A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról? 

Áradás, avagy a pixeles macska rejtélye

 

Az Áradás igazi nemzetközi sikerfilm, amely egyben Lettország első Oscar-díját hozta (a lettek ettől annyira boldogok lettek, hogy a főszereplő cicának szobrot állítottak Rigában). A különböző netes oldalakon is sokan cserélnek véleményt a filmről. A sztori, a szereplők és az üzenet a legtöbb nézőnek szimpatikus, viszont sokan kritizálják, hogy az állatok furán darabosak, "pixelesek".

Mielőtt láttam volna a filmet, ezekre a kommentekre azt reagáltam: az Áradást minimális költségvetésből, egy picike stúdióban, ingyenes szoftver használatával hozták létre, nem lehet tőle túl sokat várni. Miután azonban megnéztem, rájöttem, hogy nem ez volt az ok. Hiszen a tájak, a hátterek döbbenetes hitelességgel vannak megrajzolva, szinte életre kelnek. Ha az alkotók ilyen élethűen ábrázolták a helyszíneket, nem okozhatott volna gondot ugyanígy megrajzolni az állatokat is. Vagyis tudatos döntésről van szó.

A filmtörténetet végigkíséri a hitelesség kontra stilizáltság témaköre. A legelső némafilmek olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyeknél a hang egyébként se fontos (például A vonat érkezése vagy A kisbaba reggelije) - ekkor még maga a mozgókép is nagy szám volt. Amint azonban megjelent az igény, hogy a filmek történeteket meséljenek el, nem lehetett nem észrevenni a hang hiányát mint nehezítő tényezőt. Mivel ilyen módon a film nem lehetett 100%-ban élethű, kialakult egy stilizált nyelvezete, felirattáblákkal és eltúlzott gesztusokkal. Az igazán kreatív alkotók pedig erre alapozva megalkottak egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott antiutópisztikus (Fritz Lang) vagy éppen meseszerű (Georges Méliès) saját világot. Azután jött a hangosfilm, és ismét a realisztikus ábrázolásmód került előtérbe.

A rajzfilmnél ugyanez a folyamat napjainkban játszódik le, hiszen a fejlett szoftverekkel a valóságra a megszólalásig hasonlító képek rajzolhatók. A stilizált Hannah-Barbera és Disney produkciókhoz szokott nézők ugyanúgy rácsodálkoznak ezekre az élethű rajzokra, mint annak idején az első hangosfilmekre. Elég élethűnek lenni, nem kell érdekes vagy elgondolkodtató történetet elmesélni. És ahogy utolsóként a film ezen műfaja is valósághűvé vált, úgy kezdenek elszokni az emberek attól, hogy a valóságtól való elrugaszkodás a művészi kifejezés eszköze is lehet, és kritikussá válnak mindennel szemben, ami nem eléggé élethű, legyenek azok Kolodko Mihály nagyfejű miniszobrai (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html) vagy az Áradás pixeles macskája. Pedig szerintem a macska pont azért pixeles, hogy végig tudatában legyünk: egy művészi alkotást látunk, amelynek nem az a célja, hogy a való világ tökéletes illúzióját nyújtsa. Így kevésbé fog az foglalkoztatni minket, hogy milyen gyönyörűen van megrajzolva a film, hanem a mondanivalójára fókuszálunk. És mindeközben egy kicsit talán visszatérünk a művészet egy olyan értelmezéséhez, amely nem a tökéletesen valósághű ábrázolást tekintette a legfontosabb értéknek. 

David Leavitt: The Lost Cottage, avagy a rutinokról

 

A főszereplő család évtizedek óta minden nyáron két hetet egy új-angliai parti házban tölt, amit kb. úgy képzelek el, mint ezen a képen. Annyira berögzült a családi hagyomány, hogy akkor is ragaszkodnak hozzá, mikor a gyerekek már mind külön élnek, a szülők elváltak, és a korábbi családi otthont is eladták. Mégis elmennek együtt a keleti partra, és próbálják ugyanazokat a dolgokat csinálni - homárt halászni, fagylaltozni, satöbbi - amit korábban is minden évben. Csak hát nyilván az elejétől sejtjük, hogy ez most már nem lesz ugyanaz.

A novella relevanciája a mostani életem szempontjából egyrészt nyilván az, hogy hamarosan végleg lemondok a korábbi lakásomról és mindazokról a tevékenységekről, amelyek hozzá kapcsolódtak. Ugyanakkor akárcsak a család azon tagjai, akik a szülők válása után is ragaszkodnak a megszokott vakációs tevékenységekhez, úgy érzem, a magyar ellenzék is megragadt a rutinokban. Ha a kormány valami nagyon durvát csinál, kimennek tüntetni, elmondják a nagyjából ugyanolyan tartalmú beszédeket, aztán hazamennek. Az ellenzéki politikusok időnként döntő bizonyítékokat ígérnek arra, hogy a kormány lop, csal és hazudik, pedig az ellenzékben ezt már mindenki tudja, a kormánypártiak meg úgyse fogják elhinni. Még az amúgy kreatív hídfoglalások is rutinná váltak. Ami persze ahhoz vezet, hogy egyre fogy a lelkesedés, egyre kevesebben mennek ki, végül ez is elhal majd, mint a korábbi tüntetéssorozatok.

Az ellenzék rutinmegmozdulásaira a kormánynak rutinválaszai vannak, így aztán nem változik a status quo. Azt én sem tudom, mi lenne az a falrengető megmozdulás, ami ténylegesen eltávolítaná Orbánt és a sleppjét, de a rutinellenállás biztosan nem fogja.

Áramszünet Spanyolországban, avagy ismét a szigeti létről

 https://edition.cnn.com/2025/04/28/europe/spain-portugal-power-outages-intl/index.html

(a kép a cikkből van)

Mindenki tudja, hogy tegnap majdnem egész napos áramszünet sújtotta az Ibériai-félsziget országait, és kisebb mértékben Franciaországra és Hollandiára is kihatott. A spanyol szigetek azonban más rendszerről mennek: se nálunk, se a Baleárokon nem volt áramkimaradás. Ugyanakkor a hatásait mi is érzékeltük. Én épp egy adásvételnél tolmácsoltam volna, de ez meghiúsult, mivel nem lehetett elérni a madridi földhivatalt, ahonnan a közjegyzőnek kötelessége a legfrissebb tulajdoni lapot letölteni. 2-3 óra után az internet is felmondta a szolgálatot, mivel azt is a félszigetről irányítják; állítólag egyes mobilszolgáltatók működtek, de nem minden kártyával lehetett csatlakozni rájuk. Az ezzel kapcsolatos tanácsok persze keringtek a közösségi oldalakon, de ugye akinek nem volt nete, nem tudta elolvasni őket.

Már korábban is írtam a szigeti lét kettősségéről: távol vagy a világtól, ugyanakkor nem tudod teljesen kivonni magad annak a történései alól (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/08/csaladom-es-egyeb-allatfajtak-film.html). Mindez az önálló országok esetében is igaz. Ha a Kanári-szigetek független lenne, nem okozna semmi gondot a spanyolországi áramszünet, de ugyanúgy éreznénk például a klímaváltozás hatásait. Bhután a világ egyetlen olyan országa, amelynek negatív az ökológiai lábnyoma, mégis ott is egyre jobban visszahúzódnak a gleccserek. Az sem véletlen, hogy az ukrán háború kitörése után az eddig mindig semleges Svédország felvételét kérte a NATO-ba. A Földön minden hatással van egymásra, még a legeldugottabb zugokat is befolyásolja az emberi tevékenység (a természeti jelenségekről nem is szólva; egyes elméletek szerint a nagy áramszünetet időjárási anomália okozta). Vannak olyan politikusok, akik úgy tesznek, mintha országukat teljesen függetleníteni lehetne a világ többi részétől (például vámokat vetnek ki a lakatlan szigetek pingvineire), de ez előbb-utóbb összeomláshoz vezet.

Donald Trump, a csődtömeg, avagy Make America Small Again

 

***SPOILER***

A Csődtömeg című film igaz történetet mesél el arról, hogyan vitte csődbe egyetlen fiatal bróker néhány év alatt az Egyesült Királyság legrégebbi kereskedelmi bankját. Nick Leeson a saját hasznát kereste azzal, hogy a veszteségeket egy kamu számlára pakolászta el, de ő maga is meglepődött azon, hogy mindez a nagy múltú Barings Bank teljes bukásához vezetett.

A Csődtömeg emlékeztet minket arra, hogy sikeres, nagy múltú, köztiszteletben álló intézmények is nagyot bukhatnak, és ez igaz országokra is. A spanyol gyarmatbirodalom kézenfekvő példa, de a közelebbi múltból gondolhatunk Iránra, és az Egyesült Királyság világpolitikai szerepe is jelentősen lecsökkent a Brexit óta. Ezért aztán nem kis aggodalommal figyeljük, ahogy Donald Trump egymás után pusztítja el az Egyesült Államok külkereskedelmi kapcsolatait, nemzetközi egészségügyi és segélyszervezetekben játszott szerepét, az oktatás szabadságát, a transz és női jogokat, és kiutasít olyan külföldieket, akik jelentősen hozzájárultak az ország tudományos eredményeihez - tönkreteszi mindazokat a dolgokat, amelyek korábban Amerikát a világ szemében naggyá tették.

Trump ámokfutása még azokat is meglepi, akik nem sok jóra számítottak első ciklusa után. Azóta azonban változott a világ. Egyrészt több más országban is jobbra tolódás következett be, és ezektől (köztük Magyarországtól is) Trump ötleteket kaphatott. Az ukrán és a palesztin háború labilisabbá tette a nemzetközi politikai helyzetet. Végül pedig Trump pontosan tudja, hogy ez az utolsó esélye, hiszen egy elnök maximum két cikluson keresztül kormányozhat. Így neki most nincs vesztenivalója, és igyekszik gyorsan mindent tönkretenni, amit tönkre akart.

Vannak, akik számára az egyetlen reménysugár ebben a helyzetben, hogy Trumpnak csak négy éve van. Nekik üzenném, hogy Nick Leeson három év alatt vitte csődbe a Barings Bankot.

Az archivisták, avagy generációk az LMBT+ aktivizmusban

 

A New Yorki Leszbikus Nőtörténelmi Archívum 1974 óta gyűjti a leszbikus múlttal és jelennel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat. Ami ennél is lenyűgözőbb, többen vannak, akik évtizedek óta vagy akár a kezdetektől részei ennek. A filmben az egyik alapító, Deb Edel büszkélkedik, hogy nemrég volt a 40 éves évfordulójuk, és hozzáteszi, hogy ott tervez lenni az ötvenediken is, bár már kicsit kevésbé aktívan, mint korábban. Nem tudom, így volt-e, a film 2019-es, de a wikipedia tanúsága szerint Deb még él (amúgy ebből a cikkből van a kép arról, hogy néz ki ma az archívum).

Az egyik nagy fájdalmam a magyarországi LMBT+ aktivizmusban az, hogy olyan nagy a fluktuáció. Vannak persze, akik évtizedek óta kitartóan tevékenykednek (érdekes módon pont az archivisták, a Háttér Archívum vezetői jutnak elsőként eszembe), de főleg a fiatalabb generációban gyakori, hogy pár év után abbahagyják. Amikor 2022-ben visszamentem Budapestre az Európai Leszbikus Konferenciára, az önkéntesek nagy részét sose láttam, és ők vagy nem tudták, hogy ki vagyok, vagy nagy kerek szemekkel bámultak rám, hogy úristen, én még élek?

Több oka lehet persze annak, hogy miért tűnnek el az emberek pár év aktivizmus után. Ritkán ugyan, de tudatos döntés eredménye is lehet: volt olyan egyesület, amely a 2000-es években büszke volt rá, hogy már egyetlen alapító sincs ott, mintegy a megújulási képességüket demonstrálandó. (Megjegyzem, azóta az egyik alapító visszatért, az akkori vezetők pedig már sehol nincsenek.) Olyan is előfordul, hogy a régebbi tagok maguktól mennek el, mert úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a világ fejlődésével (gondolhatunk itt akár a digitalizációra, akár az identitások egyre növekvő sokféleségére), vagy csak magányosnak érzik magukat a sok fiatal között, hiányzanak nekik a régi harcostársak, akikkel annak idején együtt kezdték. És persze vannak, akik meghaltak vagy külföldre költöztek (ez a New York-i archívum esetében is előfordul, de nyilván kisebb mértékben). Magyarországon ehhez hozzájárul az, hogy munka mellett nehezebb beiktatni az önkénteskedést, ezért vannak, akik felhagynak az aktivizmussal, amikor befejezik a tanulmányaikat. És persze nagyon nem segít a politikai légkör, a civilek állandó vegzálása, illetve maga az a mentálhigiénés állapot, amit a magyar politika eredményez; egy ismerős írta nemrég, hogy a környezetében mindenki annyira ki van bukva, hogy minden energiája az ő segítésükre megy el, és nem tud aktivizmussal is foglalkozni. A politikai nyomáshoz adott esetben hozzáadódhat a nyomás a család részéről, hogy "nem baj, lányom, ha biszexuális vagy, de ne beszélj róla nyilvánosan". Szomorú tendenciának látom például, hogy amint egy LMBT+ ember gyereket vállal azonos nemű párjával, jellemzően visszavonul az aktivizmustól. Egyfelől tény, hogy gyereknevelés mellett kevesebb idő jut aktivistáskodni, de sokkal gyakrabban érzékelem azt a kimondatlan vagy akár kimondott félelmet, hogy ha anyu vagy apu túl nyíltan beszél a szivárványcsaládjukról, akkor a gyereket érheti hátrány. A folyamatos fluktuációnak emellett a kiégés is oka és egyben következménye, hiszen azáltal, hogy az új emberek egy-két év után eltűnnek, még több teher hárul a régiekre.

Szóval tényleg nem könnyű ma Magyarországon LMBT+ aktivistának lenni, de hát valószínűleg Amerikában sem volt az a 70-es 80-as években (erről is sztoriznak a filmben), illetve most megint nem. De szerintem nagyon jó lenne, ha erre nem az lenne a válasz, hogy mindenki visszahúzódik, hanem hogy a közösség tagjai támogatják egymást, segítő hálózatok vagy adott esetben mentálhigiénés szakemberek segítségével igyekeznek megelőzni a kiégést, és tudatos erőfeszítést tesznek, hogy ne csak új önkénteseket toborozzanak, hanem megtartsák a régieket is. Mostanra a mi mozgalmunk is több mint 30 éves, és a körülmények egy pár évtizedes fellendülés után visszaestek a 80-as évek végének szintjére, sőt még lejjebb (mert akkor ugyan volt láthatatlanság, de nem törvényi tiltás hatására). Azért is nagy szükség van a régiekre, mert nekik van tapasztalatuk egy ellenséges közeggel, eszközökkel és ösztönzéssel szolgálhatnak a fiataloknak. A generációk közötti összefogás csak akkor valósulhat meg, ha a generációk jelen vannak.

(A filmet 2025. március 30-án vetítik az LMBT Történeti Hónap keretében.)

Gioconda Belli: El país de las mujeres - A nők országa

 

A történet egy képzelt latin-amerikai országban, Faguasban játszódik, ahol a feminista Erotikus Baloldal Pártja elsöprő győzelmet arat a választásokon. (Az utószóból megtudjuk, hogy ilyen párt tényleg létezett Nicaraguában a 80-as években, csak nem nyert választásokat.) A hatalomra került nők radikális reformokat vezetnek be. Feloszlatják a hadsereget, ugyanakkor rengeteg támogatást nyújtanak a virágkertészetnek, ami Faguast virágnagyhatalommá teszi és sosem látott gazdagságot eredményez az országban. Az általános iskolát megreformálják, szigorú tanterv helyett minden gyerek a saját érdeklődési köre szerint vizsgálódhat, tanárok és az internet segítségével. Közösségi konyhákkal és gyermekfelügyelettel segítik a dolgozó anyákat. Többszáz ezer véletlenszerűen kiválasztott lakost (ugyanannyi nőt és férfit) rendszeres továbbképzésre küldenek a demokrácia alapelveinek és az állampolgári és emberi jogoknak a témájában, és ezeknek az embereknek a szavazata minden választáson és népszavazáson duplán számít. Az államigazgatásban dolgozó férfiakat 6 hónapra teljes fizetéssel hazaküldik, és nőket vesznek fel a helyükre, hogy a nők a férfidominanciától megszabadulva megtanuljanak döntéseket hozni és kiállni magukért. És bár a férfiak körében az új kormány nem minden intézkedése népszerű, végül el kell ismerniük, hogy az országnak javára válnak.

Csodálatos feminista utópia, de van benne egy pici csavar. Az Erotikus Baloldal Pártjának győzelméhez hozzájárult egy vulkánkitörés, aminek hatására a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen lecsökkent. A szerző azt sugallja, hogy enélkül valószínűleg nem sikerült volna a politikai fordulat. Ugyanis a hatalmon levők nem engedik ki a kezükből a hatalmat olyan könnyen. Ezt érdemes lenne a magyar kormányellenes erőknek is fejben tartaniuk.