Áradás, avagy a pixeles macska rejtélye

 

Az Áradás igazi nemzetközi sikerfilm, amely egyben Lettország első Oscar-díját hozta (a lettek ettől annyira boldogok lettek, hogy a főszereplő cicának szobrot állítottak Rigában). A különböző netes oldalakon is sokan cserélnek véleményt a filmről. A sztori, a szereplők és az üzenet a legtöbb nézőnek szimpatikus, viszont sokan kritizálják, hogy az állatok furán darabosak, "pixelesek".

Mielőtt láttam volna a filmet, ezekre a kommentekre azt reagáltam: az Áradást minimális költségvetésből, egy picike stúdióban, ingyenes szoftver használatával hozták létre, nem lehet tőle túl sokat várni. Miután azonban megnéztem, rájöttem, hogy nem ez volt az ok. Hiszen a tájak, a hátterek döbbenetes hitelességgel vannak megrajzolva, szinte életre kelnek. Ha az alkotók ilyen élethűen ábrázolták a helyszíneket, nem okozhatott volna gondot ugyanígy megrajzolni az állatokat is. Vagyis tudatos döntésről van szó.

A filmtörténetet végigkíséri a hitelesség kontra stilizáltság témaköre. A legelső némafilmek olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyeknél a hang egyébként se fontos (például A vonat érkezése vagy A kisbaba reggelije) - ekkor még maga a mozgókép is nagy szám volt. Amint azonban megjelent az igény, hogy a filmek történeteket meséljenek el, nem lehetett nem észrevenni a hang hiányát mint nehezítő tényezőt. Mivel ilyen módon a film nem lehetett 100%-ban élethű, kialakult egy stilizált nyelvezete, felirattáblákkal és eltúlzott gesztusokkal. Az igazán kreatív alkotók pedig erre alapozva megalkottak egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott antiutópisztikus (Fritz Lang) vagy éppen meseszerű (Georges Méliès) saját világot. Azután jött a hangosfilm, és ismét a realisztikus ábrázolásmód került előtérbe.

A rajzfilmnél ugyanez a folyamat napjainkban játszódik le, hiszen a fejlett szoftverekkel a valóságra a megszólalásig hasonlító képek rajzolhatók. A stilizált Hannah-Barbera és Disney produkciókhoz szokott nézők ugyanúgy rácsodálkoznak ezekre az élethű rajzokra, mint annak idején az első hangosfilmekre. Elég élethűnek lenni, nem kell érdekes vagy elgondolkodtató történetet elmesélni. És ahogy utolsóként a film ezen műfaja is valósághűvé vált, úgy kezdenek elszokni az emberek attól, hogy a valóságtól való elrugaszkodás a művészi kifejezés eszköze is lehet, és kritikussá válnak mindennel szemben, ami nem eléggé élethű, legyenek azok Kolodko Mihály nagyfejű miniszobrai (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html) vagy az Áradás pixeles macskája. Pedig szerintem a macska pont azért pixeles, hogy végig tudatában legyünk: egy művészi alkotást látunk, amelynek nem az a célja, hogy a való világ tökéletes illúzióját nyújtsa. Így kevésbé fog az foglalkoztatni minket, hogy milyen gyönyörűen van megrajzolva a film, hanem a mondanivalójára fókuszálunk. És mindeközben egy kicsit talán visszatérünk a művészet egy olyan értelmezéséhez, amely nem a tökéletesen valósághű ábrázolást tekintette a legfontosabb értéknek.