David Leavitt: The Lost Cottage, avagy a rutinokról

 

A főszereplő család évtizedek óta minden nyáron két hetet egy új-angliai parti házban tölt, amit kb. úgy képzelek el, mint ezen a képen. Annyira berögzült a családi hagyomány, hogy akkor is ragaszkodnak hozzá, mikor a gyerekek már mind külön élnek, a szülők elváltak, és a korábbi családi otthont is eladták. Mégis elmennek együtt a keleti partra, és próbálják ugyanazokat a dolgokat csinálni - homárt halászni, fagylaltozni, satöbbi - amit korábban is minden évben. Csak hát nyilván az elejétől sejtjük, hogy ez most már nem lesz ugyanaz.

A novella relevanciája a mostani életem szempontjából egyrészt nyilván az, hogy hamarosan végleg lemondok a korábbi lakásomról és mindazokról a tevékenységekről, amelyek hozzá kapcsolódtak. Ugyanakkor akárcsak a család azon tagjai, akik a szülők válása után is ragaszkodnak a megszokott vakációs tevékenységekhez, úgy érzem, a magyar ellenzék is megragadt a rutinokban. Ha a kormány valami nagyon durvát csinál, kimennek tüntetni, elmondják a nagyjából ugyanolyan tartalmú beszédeket, aztán hazamennek. Az ellenzéki politikusok időnként döntő bizonyítékokat ígérnek arra, hogy a kormány lop, csal és hazudik, pedig az ellenzékben ezt már mindenki tudja, a kormánypártiak meg úgyse fogják elhinni. Még az amúgy kreatív hídfoglalások is rutinná váltak. Ami persze ahhoz vezet, hogy egyre fogy a lelkesedés, egyre kevesebben mennek ki, végül ez is elhal majd, mint a korábbi tüntetéssorozatok.

Az ellenzék rutinmegmozdulásaira a kormánynak rutinválaszai vannak, így aztán nem változik a status quo. Azt én sem tudom, mi lenne az a falrengető megmozdulás, ami ténylegesen eltávolítaná Orbánt és a sleppjét, de a rutinellenállás biztosan nem fogja.