Az azonos nemű párok és a házimunka

https://merce.hu/2018/06/13/kinek-van-a-konyhaban-a-helye-az-azonos-nemu-parok-eseteben/

A cikk egy kutatásból indul ki, amely szerint a hosszú ideje együtt élő azonos nemű párok között hasonló munkamegosztás alakul ki, mint a heteró párok esetében. A Kettős Mérce ebből arra a következtetésre jutott, hogy a „melegházasság” tulajdonképpen szembemegy a haladással, hiszen megerősíti a hagyományos nemi szerepeket. Bizonyos nyugati queer körökben divat hasonló nézeteket hangoztatni (legalábbis divat volt 10-20 éve). Azonban a háztartási munka egyenlőtlen megosztását a házasságra kenni több szempontból is csúsztatás.

Hosszú évek óta együtt élő pároknál gyakran kialakulnak rutinok, akár a házimunkára vonatkozóan, de ettől még nem biztos, hogy egyenlőtlen az elosztás. (Egy ismerős férfipár egyik tagja ezt az alábbi módon fogalmazta meg: „Nálunk úgy van, hogy a Laci főz, én mosogatok, takarítani meg egyikünk se szokott!”) Kutatásokból viszont kiderül, hogy amikor a házimunkáról kérdezik őket, a férfiak hajlamosak eltúlozni azt a mennyiséget, amit csinálnak. Lehet, hogy ebben a vizsgálatban a valamivel több házimunkát vállaló pasik úgy állítják be, mintha házi rabszolgaként tartanák őket, és esetleg nincsenek is tudatában annak, amit a másik csinál (ismertem meleg pasit, aki csak szakítása után jött rá, hogy a vécét időnként ki kell tisztítani). A házimunka valós eloszlását csak résztvevő megfigyeléses antropológiai kutatással, a párral együtt lakva lehet felmérni, annak pedig nincs nyoma, hogy a felmérés készítői ilyesmit csináltak volna.

Önmagában az sem feltétlenül probléma, ha egy pár nem egyenlően osztja meg a házimunkát. Hiszen van, aki jobban élvezi az ilyesmit vagy több affinitása van hozzá, mint a társának. Van, hogy az igények különbözőek; aki velem él, előbb-utóbb átvállalná a takarítást, mert valszeg hamarabb lenne elege a koszból, mint nekem. Az ideális persze az, ha a pár tagjai közösen állapodnak meg a felosztásban, mindkettőjüknek megfelelő módon – de előfordulhat, hogy pont a hagyományos szerepleosztás passzol nekik legjobban. (Ez persze félre is csúszhat, egy barátom és a párja például mindketten a kenyérkereső/háziasszony modellt preferálták, csak épp mindkettő a háziasszony szeretett volna lenni.) Egyéni szinten ezzel semmi baj nincs, és szerintem politikai szinten sem erősíti a patriarchátust, hiszen azáltal, hogy két férfiről vagy két nőről van szó, eleve megkérdőjeleződik a „női munka”/”férfimunka” felosztás.

Az is a Kettős Mérce szerzőinek a csúsztatása, hogy ezért a házasságot teszik felelőssé, noha az idézett kutatásban semmi sem utalt arra, hogy házasság nélkül együtt élő pár- vagy akár poliamor kapcsolatoknál ne alakulna ki ugyanez. Például a XX. század közepén a butch-femme leszbikus kapcsolatokban (ahol az egyik fél „férfias”, a másik „nőies” szerephez idomult) jellemzően egyenlőtlenül volt leosztva a házimunka, noha egyenlő házasságról senki még csak nem is álmodott. Megemlítődik ugyan a cikkben az anyagi biztonság kérdése, de ezt nálunk és sok európai országban már a bejegyzett élettársi kapcsolat megoldja, tehát a házasság nem változtatna a dolgon.

A kutatás viszont megemlít egy tényezőt, ami szerintem fontosabb, mint amilyennek a Mérce cikkéből tűnik, ez pedig a gyerekvállalás. Azt tapasztalom, hogy a gyereket nevelő azonos nemű pároknál valóban kialakul egy szerepleosztás. A GYES jelenlegi rendszere, miszerint egyszerre (és az esetek többségében végig) ugyanaz a szülő marad otthon a gyerekkel (ahelyett, hogy pl. mindketten elmehetnének részmunkaidőbe és megosztanák a gyerekfelügyeletet), borítékolja, hogy a házimunkából ő fog nagyobb részt vállalni. Ahol a szülőknek nincs külső segítsége fizetett bébiszitter, rokonok vagy intézmények (óvoda, bölcsőde) formájában, ott ez az állapot a gyerek iskoláskoráig elhúzódhat, ennyi év után pedig már nehéz megváltoztatni a rutinokat. Véleményem szerint ugyanez hátráltatja az egyenlőbb munkamegosztást a heteró párok esetén, leszámítva, hogy ők eldönthetik, ki menjen GYES-re, illetve talán nagyobb eséllyel számíthatnak a tágabb család segítségére, mint a gyakran rejtőzködő vagy családjuktól eltávolodott azonos nemű párok.

Ha tehát azt szeretnénk, hogy akár azonos, akár különnemű párok egyenlőbben osszák meg a házimunkát, nem a házasság intézményével, hanem a gyereknevelés jelenlegi formáival kell kezdenünk valamit. Ismerjük végre el: a kétkeresős elszigetelt nukleáris család nem képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket a gyerekneveléssel kapcsolatosan mai társadalmunk támaszt. A hagyományos nemi szerepekhez való visszatérés az egyik lehetőség, de nem az egyetlen. Létezik egy olyan (szintén hagyományos) modell is, amelyben kevesebb figyelmet fordítottak a gyerekekre: anyuka elvitte a bölcsőbe kötözött csecsemőt magával a mezőre, föltett egy ernyőt a bölcső fölé és magára hagyta, amíg ő aratott. A mai gyermekpszichológusok valószínűleg ezt sem javasolnák. Valakinek tehát segítenie kell a szülőknek: ez lehet a tágabb család (amely alatt nem feltétlenül vér szerinti rokonokat értünk, hiszen a „választott családok” már most sokat segítenek a kisgyerekes leszbikusoknak azokban a nyugati városokban, ahol ennek mára hagyománya alakult ki) vagy maga az állam. Jogos elvárás, hogy ha a modern állam nukleáris családokra szűkíti le az emberi kapcsolatokat, akkor vállalja fel szociális szolgáltatások formájában azt a szerepet, amit régen a tágabb rokonság töltött be a gyereknevelésben. Alternatívaként a távmunka elterjedése és állami támogatása is segíthet abban, hogy adott esetben mindkét (vagy mindhárom, sőt több) szülő is otthon maradhasson a gyerekkel egyszerre, noha a munka és a gyereknevelés összehangolását így is ki kell sakkozniuk. Véleményem szerint ilyesmiken múlik a házimunka elosztása, nem pedig olyan intézményeken, amelyeknek a gyakorlati tartalma egyébként is igen tág (egy házaspár nem feltétlenül monogám, él együtt vagy van közös kasszán). Ezzel nem azt állítom, hogy az egyenlő házasság pusztán szimbolikus kérdés, de ha problémákat arra redukálunk, azzal elodázzuk a megoldásukat.

Átmenetről mindenkinek

A beszélgetésen nagyon sok érdekes dolog hangzott el az átmenettel kapcsolatban. Én most itt egy elemet emelnék ki, amely elgondolkodtatott. Mindkét résztvevő (akiknek amúgy abszolút respect az őszinte kitárulkozásért) azt mesélte: noha sohasem érezték kényelmesen magukat a rájuk osztott nemi szerepben, azután kezdték csak transzként azonosítani magukat, hogy először találkoztak a környezetükben transznemű emberrel, addig gyakorlatilag a fogalmat sem ismerték.

Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.

Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.

(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)

Attenborough bárkája, avagy idomítsunk-e erszényesnyestet?

***SPOILER***

Örömmel állapítom meg, hogy Sir David Attenborough olvassa a blogomat. 3 éve egy bejegyzésemben (David Attenborough: 60 éve a vadonban) kértem tőle erszényesnyestes dokut - és erre ebben a műsorban pont ezekről a cukiságokról készített riportot. (Persze az is lehet, hogy hasonló az ízlésünk állatok terén; emellett szól az, hogy a bárka 10 lakójából két másik, a tobzoska és a barlangi vak gőte is a kedvenceim közé tartozik.) Viszont ez a konkrét riport nemcsak a fókuszában levő állatka miatt érdekes, hanem mert továbbgondolva egy - legalábbis az általánosan hangoztatotthoz képest - egészen más természetvédelmi szemléletet tükröz.

Adva van tehát egy übercuki jószág, aki békésen ragadozgat Észak-Ausztráliában. Adva van továbbá egy invazív kétéltűfaj, az óriásvarangy, amely elszaporodott a nyestecske élőhelyén. Sir David tapintatosan nem említi azt a tényt, hogy ez a rondaság nem magától úszott át Texasból, hanem az ember telepítette be Ausztráliába a nádbogár ellen. Azóta egy csomó állatfajt veszélyeztet (sőt, kisgyerekeket is), kivéve a nádbogarat. Ugyanis a varangy bőre mérgező, és aki megeszi (vagy mondjuk megfogja és utána lenyalja az ujját, ahogy a bölcsisek szokták), az igen hamar jobblétre szenderül. Ezt szívták meg az erszényesnyestek is, akik a varangyfogyasztás miatt jutottak a kihalás szélére. Mint ilyenkor szokás, a természetvédők összefogdostak néhányat belőlük és rezervátumba zárták, hátha sikerül fogságban szaporítani vagy valami. Ekkor azonban az egyik csávó fura ötlettel állt elő: pavlovi módszerrel tanítsák meg a nyesteknek, hogy a varangy nem jó kaja. A varangy nem mérgező részeiből varangykolbászt csinálnak és beletesznek valami cuccot, amitől a nyestek kicsit szarul lesznek - nem nagyon, de épp annyira, hogy ne tudjanak mondjuk koncentrálni a meccsre. Egy idő után a nyestek rájönnek, hogy varangyszagú izéből nem jó enni, mert a végén még bukják az egész VB-t; ekkor szabadon engedik őket. A kísérlet működik, sőt egy vadon befogott nyestről kiderül, hogy egy általuk kiképzett nősténynek a lánya. A nyestcsaj tehát nemcsak életben maradt a vadonban, de még a gyerekének is nagyobb sikerrel adta tovább az egészséges táplálkozás alapelveit, mint sok emberi szülő.

A történetnek számomra a "ne együnk varangyot" mellett más tanulsága is van. A veszélyeztetett fajok megmentésére tett erőfeszítések legtöbbször az élőhely eredeti állapotban való megőrzésére, valamint a fogságban szaporításra koncentrálnak; a fogságban született állatkákat aztán vissza lehet engedni a megőrzött élőhelyre. Csakhogy gyakran lehetetlen eredeti állapotában megőrizni az élőhelyet. Az óriásvarangyot nem lehet kiirtani Ausztráliából (bár próbálkozások azért vannak), és a már kiirtott esőerdő helyére hiába telepítenek fákat, az eredmény sose lesz olyan, mint az eredeti. Nemcsak emberi, hanem természeti hatások is megváltoztathatják az élőhelyeket (pont ebben a filmben egy másik élőhelyet vulkáni hamu temetett be), ez pedig nem újkeletű jelenség, hanem évezredek óta zajlik. A természet nem stabil, hanem folyamatosan változik, és azok az élőlények maradnak meg hosszú távon, amelyek képesek alkalmazkodni a változáshoz. Nemcsak emberi beavatkozás hatására haltak ki állatok a földtörténet során (a dinókban pl. ártatlanok vagyunk). Annyi a különbség, hogy az emberi tevékenység hatására ezek a változások gyorsabban és nagyobb mértékűek lettek, az állatfajoknak is rugalmasabbaknak kell tehát lenniük. Van, akiknek ez semmi gondot nem okoz, az erszényesnyestek erszénytelen tesókáival például rendszeresen találkozhatunk városainkban, ahol a padlásokon tárolt limlom közt új játékokat találnak maguknak. Azonban a fajok nagy része nem ilyen laza, tehát a felgyorsult változások a biodiverzitás durva lecsökkenésével fenyegetnek. És itt jön be az erszényesnyesteknél alkalmazott módszer: nem egy mesterségesen változatlanul tartott környezetbe engedik vissza őket, hanem segítenek nekik megbirkózni a változással. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez egyfajta esélyegyenlőségi megközelítés.

Nyilván nem minden állatfajjal alkalmazható a nyestes módszer (pl. kétlem, hogy egy csigafaj ilyen szinten idomítható lenne). De azt gondolom, nagyon fontos alternatív megközelítés lehet, és hosszú távon talán hatásosabb is, mint a konzerválásra fókuszáló módszerek.

(Sir David, a kispandával még tartozik).

„Isten ilyennek teremtett”, avagy radikális tett volt-e Ferenc pápa kijelentése?

https://www.identitas.co/single-post/2018/05/28/Isten-teremtett-ilyennek

Az LMBTQ közösség lelkesen ünnepli Feri pápát azon kijelentése miatt, hogy beszélgetőtársát, egy chilei meleg aktivistát „Isten ilyennek teremtette”. De vajon tényleg fontos lépés volt-e ez, és egyáltalán jó-e nekünk?

Pár szempontot már a cikk is említ, például hogy a mondat magánbeszélgetésben zajlott le, ezért nem tekinthető az egyház hivatalos álláspontjának – amin Feri pápa könnyen segíthetne, ha nyilvánosan is megismételné, ám egyelőre nem tett ilyet. Így csak Juan Carlos Cruz szavaira hagyatkozhatunk, aki persze bármit félreérthetett vagy akár kitalálhatott.

Ráadásul, mint a cikkben szintén szó van róla, ez az esszencialista megközelítés nem idegen a katolikus egyháztól. A jelenleg érvényes katekizmus eredeti változata szintén tartalmazott egy ilyen értelmű mondatot – ami aztán azzal folytatódott, hogy viszont ha megélik vágyaikat, az bűn. Az egyház álláspontja már egy ideje az, hogy a homoszexuális vágyakat nem utasítjuk el, csak a homoszexuális gyakorlatot, vagyis a cölibátust fogadó melegek és leszbikusok befogadást nyernek. Feri pápa szavai (ahogy a korábbi „ki vagyok én, hogy megítéljem?” költői kérdése) semmilyen utalást nem tartalmaznak arra, hogy az azonos nemű párkapcsolatot és/vagy szexualitást elfogadhatónak tartaná. Magyarán: ugyanott vagyunk, ahol voltunk.

Az „ilyennek teremtettünk” érvelés egyébként is ingoványos terep. Egyrészt érzek benne némi lesajnálást („csórikám, nem tehet róla”). Másrészt talán alkalmazható olyanokra, akik gyerekkoruk óta egyértelműen a saját nemükhöz vonzódnak, de sokaknak az élete során változik a szexuális irányultsága. Ha egy nő harmincas éveiben, több heteroszexuális kapcsolat után kezd leszbikus vágyakat érezni és megélni, csak akkor nyerhet elfogadást, ha heteró múltját meggyőződése ellenére hazugságnak bélyegzi? És mi van a biszexuálisokkal – azzal az érvvel, hogy de hiszen különnemű partnerrel is képesek párban élni, eltiltjuk őket az azonos nemű kapcsolatoktól? Ez nemcsak azért veszélyes megközelítés, mert hierarchiát állít fel az LMBTQ közösség egyes csoportjai között. Hanem azért is, mert egy egész életében csak férfiakhoz vonzódó harcos melegaktivistával is megeshet, hogy egy nap beleszeret egy nőbe (és igazolhatom, nemcsak a filmeken). Akkor pedig az esszencialista érvelés nem állja meg a helyét, és fent vázolt katolikus megközelítés értelmében visszamenőleg bűnösnek kell nyilvánítani. Aki tehát szereti az „engem ilyennek teremtettek” érvelést hangoztatni, lehet, hogy egy nap igen nagyot fog koppanni.

Azt szeretném, ha az LMBTQ embereket nem azért fogadnák el (az egyház, az állam, a társadalom, bárki), mert „nem tehetnek róla”. Hanem azért, mert ha a heterók nyíltan (sőt állami támogatással) megélhetik vágyaikat és párkapcsolataikat, nem igazságos másokat megfosztani ettől a lehetőségtől.

Hasta la vista!

***SPOILER***

Voltak kényelmetlen érzéseim, ahogy elkezdtem nézni a filmet. Pedig a fogyatékossággal élő szereplőket nem elesettnek, hanem nagyon is belevalónak ábrázolja, akik teljes életet élnek és még humoruk is van („Nem értem, miért nem hagyják, hogy én vezessek” – panaszkodik viccesen az aliglátó). Még csak nem is azzal volt problémám, hogy bordélyba akarnak menni, inkább azzal, hogy miért. A film kezdetén mindenki elfogadja azt az alaptézist, hogy egy fogyatékossággal élő embernek semmi esélye a párkapcsolatra, vagy akár csak a szexre, ha nem fizet érte.

Ugyanebből a megközelítésből indul ki a Légyott a hetesen című francia film, amely heves vitákat váltott ki, különösen a szexuális asszisztencia témakörében. Abban a filmben fel sem merül, hogy a főszereplő esetleg nem fogyatékossága, hanem kiállhatatlan természete miatt nem talál partnert. Az Hasta la Vista! látszólag első körben nem kérdőjelezi meg hősei meggyőződését – hogy aztán ők maguk a saját bőrükön tapasztalják meg annak hamisságát. Hiszen a három férfiból kettő szembesül azzal, hogy egy nő nemcsak részvétből vagy pénzért választhatja őt, hanem valódi, a személyére irányuló érdeklődésből. (Mondjuk az viszont, hogy a legsúlyosabban sérült szereplő marad ki ebből, ha nem is irreális, de sajnos erősíti a sztereotípiákat.)

Előfordult már velem – talán másokkal is -, hogy elkezdtem nézni egy filmet (vagy olvasni egy könyvet), de az elején megfogalmazott alaptézis annyira szemben állt a saját meggyőződésemmel, hogy abbahagytam. Az Hasta la vista! más megvilágításba helyezte ezt a kérdést. Mivel ez nem sablonra készült hollywoodi film, hanem belga (és a belgák tudnak valamit, mint ez már a Legújabb testamentum című alkotásból is kiderült), nem szabad készpénznek venni azt, amivel indítanak. És valószínűleg sokkal hatásosabb egy olyan film, amely a néző sztereotípiáiból indul ki, majd utána ügyesen megcáfolja őket, mint amelyik a politikai korrektség félreértelmezésével kínosan ügyel a sztereotíp ábrázolások elkerülésére. Utóbbi esetében ugyanis az előítéletes néző fogja legyintve kikapcsolni a számítógépet/tévét/DVD lejátszót, míg ha bevonódik a történetbe, sajátélményt szerezhet arról, hogy a fogyatékossággal élők igenis élhetnek teljes életet, egy kis segítséggel.

Stephen King: Tom Gordon, segíts!

A 9 éves Trish eltéved az erdőben és napokig egyedül bolyong. Életben maradását annak köszönheti, hogy édesanyjától és az iskolában tanult az erdő ehető és veszélyes növényeiről. Enélkül a tudás nélkül pár nap alatt elpusztult volna.

Lehet, hogy azóta javult az iskolai oktatás, de nekünk semmi ilyesmit nem tanítottak, és a szüleimtől sem hallottam semmi ilyesmit, talán mert ők is csak a legalapvetőbb erdei gyümölcsöket ismerték. Persze nálunk nincsenek is olyan kiterjedt erdők, mint az Appalache-hegységben, de ettől még elképzelhető, hogy egy kisgyerek eltéved és napokig nem találják meg. Ahogyan más módokon is kapcsolatba kerülnek a gyerekek a természeti környezettel, akár parkerdőkben vagy vadasparkokban. Mégis úgy tűnik, senki nem tanítja meg nekik, milyen lehetőségeket és veszélyeket rejteget az erdő, vagy hogyan kell bánni a velük élő vagy vadasparkban látott állatokkal. A szurikátás esetben szereplő gyerek nem hallott az iskolában arról, hogy az állatkertekben „A ketrecbe benyúlni tilos” táblák nem szívatásból, hanem a látogatók és az állatok jól felfogott érdekében vannak kiszögezve, és láthatóan édesanyja sem tartotta vissza, amikor meglátta, mire készül. Lehet, hogy az anyuka nem érezte problémásnak a helyzetet, akárcsak azok a szülők, akikkel egyszer a Nagy-Szénáson találkoztam, és éppúgy nagy csokrokat cipeltek a csak ott megtalálható, szigorúan védett pilisi lenből, mint gyerekeik. A különbség az, hogy a pilisi len nem harap (bár lehet, hogy jól jönne neki), a szurikáta meg de.

Ilyenkor van persze az, hogy a szülők és az iskola egymásra mutogatnak, mondván, hogy a természettel való megfelelő viszonyt a másiknak kellene megtanítania. Pedig ez rossz kérdésfeltevés. A természethez való viszonyt MIND az iskolában, MIND otthon tanítani kellene a gyerekeknek, sőt példamutatással demonstrálni is. Ezek az igazán fontos tudások, nem az, hogy Petőfi melyik versét hol írta. Az általános műveltségen való sznob rugózás helyett olyan tudásokat kellene átadnunk a gyerekeknek, amelyek ember és természet viszonyának megértését szolgálják, mert ezeken emberi és állati életek múlhatnak.

Az okos lány

***SPOILER***

Amikor a CEU-t először támadás érte tavaly, az leginkább az okos lány meséjére emlékeztetett: a magyar állam olyan feltételeket szabott, amelyeket az ő felfogása szerint lehetetlen teljesíteni („hozzál is ajándékot meg nem is” avagy „alkoss meg a semmiből egy év alatt egy amerikai campust”), hogy a feladatba belebukott főhőssel utána legyen ürügye rosszul bánni. A CEU, hasonlóan az okos lányhoz, mégis teljesítette a lehetetlen feladatot. Innen azonban megszűnik a népmesével való hasonlóság: a mesei igazságszolgáltatás helyett (a király feleségül veszi az okos lányt, avagy a magyar állam valamilyen módon szimbolikusan elismeri a CEU érdemeit) a magyar állam nem írta alá a CEU ittmaradását lehetővé tevő szerződést. Nem szabott újabb próbatételt, nem kötött bele a teljesített feladatba, egyszerűen csak nem csinál semmit. Indoklás nélkül.

A történet szépen mutatja a magyar diktatúra alakulását. A népmesék uralkodói jellemzően elég autoriter személyek (legalábbis nem sok mese szól parlamenti vitákról például), de még ők is általában keresnek valami ürügyet, hogy miért büntetnek meg valakit. Tavaly, a választások előtt egy évvel, a FIDESZ nem mert indoklás nélkül kirúgni egy nemzetközi hírű intézményt. Most, egy újabb kétharmad után viszont már biztosak a dolgukban, nincs szükségük még átlátszó ürügyekre sem. A „miért”-re az a válasz, hogy „csak”. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb megmondják az őszintét: hogy nem akarnak egy demokráciát támogató intézményt az országban, és különben is le akarják nyúlni az egyetem által óriási befektetéssel felújított épületeket. Sejtik, hogy ez nem vetne jó fényt rájuk, de most már nem törődnek vele, hiszen övék a hatalom.

Ignatieff tegnapi bejelentésére reagálva – miszerint ha a kormány május végéig nem lép semmit, akkor az egész egyetem elköltözik Bécsbe – a Facebookon többen gyávasággal vádolták a CEU-t (és az országból szintén távozó OSI-t). Elvárták volna, hogy a férje által eltaszított okos lány (pardon, akkor már királyné) mintájára még egy kísérletet tegyenek a jó viszony helyreállítására. Azonban ezek a kritikus hangok több tényezőt nem vesznek figyelembe. Egyrészt a királynak nincsenek hátsó szándékai, ami nem mondható el a magyar kormányról. Másrészt sokkal nagyobb hatalmi egyenlőtlenség áll fenn az állam és az egyetem, mint a király és a királyné között (még a népmesék patriarchális világát tekintve is). A magyar állam nem a népmesék jó királya, aki állja a szavát, hanem az a fajta gonosz mostoha, aki újabb és újabb feladatokat talál ki mostohagyermeke vegzálására. Ha a CEU tovább küzdene az ittmaradásért, újabb és újabb feltételekkel nehezítenék meg az életét, és akár teljesen ellehetetlenítenék a működését. Végül itt sokkal nagyobb a tét, mint egy konkrét házaspár kapcsolata. Ahogyan az okos lány azért vág bele a feladatok teljesítésébe, hogy apjának ne legyen baja, úgy a CEU és az OSI egész Kelet-Európáért dolgozik, és morális kötelezettségei vannak a régió más országai felé is. Rendkívüli önzés lenne részünkről azt várni, hogy az összes környező ország tudós- és civiltársadalma támogatás nélkül maradjon egy merőben szimbolikus és nagyrészt reménytelen küzdelem miatt – főleg, hogy, mint az április 8-i eredményekből kiderült, mi magunk nem sokat tettünk bele ebbe a küzdelembe.

Persze még ha külföldről továbbra is segíteni fognak minket ezek az intézmények, Magyarország akkor is szívni fog a távozásukkal. De hát ez a népmesei igazság: rossztett helyébe rosszt várj.