Egyetemista lányok szexuális élete 1. rész

 ***SPOILER*** (de csak az első részé)

Leighton két gimnáziumi barátnője ugyanarra a főiskolára jelentkezik, mint ő maga, ezért joggal számít rá, hogy egy szobába kerülnek a kollégiumban. Mélységesen megdöbben, mikor kiderül: nemcsak nem ez a helyzet, de a "barátnők" direkt kérték, hogy ne vele lakjanak. Mikor konfrontálja őket, azt mondják: úgy érzik, Leighton nem bízik bennük, falat emel maga köré, nem nyílik meg nekik. A nézőnek akkor esik le, miért érezhettek így, mikor az epizód végén kiderül: Leighton leszbikus, ám annyira nem vállalja magát, hogy csak anonim alkalmi szexkapcsolatokba mer belemenni többnyire férjezett kertvárosi háziasszonyokkal. A rejtőzködése okozta azt a titkolózást, amit gimis osztálytársai megéreztek rajta és nehezteltek.

(kép: slate.com)

A szituáció valószínűleg sok rejtőzködő LMBT+ (vagy más kisebbségi) embernek ismerős lehet. Mikor gimnázium utolsó évében megtudtam, hogy osztálytársaim tudnak a melegségemről, azt hittem, ezért rekesztenek ki maguk közül. Pedig (mint később kiderült) többségüknek ez vagy teljesen semleges volt, vagy olyan csoda, ami három napig tart (sőt, utóbb megtudtam, hogy más LMBT+ ember is volt az osztályban). Sokkal inkább azért nem tudtam kapcsolódni hozzájuk, mert falat vontam magam köré, mindenáron titkolni akarva azt, amiről fogalmam sem volt, hogy már tudják. Emlékszem egy esetre, amikor elhívtak sörözni, de én visszautasítottam, mert féltem, hogy az alkohol kimondatna velem olyan dolgokat, amiket utóbb megbánnék.

A problémára kézenfekvő megoldás lehetne a coming out, de ez nem olyan egyszerű. Egyrészt ugye Magyarországon, ahol a homofóbia egyre inkább áthatja a közbeszédet és beszivárog az iskolákba és a munkahelyekre is (ld. az előző bejegyzést) nem mindig bölcs dolog nyíltan vállalni a melegséget, főleg egy olyan ember számára, aki amúgy is népszerűtlen és ez könnyen ürügyet adhat az iskolai vagy munkahelyi vezetésnek, hogy megszabaduljon tőle. Másrészt ha valaki internalizálta ezt a fajta félelmet, az olyan közegben is nehezen jut el a coming outig, mint a sorozat nyitott, szexpozitív kollégiumi közössége. Leighton története emlékeztet minket, hogy még egy befogadó közegben is küzdelmes út előzheti meg azt, hogy valaki nyíltan melegként éljen, hát még ott, ahol az ilyen közegek fehér hollónak számítanak.

Cecilie Enger: A fehér térkép

 ***SPOILER***

Norvégia ma már az LMBT-barát országok közé sorolódik, de a 19. században a norvég vidék elég provinciális, elmaradott és vallásos volt - na meg akkoriban máshol se volt magától értetődően elfogadott egy nőpár együttélése. A könyvben szereplő nőkkel is történnek kisebb-nagyobb atrocitások. Az egyik jelenetben például egy férfi bemegy a boltjukba és direkt bunkózik: a földre köpködi a magokat, becsmérlő megjegyzéseket tesz a portékára, a tulajdonosokra és általában a vállalkozásra. A boltoskisasszony mégsem kéri ki magának és nem küldi el a férfit - úgy érzi, leszbikusként nincs joga ugyanolyan tiszteletet elvárni, mint másoknak.

Egy meleg barátom egy Facebook-csoportban megosztotta a történetét, hogyan inzultálták a munkahelyén: egyik kolléganője anyjával együtt bement, üvöltözött vele és fenyegette. Mikor többszöri kérésre sem hagyták abba, barátom végül kihívta a rendőrséget. A rendőrök abszolút az ő oldalán álltak, amíg ki nem derült, hogy barátom szexuális irányultsága volt az üvöltözés oka (azaz inkább ürügye, mert azért ezek között nem vélek felfedezni olyan ok-okozati összefüggést, mint mondjuk a nehéz tárgyak emelgetése és a gerincsérv között). Innentől nem voltak hajlandók intézkedni, és barátom (heteró) kollégái között is volt, aki jóindulatúan arra ösztönözte, emelkedjen felül a történteken és ne foglalkozzon vele.

A (bármilyen) kisebbségben élő embereknek épp elég szar, hogy bunkóznak velük. De még szarabb, hogy úgy tüntetik fel, mintha velük szemben teljesen rendben lenne az a bánásmód, amit mások kikérnek maguknak. A legrosszabb, ha a kisebbség tagjai maguk is internalizálják ezt az attitűdöt, mint a könyvbeli boltoskisasszony. Így ők is szaporítják azoknak a számát, akik szerint a kisebbség kevesebbet ér, mint a többség. Ennek az ördögi körnek a megtöréséhez iszonyatosan fontosak vagyunk mi, a közösség, akik támogatjuk tagjainkat és mutatunk nekik egy alternatív értelmezést: azt, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet. Hatalmas a felelősségünk, használjuk jól.

Agymenők: Sheldon Cooper és a szexuális zaklatás elleni kurzus

Körülbelül Sheldon az utolsó, akit szexuális zaklatóként el tudunk képzelni, és persze nem is volt semmi ilyesmi célja. Csak hiányos szociális készségei miatt úgy gondolta: azzal tántoríthatja el asszisztensét a munkahelyi flörtöléstől, ha szexuális úton terjedő betegségeket ábrázoló képeket mutogat neki. A HR-es mindenesetre kötelezi Sheldont egy online kurzus elvégzésére a szexuális zaklatásról, hogy megtanulja, mit szabad a munkahelyen és mit nem. Sheldonnak viszont nincs erre ideje - így megbízza az asszisztensét, hogy fejezze be helyette a kurzust.

Munkám során nekem is több olyan online kurzust kellett lefordítanom, illetve elvégeznem, amelyek a korrupció vagy a munkahelyi szexuális zaklatás elkerüléséről vagy az információk bizalmas kezeléséről szóltak. Sokan nevetségesnek és fölöslegesnek tartják ezeket a kurzusokat, pedig nem feltétlenül hülyeségek. Egyrészt a cég ezzel is bevédi magát: ha minden alkalmazottnak meg kell tanulnia, mi számít a titoktartás megszegésének, utána nem védekezhetnek azzal, hogy bocsi, ők ezt nem tudták. Másrészt előfordulhat, hogy valaki tényleg nincs tisztában azzal, mi elfogadható és mi nem. Mint korábban írtam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html), Magyarországon magától értetődőnek számítanak olyan gyakorlatok, amelyek nyugati országokban elfogadhatatlanok, mint a munkahelyi készletekkel és telefonvonallal való visszaélés. Valószínűleg sok magyar rácsodálkozik, hogy igenis korrupciónak számít, ha ajándékot fogad el az ügyféltől vagy tippeket ad az uncsitesójának, hogy mit írjon be a pályázatba.

Attól azonban, hogy tudják, mi a szabály, nem biztos, hogy be is fogják tartani. Azok, akik Magyarországon nagyban űzik a korrupciót, pontosan tudják, mit csinálnak, de leszarják, mert anyagilag jól járnak, ráadásul többnyire büntetlenül megúszhatják magas pozícióban levő barátaik révén (ami ugye szintén korrupció). Viszont ezen a példán felbuzdulva az alsóbb szinteken levők sem tartják be a szabályokat, hiszen ha mások megússzák, nekik is sikerülhet. Így gyűrűzik egyre lejjebb a korrupció és ezért nagyon nehéz kiirtani.

A karnevál senior királynője

 https://www.eldia.es/carnavales/2023/02/08/santa-cruz-elige-reina-carnaval-santa-cruz-tenerife-2023-82684113.html

Magyarországon élve vágytam ugyan egy olyan helyre, ahol nincs szexizmus, ageizmus, testszégyenítés, homo- és transzfóbia, de igazából nem tudtam elképzelni. Tenerifén azonban több kisváros főterén is magától értetődően festették a padokat a szivárvány- és a transz zászló színeire. A spanyol strandokon tavaly tavasz óta tilos a testszégyenítés. A bájos kis Santiago del Teide városkában (ld. a képen) a zebrákra van felfestve annak a segélyvonalnak a száma, amit bántalmazott nők hívhatnak. Természetesen minden önkormányzat szervezett eseményeket októberben a mellrák, novemberben a nők elleni erőszak ellen, Lanzarote fővárosában pedig pár éve az önkormányzaton hatalmas zászló hirdette, hogy a nők elleni erőszak nem elfogadható. Mikor pár éve itt jártam, a buszok kivetítőjén a megállók között egy társadalmi célú reklám ment arról, hogyan állhat ki valaki a nemi alapú erőszak ellen. Azokból a helybéli nőkből, akikkel beszélgettem, sugárzik a feminista öntudat, és a múltkor a buszon egy tetovált HMCS telefonon magyarázta a haverjának, hogy minden erőszak gáz, de ha egy férfi erőszakos nővel, az a legnagyobb gáz mind közül. Azok a feminista gondolatok, amelyeket Magyarországon démonizálnak, itt teljesen magától értetődőek. És egy nyolcvanas éveiben járó hölgy is lehet karneválkirálynő.

Juan Almeida: Ocho Islas

 Juan a dal előtt elmondta, hogy eredetileg Siete Islas (hét sziget) volt a címe, a Kanári-szigetek hét tagjára célozva. Ám pont amikor stúdióba vonultak volna fölvenni, a Kanári-szigetek önkormányzata úgy döntött, hogy a picike, 721 lakosú La Graciosát is teljes jogú szigetnek ismeri el. Juan gyorsan átírta a dalt, belenyomott egy versszakot La Graciosáról, így lett Ocho Islas (nyolc sziget) a végleges változat.

Ez a vicces sztori nekem szép példája egy olyan fajta lokálpatriotizmusnak, ami nem ragad meg a múltban, hanem képes rugalmasan alkalmazkodni. Tenerifén élve sokakkal találkozom, akik büszkék a szigetekre, annak tájaira, növény- és állatvilágára, kultúrájára. Persze tudjuk, ezek egyben turistalátványosságok is, amiket sok helyen azért hangsúlyoznak, hogy az egzotikummal odacsábítsák a látogatókat. Ezek a lokálpatrióták azonban nem az idegenforgalomban dolgoznak: helyi civil szervezetekben önkéntesként védik az őshonos növényeket, helybéli lakosoknak adnak ki verseskötetet a szigetekről vagy szerveznek városismereti, köztük nőtörténeti sétákat. Mert igen, itt a hagyományok tisztelete és a feminizmus is együtt járhat. Juan egy másik dalának egyik sorát idézve: baloldalit és jobboldalit az köti össze, hogy mindkettő szereti a hazáját.

Magyarországról jőve nekem ez szokatlan, hiszen ott a nemzeti kultúrát és a hagyományokat szinte teljesen kisajátította a jobboldal. Aki baloldali, az kozmopolita, sőt akár idegenszívű, és ha bármi olyat mond vagy tesz, ami patriotizmusra utalna (mint amikor Karigeri bejelentette, hogy végigjárja a Kék Túrát), rögtön kapja a támadásokat. A nemzeti jelképek olyannyira összekapcsolódnak a jobboldalisággal, hogy mikor annó Izlandra mentünk egy konferenciára, megkérték a résztvevőket, hogy mindenki vigye el az országa zászlaját - és mi képtelenek voltunk bemenni egy boltba magyar zászlót venni. Végül ott a helyszínen tákoltunk össze egyet, mikor kiderült: a cél az, hogy a reykjavíki pride-on megmutassuk, milyen sok országból jöttünk. De kirekesztettként nekünk rossz érzéseink kapcsolódtak minden magyar nemzeti jelképhez. Itt most, ezen a távoli szigeten tanulom, hogy lehet lokálpatriótának lenni úgy, hogy az nem a gyűlöletről, hanem a szeretetről szól, nem elválaszt, hanem összeköt.

A medveprobléma és a vaddisznóprobléma

 

A Medveprobléma egy rövid, de lebilincselő dokumentumfilm (megnézhető itt: https://www.youtube.com/watch?v=kUdvgsgwvDY&ab_channel=TheNewYorker), amelyet a kanadai Churchill városában forgattak. Ez az északi kisváros a jegesmedvék éves vándorlásának útvonalába esik, ezért lakosai hozzászoktak ahhoz, hogy időről időre nagy fehér ragadozók sétálnak végig az utcán. Általában a békés egymás mellett élés jellemző kapcsolatukra, de előfordul, hogy néhány macin úrrá lesz a kíváncsiság és túlságosan belekutakodik az emberek életébe, pl. közelebbről megvizsgálja házaikat (kívülről). Az ilyen problémás macikat az állatvédők kénytelenek elkábítani és helikopterrel elszállítani utuk következő állomására - kb. ahogy állatszerető ember átviszi a csigát/görög teknőst/sünit az úton, hogy el ne üsse valami.

Budapesten legalább évente történik olyasmi, hogy vaddisznó jelenik meg a város valamely belső területén. Ilyenkor kitör a pánik, és bár ezek a malacok általában közterületen fordulnak elő és semmilyen fizikai kárt nem okoznak, gyorsan lelövik őket. A tavaly nyári eset közfelháborodást keltett és rendőrségi nyomozás indult, de láthatóan ez nem tartotta vissza azokat, akik idén meg a margitszigeti vaddisznó életének vetettek véget.

Több jelentős különbség is fennáll a jegesmedve és a vaddisznó, valamint Budapest és Churchill között. Ezek közül most azt emelném ki, hogy a vaddisznó jellemzően nem veszélyes emberre, ha nem érzi fenyegetve magát vagy a kicsinyeit. Ezzel szemben a jegesmedve ténylegesen ragadozó, aki akár táplálkozási célból is hajlandó embert ölni. Mint a képen látható, Churchill lakói (és az odalátogatók, akiknek ez egyfajta fotószafári) mégse pánikolnak be a láttán. Nyilván nem lövik le, ha védett állat, de fejvesztve menekülést se láthatunk. Egyszerűen a helyiek képben vannak azt illetően, hogy mikor veszélyes a medve és mikor nem, és elfogadták azt, hogy az ember nem rendelkezik előjogokkal területek felett, és teret kell adnia más élőlényeknek, akikkel osztozik rajta. Magyarországon ez a gondolkodás mintha nem lenne jellemző - erről tanúskodnak a megölt vaddisznók, a lekaszált méhlegelő és még sok más eset. Pedig a környezet védelméhez nem elegendő a kisebb energiafogyasztás vagy az elektromos autó. Magát a gondolkodásmódot kell megváltoztatni (erről itt írtam régebben: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és a vadállatokat nem kiirtandó veszélyként, hanem a természet hozzánk hasonló részeként tekinteni.

Gender Equality and Stereotyping in Secondary Schools

 

A kötet egy izgalmas nemzetközi projektből született. Genderkutatók és civil szervezetek összeállítottak egy sok tényezőből összeálló mutatót, amely jelzi, mennyire valósul meg adott iskolában a nemek egyenlősége, és ez alapján sorolták be a részt vevő angol, magyar és olasz középiskolákat a bronz, ezüst és arany fokozatba. Szerencsére nemcsak az eredmények szerepelnek a könyvben, hanem jónéhány példa is az adott iskolákból, köztük interjúrészletek tanárokkal és diákokkal.

Jónéhány dolgon nem lepődtem meg. Például azon, hogy minden országban a diákok sokkal gendertudatosabbak, mint a tanárok, és sokat panaszkodnak arra, hogyan próbálja az iskola beszorítani őket a nemi sztereotípiákba. Azon sem csodálkoztam, hogy Magyarország teljesített messze a legrosszabbul a három ország közül. Alig lehetett iskolákat toborozni a projekthez (2017-ben), és az a néhány, amely csatlakozott, nem átlagos állami iskola volt, hanem alapítványi intézmény vagy valamelyik egyetem gyakorló gimnáziuma. Ezáltal elitebb sulik voltak, mint angol vagy olasz megfelelőik, mégis sokkal alacsonyabb szintű volt a gendertudatosság a diákok, és főleg a tanárok körében. Az egyéb (például faji vagy vallási) előítéletek, amelyekre az olasz és angol diákok és (kisebb részben) tanárok reflektáltak, itt szóba sem kerültek. Az olasz és angol résztvevők iskolai szintű projekteket valósítottak meg, míg a magyaroknál az is eseményszámba ment, ha egy-egy tanár tudatosabban foglalkozott óráin a nemi szerepekkel. A magyar iskolák még a bronz fokozatot se igazán teljesítették, de jófejségből azért megadták nekik. És itt jött az a rész, amire nem számítottam: ahelyett, hogy belegondoltak volna lemaradásukba, a magyar iskolák vérig sértődtek, hogy ilyen alacsonyra értékelték őket. A szerzők arra jutottak, hogy ennek oka az iskolákban meglevő fokozott versenyszellem, illetve az, hogy Magyarországon a gyenge "osztályzat" nem ösztönzés, hanem büntetés. Mivel nincs társadalmi szolidaritás, ha valaki rosszabbul teljesít, annak nem támogatást adnak, hanem kilökik az út szélére.

A társadalmi szolidaritásról, pontosabban annak magyarországi hiányáról sokszor írtam már ezen a blogon (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html). Egy ma reggel olvasott Facebook-bejegyzés újabb eklatáns példával szolgált erre a problémára. Egy ismerősöm, hallván a szomszédban lakó idős nénit hangosan kiabálni, mentőt hívott hozzá. Szerencsére kiderült, hogy a néninek semmi baja, csak demens, ám a mentők - itt figyeljetek - feljelentették az ismerősömet, amiért kihívta őket. Az ilyen történetek nyilván arra ösztönzik az átlagembert (aki nem tudja megállapítani, pláne falon keresztül, komoly baja van-e a szomszédjának), hogy lehetőleg senkinek se siessen a segítségére, mert ő fogja megütni a bokáját. És noha a projektet létrehozó genderkutatók és civil szervezetek nem így álltak hozzá, sőt segíteni szerettek volna az iskoláknak gendertudatosabbá válni, ha a rosszul teljesítő ember/iskola megtorlástól tart, nem lesz nyitott a segítségre, ezáltal fejlődni se fog. Még egy ok, amiért Magyarország nem előre megy, hanem hátra.