodistának vagy könyvelőnek, sőt egy részét maga osztja be, így könnyebben vállalhat olyan feladatokat, amelyek a kötött munkaidőben dolgozó embereknek nem férnének bele (pl. iskolai órák tartása). Csak annyira van szükség, hogy ne derogáljon neki a feladat és elszánja magát. Egy ilyen fejleménnyel mindkét oldal jól járna. A civil szervezetek olyan munkatársakat kapnának, akik társadalmi perspektívából látják az LMBTQ témákat és ezáltal akár segíthetnek a célok és eszközök hatékonyabb megválasztásában. A tudósok pedig nem szakadnának el az LMBTQ emberek valóságától, és meglátnák, hogy ez a világ sokkal sokszínűbb, mint a leegyszerűsítő elméletek feltételezik.

Jane Ward: Not Gay. Sex between straight white men

A cím sokak számára meglepő lehet, hiszen a heteró pasi definíciója elvileg pont az, hogy nem szexel más pasikkal. Jane Ward azonban végigvesz egy csomó olyan helyzetet – hülyecsávó-filmektől gólyaavatási szertartásokon keresztül a Hell’s Angels motorosok látványos smárolásáig – amelyekben magukat heterónak mondott pasik igenis erotikus dolgokat csinálnak más pasikkal. Persze erre jellemzően van valami alibijük, pl. „részeg voltam”, „ezzel csak azt fejezzük ki, hogy tesók vagyunk”, „kényszerítettek”. Néhány helyzetben ez igaz is lehet. De mit gondoljunk azokról a netes hirdetésekről, amelyekben kihangsúlyozottan heteró csávók keresnek másik heteró csávót közös maszturbálásra, kézimunkára vagy szopásra? Őket nem kényszeríti senki, nyilván nem barátságukat akarják megerősíteni egy ismeretlennel, és annyira nem részegek, hogy ne tudjanak feladni egy netes hirdetést. Erre is lehet persze magyarázatokat hozni, mint például hogy bonyodalmak nélküli, alkalmi szexet keresnek – na de ne mondja senki, hogy ez nővel lehetetlen, meg különben is, ha valaki egyáltalán nem indul be a pasiktól, nem akar velük alkalmi szexet, hanem elintézi egyedül. Tehát az a nagy helyzet, hogy Kinseynek igaza volt: nagyon sok magát heterónak valló emberben is megvan a saját neme iránti vonzalom.

Továbbgondolva a témát, Jane felveti a kérdést: akkor miért nem mondják magukat melegnek ezek az emberek? Még az újabban elterjedt „heteróflexibilis” identitást is inkább bevállalják, mint a meleget. Vannak, akik úgy vélik, melegnek lenni a szubkultúrához való teljes alkalmazkodást jelenti, tehát ha ők nem járnak buzibárba és hallgatják az Eurovíziós Fesztivált, akkor nem melegek, hanem heterók. Azt gondolom, hogy ez is alibi: azért annyira még a heteró pasik többsége se hülye, hogy a melegeket ennyire egyformának gondolja. Jane arra jut, hogy a heteronormativitással való azonosulás különbözteti meg ezeket a csávókat a melegektől. Ők konzervatívok, a hagyományos családmodell hívei, akik ezért homoerotikus vágyaikat csak úgy élhetik meg, ha teljesen elkülönítik amúgy heteró életüktől.

Ez utóbbi felvetés elgondolkoztatott, mert ismerek olyan, magukat melegnek vagy leszbikusnak valló embereket, akik teljesen elkülönített meleg és heteró világokban élnek. Van közöttük házasember, aki (jobb esetben felesége tudtával és beleegyezésével) férfikapcsolatot is fenntart. Vagy olyan leszbikus, aki konzervatív munkahelyén és családjában rejtőzködik, és csak hétvégén merészkedik el egy-egy LMBTQ programra. Közösségünkben is vannak, akik elutasítják például az azonos nemű párok gyerekvállalását vagy a környezet előtti előbújást. Ők vajon miben különböznek a könyvben emlegetett „heteróktól” vagy „heteróflexibilisektől”? Mondhatjuk, hogy kevésbé hazudnak maguknak vagy az önelfogadás egy magasabb szintjén állnak, de szerintem az alapvető különbség a homofóbia. A férfiakkal szexelő heteró pasik, akik Jane könyvében megjelennek, erős homofóbiát mutatnak; a hirdetésekben sokszor szerepel, hogy „melegek kíméljenek”, a felsős főiskolások pedig a homoerotikus tevékenységekre kényszerített gólyákat utólag röhögve lebuzizzák. A lényegi különbség tehát nem a szubkultúrához vagy többségi kultúrához való kapcsolódás, hanem a homofóbia megléte vagy hiánya.

Hasonló jelenséget egyébként a nemi önkifejezéssel kapcsolatban is megfigyelhetünk. Pont a pride napján délelőtt láttam egy csapat angol fiatalt, akik nyilván legénybúcsú részeként pompomlánynak öltözve, szőke parókával flangáltak a Rákóczi úton - és senkinek a szeme se rebbent. Ugyanaznap este persze már dőlt a homofóbok billentyűzetéből a gyűlölet a pride-on vonuló "nőnek öltözött férfiak" ellen. Vagyis: szabad egy pasinak női ruhát felvenni, ha olyan kontextusban teszi, hogy emiatt nem kérdőjeleződik meg a nemi identitása. Azt pedig, hogy a legénybúcsúk résztvevői közül egyesek talán - a dán lányhoz hasonlóan - egy ilyen "poén" beöltözés során fedezik fel valódi nemi identitásukat, nem kell senkinek tudnia.

A heteroflexibilis identitás megjelenését sok queer örömmel üdvözölte, mert ezzel szerintük a heterók körében is elismerést nyert a szexuális fluiditás. Ennek a könyvnek az elolvasása után azonban nem vagyok ilyen optimista. Gyakorlatilag az jön le belőle, hogy a „heteróflexibilis” címkét azok használják, akik nem mernek közösséget vállalni a saját nemükhöz vonzódó emberekkel. Azok a „heterók”, akiknek valójában élvezetet okoznak a többségi kultúra által is szankcionált homoerotikus helyzetek, még rosszabbak. A homofóbia nem tűnt el, hanem köszöni jól van, és most már a szexuális fluiditás jelenségét is beépítette magába. Az a queer remény, hogy a szexualitás bináris modelljének megtörésével meg fog szűnni a homofóbia, sajnos nem látszik beigazolódni. Noha a szexuálisan és/vagy nemileg nem-bináris identitásoknak természetesen van létjogosultsága és sokat változtathatnak a közvéleményen, a jelek szerint inkább közvetlenül a homofóbiával kéne kezdeni valamit, mint arra várni, hogy a fluiditás láthatóságának hatására az emberek maguktól megkérdőjelezik majd. A heterók többsége nem tudja meglépni ezt a logikai műveletet, mert túlságosan beágyazottak egy heteronormatív kultúrába.

A Durrell család heteroszexualizálása

***SPOILER***

Gyerekkorom óta imádom Gerald Durrell Korfu-trilógiáját (még az első angoltanárom ajánlotta nekem azzal a kitétellel, hogy ne a BKV-n olvassam, mert az embert jellemzően hülyének szokták nézni, ha ül egyedül a metrón és sírva röhög). Ezért kb. minden feldolgozását megnézem, ami utamba kerül, beleértve ezt a sorozatot is. Én mindig a karakterekre vagyok rákattanva, és a családtagok figuráit itt is roppantul élvezem. Oké, a mama némileg fiatalabb és nőiesebb, Spiró gálánsabb, Margó jelentősen okosabb és Leslie kevésbé bumburnyák, mint a könyvekben, de azért emlékeztetnek előképeikre, Larryt és Gerryt pedig kifejezetten jól eltalálták. A sztorik azonban teljesen mások. Eddig nem találkoztam kedvenceimmel: amikor Larry vadászni megy, belesüllyed a mocsárba, majd részegen felgyújtja a házat; amikor Leslie és Gerry bemesélik a vendégeknek, hogy kísértet van a padláson, majd felpakolnak oda egy csomó ébresztőórát éjfélre beállítva; vagy amikor a család csónakkirándulásra megy, és a tengeribetegségre hajlamosakat az első hajó mögé kötött másodikba ültetik, megjósolható eredménnyel. Az állatvédő hölgy látogatása Leslie verébmészárlásának közepén megtörténik ugyan, de a döglött verebek nem a teájába és a lekvárba esnek, pedig az aztán igazán filmszerű jelenet. Még inkább fájlalom, hogy míg a könyvek fő humorforrása a családnál sorra megforduló, hibbantnál hibbantabb vendégek, a filmváltozatban ők alig kerülnek elő. Ehelyett a cselekmény főleg a családtagok szerelmi élete körül bonyolódik, néhány egyéb klisével (mint anyagi nehézségek vagy szülő-gyerek konfliktus) megspékelve.

Persze Gerald Durrell maga is beismerte, hogy nem szigorúan a tényekhez ragaszkodó műveket írt, tehát a sorozatkészítőket igazságtalan lenne azzal vádolni, hogy elferdítik a valóságot. De rájöttem: tinédzserként részben azért imádtam annyira a Durrell-könyveket, mert üdítő változatosságot jelentettek az amúgy minden mást átitató heteroszexuális cselekményekhez képest. Bár Margo sorra zúg bele pasikba első látásra, a könyvek nagyrészt nélkülözik a populáris kultúrára jellemző szerelmi bonyodalmakat (még a Férjhez adjuk a mamát című kisregényből is hiányoznak a romantikus klisék). Egy olyan kultúrában, ahol a csapból is (heteroszexuális) szerelem folyik, hasznos szembesülni azzal, hogy teljesen más témákban is írható szórakoztató történet. Ráadásul a könyvekben több nem-heteró mellékszereplő is színesíti a képet. Nem úgy a sorozatban, ahol a három idősebb testvér és a mama majdnem állandó jelleggel vonzódnak valakihez, és minden epizódra jut legalább egy szerelmi bonyodalom, viszont mindez heteró keretben történik. Egyetlen kivételként a mama udvarlójáról kiderül, hogy addig jobbára a fiúkhoz vonzódott – és bár esküdözik, hogy a mama iránti érzelmei őszinték, homoszexuális múltja elég ahhoz, hogy sztornózzák az esküvőt és az egész kapcsolatot. A család (amelynek egyes tagjai még a homoszexualitás jelenségéről is csak ekkor értesülnek) teljesen elutasítja a szexuális fluiditás lehetőségét. Szegény jó biszex Lawrence Durrell, mázli, hogy ezt nem érte meg.

Gerald Durrell Korfu-regényei a 30-as években játszódnak és az 50-es 60-as években íródtak. Erre az időszakra általában úgy gondolunk, mint amikor a saját nemükhöz vonzódó emberek rejtőzködve, törvény által üldöztetve és folyamatos önmarcangolás közepette éltek, ahogy Sven is a filmváltozatban. A könyvek ellenben egy olyan világot mutatnak be, amely nem kezeli mereven a kategóriákat és nyitott mindenféle másságra. Nyilván a regénybeli Korfu és azon belül a bohém Durrell család vendégszerető otthona egy idealizált közeg. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a napjaink elvben LMBTQ-barát és felvilágosult Angliájában készült film sokkal erősebben közvetíti a heteroszexualitást mint normát és patologizálja a homoszexualitást, mint egy, a szodómia büntetendősége idején íródott regényciklus. A merev identitáskategóriák nemcsak azt eredményezik, hogy a regények szexuálisan sokkal fluidabb szereplőit egyik vagy másik dobozba sorolják, de mintha a rendező szükségét érezné az általa nem LMBTQ-nak vélt szereplők (ami az ő nézőpontja, mert én pl. a könyvbéli Leslie-t és a mamát is abszolút aszexnek gondolom) heteroszexualitásának bizonygatását. A mai kultúra tehát nemcsak sokkal szexualizáltabb, mint az, amiben Gerald Durrell a regényeit írta, hanem részben emiatt a heteroszexualitást is sokkal erősebben sulykolja.