Szomszédok: akadálymentesítés magyar módra

 Igenis néztem annó Szomszédokat, és igenis vannak benne (társadalmilag, nem művészetileg) érdekes momentumok. Ilyen például, amikor Jutkáék iskolájába be akarnak íratni egy kerekesszékes kislányt. Az igazgató nagyon tiltakozik, hogy de hát az iskolában nincs lift, nem tudna fölmenni az emeleti tantermekbe. A tanulók azonban megtalálják a megoldást: minden szünetben egész csapat önkéntes jelentkezik, hogy fel-le cipelik Szilvit a lépcsőn. És persze ez egy igen megható és tanulságos történet, de még meghatóbb lenne, ha a következő évadban az igazgató bejelentené: sikerült akadálymentesíteni az épületet, mostantól bármely mozgáskorlátozott diák segítség nélkül tud benne közlekedni. Ilyen részre azonban nem emlékszem (ha mégis volt, kérlek, írjátok meg kommentben), vagyis a Szomszédok akadálymentesítéshez való hozzáállása ugyanazt a mintázatot mutatja, amit napjainkban sokan látunk és kritizálunk: a világ a fogyaték nélküliekre van szabva, ha neked van valami fogyatékosságod, oldd meg magad, az állam nem szól bele. Ironikus módon ezt a neoliberalizmusnak szokták felróni, de a jelek szerint a gondoskodó szocialista állam se mindig volt annyira gondoskodó (ezt egyébként történészek már felfedezték, pl. Varsa Eszter a kisgyerekes szülők támogatása kapcsán).

Persze mondhatnánk, hogy a 80-as években az akadálymentesítés még gyerekcipőben járt, a jelek szerint azonban ezen a téren továbbra sincs túl sok javulás. Tegnap a jövő heti konferenciával kapcsolatban felmerült, hogy fog a kerekesszékes résztvevő eljutni a szállodából a helyszínre. Az akadálymentes taxi lett volna a kézenfekvő megoldás, ám Kymi, akinek már voltak tapasztalatai ilyesmivel, felvilágosított, hogy ez nem járható út. A taxisok ugyanis nem alkalmazottak, hanem magánvállalkozók, akkor dolgoznak, amikor kedvük van, vagyis a taxitársaság diszpécsere nem tudja előre megmondani, hogy melyik nap lesz kerekesszékkel kompatibilis kocsi. Persze meg lehetne oldani, hogy csinálnak a taxisoknak egy beosztást, és abban az időszakban x kolléga biztosan szolgálatban van (ha belegondolunk, így működik a dolog a nyelvtanárokkal és a tolmácsokkal is), esetleg, ha kifejezetten van igény, szólni előre Kiss Piroskának, hogy lesz szíves adott időpontban vállalni egy fuvart az akadálymentes taxijával (mint mondjuk a fodrászok vagy műkörmösök), ám valamiért ez nem így működik. A mozgáskorlátozott lesz szíves gyalogosan közlekedni.

Családom és egyéb állatfajták film - távol Európától

 

A britek sokmindent csinálnak rosszul (a kávét és a Brexitet említhetjük mint eklatáns példákat), de egyvalamiben nagyon jók: képesek irodalmi műveket úgy filmre adaptálni, hogy hűen visszaadják mind a történetet, mind az eredetinek a hangulatát. Persze van ellenpélda is, pont a Durrell-regényekből: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/a-durrell-csalad.html – ezzel szemben ez a filmváltozat teljesen Durrell szellemében íródott. Benne vannak a legjobb sztorik, a legviccesebb állandó mellékszereplők, és még külsőre is annyira eltaláltak majdnem mindenkit, hogy pontosan be tudom azonosítani őket, még mielőtt bemutatkoznának. Nagyon kevés adalék van az eredetihez képest: ezek egyike a film egyik legikonikusabb jelenete, a tengerparti ebéd, ami azonban abszolút illeszkedik az egész hangulatához (kép: bbc).

A másik, ami a regényben nem szerepel: a család felnőtt tagjai és vendégeik időről időre szóba hozzák azt, hogy Hitler diktatúrát épít ki, Európában háború készül. Érthető, hogy a könyvekben erről nincs szó, hiszen azok Gerry szemszögéből íródtak, aki tizenpár évesen nem foglalkozott ilyesmikkel. A film egyik jelenetében el is hangzik: Durrellék azt remélik, hogy egy távoli görög szigeten elkerülik majd őket az európai politika viharai. Ez sajnos nem valósul meg, hiszen Görögország belép a háborúba, de valószínűleg így is sokkal békésebben teltek nekik a 30-as évek, mint azoknak, akik Angliában maradtak.

Hamarosan én is egy távoli szigetre költözöm, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem tervezem figyelemmel kísérni, mi történik Európában. Amióta elköltöztem Magyarországról, újra és újra tapasztalom: más, külföldön élő magyarokkal együtt sokkal jobban rálátok a magyarországi történésekre, mint azok, akik csak az ottani médiát olvassák/nézik és nincs összehasonlítási alapjuk. Ráadásul az, hogy nem a mi bőrünkre megy a játék, ad egy olyan perspektívát, amitől racionálisabban szemlélhetjük a dolgokat. Elvégre a krízisintervenciónak is ez a lényege: a válságban levő ember pont saját kétségbeesése miatt nem látja a kiutat, amit a kívülálló segítő megmutathat neki. 

Időről időre megkapjuk, hogy ha nem élünk Magyarországon, minek foglalkozunk azzal, mi van ott. Nyilván sokkal kellemesebb lenne egyfajta örök vakációban helyi emberekkel barátkozni és állatokat megfigyelni, mint Gerry teszi. Csakhogy nagykorú emberekként tudjuk, hogy a dolgok nem izoláltan történnek, és egy demokratikus országban élve is hatással lehet ránk, ha máshol diktatúrák épülnek ki. Másrészt (mint erre már sokszor rámutattam) az otthon maradottaknak jól jöhet, ha látnak más országokból példákat és személyes történeteket. Ahelyett, hogy "mit szólsz bele?" szöveggel támadnák a külföldön élő magyarokat, inkább biztatniuk kellene őket, hogy mondják el az ő tapasztalataikat.

"Bocsi, hogy miattam leégett az erdő" avagy tiszteletet érdemel-e a bocsánatkérés

 https://telex.hu/belfold/2022/08/19/elnezest-kert-mecsek-tuz-okozo-bozotos-kigyulladt

(a fotó egy korábbi Telex-cikkből való)

Pécsi ismerőseim tudni vélik, hogy a környéket felgyújtó úriember, Kósa Mátyás Krisztián szemetet égetett, ugyanis nem kívánta fizetni a szemétszállítási díjat és ezt tekintette olcsóbb megoldásnak. Mindezt egy olyan nyáron, amikor hónapok óta aszály van, mindenhol szigorú a tűzgyújtási tilalom és az ország számos vidékén erdőtüzek pusztítanak. A szomszédok többször kérték, hogy oltsa el a tüzet, ám ő ezt csak akkor tette meg, mikor az már elharapózott. Ezt követően KMK bocsánatot kért minden pécsitől (nemtom, miért csak tőlük; én is szeretek a Mecsekben túrázni és én se szeretném, ha leégne ott az erdő), és a Facebookon egyesek most ezt ünneplik, mint érett, felnőtt viselkedést.

Magyarországon élő emberekkel kommunikálva egyre gyakrabban érzem úgy, mintha szó szerint külön világban élnénk. Olyan dolgok, amelyeken én felháborodok, számukra magától értetődőek, és gyakran értetlenkednek azon, miért kritizálok bizonyos dolgokat. Mondjuk tény, hogy ebben az esetben azért vannak néhányan, akik osztják a véleményemet. Tudniillik hogy az érett, felnőtt viselkedés az lett volna, ha KMK meg se gyújtja azt a tüzet, ha már ezt törvény tiltja és a józan észnek is ellentmond. Örülünk, hogy legalább utóbb rájött, mennyire nem kellett volna, miután körülötte leégett a fél környék (vagyis azt elismerjük neki, hogy kétjegyű számmal kifejezhető az IQ-ja), de az, hogy ezt követően bocsánatot kér és aláveti magát a büntetőeljárásnak, az nem valami különleges cselekedet, hanem alap. Egyébként nem tudom, van-e ilyen, de én egyenesen törvénybe iktatnám, hogy ilyen esetekben az elkövetőnek nyilvánosan bocsánatot kelljen kérnie.

Nyilván más kaliberű, de az jutott eszembe, mikor még tanár koromban a tanulmányi vezető felvetette: igazán megdicsérhetném a diákokat, ha írtak házi feladatot. Én meg mondtam, hogy nem fogom őket olyasmiért megdicsérni, ami alapvető kötelezettségük, ha beiratkoztak a tanfolyamra. Dicsérjük meg a gyalogost, amiért megvárta a zöldet az átkeléshez, vagy az autóst, amiért kanyarodás előtt indexelt? És ugyanígy nem kell megdicsérni azt, aki bocsánatot kér egy általa elkövetett hibáért (vagy esetünkben bűncselekményért), hiszen civilizált ember eleve így tesz.

Tudom, Magyarországon nem jellemző, hogy a médiában megjelenő személyek (legyenek közszereplők vagy sem) vállalják a felelősséget a tetteikért. Ez azonban nem változtat azon, hogy elkövették, és nem kell az érett, felnőtt viselkedés példaképeiként dicsőíteni őket. Elég szomorú, ha egy ország már ott tart, hogy rendkívüli dolog a bocsánatkérés. Ha azonban az utóbb bocsánatkérő bűnelkövetőket még ünnepeljük is, az egész még tovább gyűrűzik és lassan már nem tisztességesnek lenni lesz érdem, hanem törvényt szegni és utána bocsánatot kérni érte.

David Clay Large: The Grand Spas of Central Europe - a büszkén antiszemita fürdőváros és a büszkén homofób borászati kft.

 Ez a könyv az egyik legszórakoztatóbb történelmi monográfia, amit valaha olvastam. Sziporkázó stílusban adja elő az anekdotákat a fürdőhelyeket látogató hírességekről, és a városok történetén keresztül lezajlik szemünk előtt az egész európai történelem. Sokat elárul például, hogy az 1920-as években a Németországi Zsidók Szövetsége (CV) listát adott ki azokról a fürdőhelyekről, amelyeket antiszemitizmusuk miatt nem ajánlott tagjainak látogatásra. (Később sajnos már jobban megérte olyan listát kiadni, ami a nem-antiszemita fürdőhelyeket sorolta fel.) Mikor ez a lista napvilágra került, a thüringiai Masserberg városa felháborodott levelet írt a CV-nek. Nem az volt a bajuk, hogy felkerültek a listára, épp ellenkezőleg: az, hogy nem voltak rajta. Kifejtették, hogy ők bizony rendes antiszemita város, és a CV lesz szíves őket is feltenni az illusztris listára.

Mindezt egyszerre vicces és szomorú kordokumentumnak tekinthetnénk, ha nem kezdett volna el keringeni a neten az alábbi képernyőfotó egy magyarországi vállalkozásról:

Mondjuk az külön érdekes, hogy a büszkén homofób vállalkozás mentes minden gyűlölködő ideológiától, de mindegy. Az a nem mindegy, hogy ezt így nyíltan kiírhatták a honlapjukra: egy olyan országban, ahol az emberi jogok az alap, senkinek eszébe sem jutna ilyen elképzeléseit nyíltan hirdetni, még ha magában így gondolkodik is, mert pontosan tudja, hogy ezzel kisebbségben van és megütheti a bokáját. Sajnos nem tudok nem párhuzamot vonni az 1920-as években büszkén antiszemita Masserberg és a 2020-ban büszkén homofób borászati cég között. Azt pedig tudjuk, milyen eredményhez vezetett az 1920-as évek antiszemitizmusa pár évtizeddel később.

(A képen látható Baden bei Wien ártatlan a fent leírtakban, viszont a könyvben szereplő városok közül csak itt jártam.)

Tomasz Rakowski: Hunters, Gatherers and Practitioners of Powerlessness

 Ilyen cím mellett azt hinné az ember, valamilyen ausztrál vagy esőerdei őslakos népről lesz szó, de nem. Tomasz egy elhagyott lengyel bányavidéken folytatta a kutatását. A bányák bezárása után az itt élők abból élnek, amit találnak: orvvadásznak és gyűjtögetnek az erdőben, illegálisan tovább folytatják a szénkitermelést, és szétlopkodják a használaton kívüli ipari és állami épületeket. Persze ezen tevékenységek nagy része magántulajdont sért, hiszen a szétlopkodott épületek továbbra is valamilyen cég tulajdonában állnak, a lelőtt vaddisznókat pedig sportvadászat céljából telepítették be az erdő egy privát tulajdonban levő részére. Az egykori bányászok azonban nemcsak a náluk gazdagabbak magántulajdonát nem tisztelik: egymás udvarából is simán ellopkodják a hulladékfémet, és aki azzal szembesül, hogy ilyenformán meglopták, az nem csinál balhét, egyszerűen visszalopja a cuccot a szomszédtól, kamatostul.

Tomasz empatikusan áll hozzá kutatási alanyaihoz (mondjuk antropológusként kötelessége is), de be kell ismernie: az, hogy a szegénységre ügyeskedéssel és lopással reagálnak, kulturális jellegzetesség, mondjuk Walesben (ahol szintén sok bányát bezártak a 80-as években) kevésbé tudjuk elképzelni. Kelet-Európában viszont nemcsak a bányászokat jellemzi. A könyvet olvasva rengeteg párhuzamot találtam magyarországi gyakorlatokkal. Már gyerekkorunkban, még a szocializmusban az volt a felfogás: ha az iskola a népé, vagyis a mienk, akkor azt csinálunk a berendezésével, amit akarunk, vagyis összefirkálhatjuk és szétfaraghatjuk a padokat, ha úgy tartja kedvünk. A szüleinktől is azt láttuk, hogy ha elfogyott otthon a gemkapocs vagy a dosszié, hoztak a munkahelyről az ottani készletből, és senkinek sem voltak erkölcsi aggályai azzal kapcsolatban, hogy munkaidő alatt, a cég számlájára hosszasan intézzen magánjellegű telefonbeszélgetéseket. (Egy jóbarátom a 90-es években minden áldott reggel felhívott a céges vonalról és félórát csevegtünk - ja, amúgy az adóhatóságnál dolgozott.) Sokan űznek sportot abból, hogy bliccelnek a közlekedési eszközökön vagy jogtalanul vesznek igénybe kedvezményeket (ismertem olyat is, akit egy baleset miatt ideiglenesen rokkanttá nyilvánítottak; az illetőnek a karja ugyan pár hónap múlva meggyógyult, de erről "elfelejtette" értesíteni a hatóságokat, és vígan felvette a rokkantnyugdíjat, amíg felül nem vizsgálták a leszázalékoltak állapotát pár évvel később). Egyfajta Robin Hood-mentalitással sokan vélik úgy, hogy az állam vagy a cégek kárára ügyeskedni nem bűn - aztán persze felháborodnak, hogy miért nem cseréli le a BKK a buszait újabbakra, és fel se merül bennük, hogy a közlekedési vállalat anyagi helyzetéért ők mint bliccelők is felelősek.

Az ilyen típusú bejegyzéseimre szokták sokan azt reagálni, hogy de hát ez csak a szocializmusban és közvetlenül utána volt, nem tekinthető a magyar mentalitás részének. Ennek ellentmond azonban, hogy napjainkban is bőven látok rá példát. A volt lakótársaim 2020 körül egy apartmanokat kiadó cégnél takarítottak, és ha a vendég hátrahagyott az apartmanban bármit (a filteres kávétól a napszemüvegen és jógamatracon át a sportcipőig), akkor nem értesítették róla vagy utánaküldték, hanem a takarítók megtartották maguknak, akkor is, ha nem feltétlenül volt rá szükségük (négy jógaszőnyeget gyűjtöttek be két év alatt, egyikük se jógázott soha). Sokakban a külföldre költözés után is megmarad ez az attitűd - mikor eljöttünk Bécsbe, itt élő barátaink első "hasznos" tanácsa az volt, hogyan lehet lebukás nélkül bliccelni a metrón, és rendkívül csodálkoztak azon kijelentésünkön, hogy mi szabályosan, jeggyel tervezünk utazni - ami valószínűleg hozzájárulhat ahhoz, miért néznek a magyarokra ferde szemmel sok nyugati országban.

Mostanában sokan szoktak azzal érvelni: Magyarország jelenlegi vezetői valóban a saját érdekeiket néző rablók és ügyeskedők, de ez nem általánosítható az egész népre. Nyilván nem is állítom, hogy az ország minden egyes magyar identitású lakosa ugyanolyan gátlástalanul lop, mint Orbánék, de kulturálisan igenis jelen van az a fajta attitűd, amely az egyén anyagi boldogulását a közösség fölé helyezi, és ha a szabályok kijátszásával valaki anyagi előnyre tehet szert, azt valamilyen mértékig elfogadott megtenni. Orbánt és a sleppjét a magyar kultúra termelte ki, és pontosan azért nem buktak még bele abba, ahogyan saját zsebükbe teszik az ország fejlesztésére szánt pénzeket, mert csak nagyban csinálják azt, amit mások kicsiben. Fokozottan igaz rájuk a mondás: minden országnak olyan vezetője van, amilyet megérdemel.

A legtöbb ember Kínában él

 ***SPOILER***

Az abszurd norvég film (mondjuk nem-abszurd norvég filmet még nem láttam, de ez off) talán legismertebb jelenete, amikor egy csapat elszánt munkásmozgalmár süllyed lefele a mocsárba, miközben lelkesen éneklik az Internacionálét. (Ez látható a képen, forrása: port.hu.) Mikor annó kijött a film, jót röhögtünk azon, hogy így aztán biztos megvalósul a proletárforradalom. Ám ahogy sok más esetben, ezúttal is arcunkra fagyott a mosoly, mert Abszurdisztánban a leggroteszkebb skandináv agyszülemény is megvalósulhat.

Történt ugye, hogy Orbán Viktor Tusványoson kijelentette: nem akarunk kevert fajúak lenni. Mit tettek erre a magyar ellenzéki közszereplők? Hangzatos Facebook-bejegyzéseket írtak arról, hogy politikusi minőségükben többé nem tekintik Orbán Viktort Magyarország miniszterelnökének (de jó, akkor ezek szerint a politikai programjuk sem az ő leváltását fogja célozni?) vagy részletezték őseik nemzeti hovatartozását, azt bizonyítandó, hogy ők maguk is "kevert fajúak". Amivel több probléma is van:

1. Orbán Viktor őket sem igazán szeretné az országban, tehát tulajdonképpen semmilyen formában nem mentek szembe azzal, amit ő akar.

2. Mint Márton Joci nagyon éleslátóan megállapította (<iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fjocim%2Fposts%2Fpfbid02qn5BQXH1QPcBBTyC8QT3sEWjnBUdWvyMKWPjAL5bvyxkR9RWirURjdT8Gc77ix6nl&show_text=true&width=500" width="500" height="292" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>), az ilyen családfa-leírások teljesen fölöslegesek, ugyanis Orbán az európai és nem-európai "fajok" keveredéséről beszélt. Ezt a nem is burkolt rasszizmust azzal kommentálni, hogy "egyik nagymamám sváb volt, a másik székely" ugyanúgy szándékosan nem akarja észrevenni a lényeget, mint amikor a Black Lives Mattert All Lives Matterré szelídítik. De láthatóan az ellenzéki közszereplők ebbe már nem akarnak beleállni, pedig

3. az internetes aktivizmus szép és hasznos dolog lehet, főleg olyanoktól, akiknek nem nagyon van más lehetőségük (mert pl. nincs politikai erő a hátuk mögött). Csakhogy egy politikustól vagy közszereplőtől nagyon nem elegendő. Ezeknek az embereknek lépéseket kellene tennie országos és nemzetközi szinten, vagy tömegeket odacsődíteni a parlament elé, hogy a rasszista miniszterelnök lemondását követeljék. De nem teszik.

Hát így süllyed el a magyar ellenzék a mocsárban, lelkesen zengedezve közben saját üres szólamait.

Büszkeség és bányászélet, valamint a társadalmi szolidaritás

 Erről a filmről már írtam egyszer (https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/02/buszkeseg-es-banyaszelet.html), de most muszáj megint. Nemcsak azért, mert imádom: a meleg témát, a (valós eseményeken) alapuló sztorit, a zseniális karaktereket, a szuper színészeket, a poénokat ("Ez nem lehet a település neve, egyetlen magánhangzó sincs benne!"), a "Shame, shame, shame" című dalt és az arra előadott táncot (ezt illusztrálja a kép, forrása: filmkatalogus.hu), a velszi tájat meg satöbbi. Hanem azért is, mert ismét aktuálissá vált a film fő üzenete: a társadalmi szolidaritás.

A film főszereplői londoni melegek, akiknek a sztrájkoló velszi bányászok se kutyájuk, se macskájuk, mégis adományokat gyűjtenek nekik és kiállnak mellettük. Leginkább azért, mert látják: ugyanaz a rendszer nyomja el őket is, ugyanúgy rágalomhadjárat folyik ellenük és ugyanúgy kisebbségben vannak a társadalomban. Talán nem kell kitennem a spoiler warningot, ha elárulom: minderre a film végére a velszi bányászok is rájönnek.

A ma elfogadott KATA-törvény kisvállalkozók százezreit lehetetleníti el. Sokan vannak, akik értik ezt és tüntetnek vagy kiállnak mellettük, de hallani olyan hangokat is: engem ez nem érint, én nem vagyok KATÁ-s, minek hőbörögnek ezek. Meg persze sokan beveszik a kormány azon burkolt üzenetét, hogy a KATÁ-sok nem dolgoznak, és nem gondolnak bele, hogy akkor mégis ki hozza ki a pizzájukat, ki szereli meg a bojlerjüket, ki feliratozta a kedvenc filmjüket a moziban, ki foglalkozik logopédusként a beszédhibás gyerekükkel és ki fordította le magyarra a háztartási gépük használati utasítását vagy az életmentő gyógyszerük betegtájékoztatóját. Garantáltan több magyar polgár ismer személyesen KATÁ-s vállalkozót, mint ahány londoni meleg velszi bányászt, már csak ezért is elvárhatnánk nagyobb társadalmi szolidaritást. Ám ennek hiányában az átlagembernek azt kellene észrevennie, hogy a KATA-módosítás az ő bőrére is megy. Az eddigi KATÁ-s vállalkozók túlnyomó többsége kénytelen lesz átlépni egy olyan adónembe, amely irreális terheket ró rá (tegnap egy beszélgetésen egy adószakértő kiszámította: 1 millió forint éves bevétel alatt egy átalányadózó vállalkozó többet fizet be adóba, mint amennyi a bevétele). Ezt csak úgy tudja kompenzálni, ha árat emel. És mivel az őt megbízó cégek szintén nem akarnak rosszul járni, ők is emelésre kényszerülnek, vagyis drágább lesz a pizza, a szerelő, a gyógyszer, a mozijegy és minden, amit külföldről behozott gépeken gyártanak. Az eddigi KATÁ-sok egy része persze így se tud majd megélni, csődöt jelent és elmegy Hollandiába építkezéseken dolgozni, az átlagpolgár meg lesz szíves maga elmenni a pizzájáért és megtanulni egy idegen nyelvet annyira, hogy megértsen egy mozifilmet vagy egy betegtájékoztatót.

Ezeken a praktikus, mindenki bőrére menő szempontokon felül több más ok is van, amiért az átlagpolgárnak érdeke kiállni a tüntetők mellett. Ezek közül most azt emelném ki, hogy hosszú távon hova fog vezetni ez a tendencia. Nyilván oda, hogy megszűnnek a kisvállalkozások, és kialakul az államszocializmus egy olyan alváltozata, amelyben nem az állam, hanem a kormányközeli oligarchák kezében van az összes kereskedelmi tevékenység. A fiatalabbaknak javaslom, nézzenek 50-es évekbeli filmeket, kérdezzék ki nagymamát-nagypapát és aztán döntsék el, akarják-e ezt.