A film négy főszereplőjéből kettő egyszerűen sok macskát tart, a másik kettő viszont önjelölt macskamentő és macskagyűjtő. Csapdával járják a környéket és befogják az arra járó kóbor macskákat (sőt egyikük tüzelési időben bármely kint kószáló macskát, abból a célból, hogy ne szülessen több kiscica). Mindketten több mint száz macskát tartanak a házukban, és büszkék magukra, amiért a szegény kis hontalanoknak otthont teremtettek. Pedig az állatvédő egyesület képviselője elmondja, amit én amúgy is tudtam: a kóbor macskák gyakorlatilag vadállatok módjára tökjól elvannak az utcákon. Nekik sokkal fontosabb a szabadságuk, mint az, hogy kapjanak ugyan rendszeresen kaját, de azon az áron, hogy összezsúfolják őket és ne legyen saját mozgásterük. Ami pedig a szeretetet illeti, nem sok simogatás juthat egy macskára ott, ahol száznál többen vannak.
Gyakran mondják, hogy valakinek az állatokhoz való hozzáállása tükrözi azt, hogyan viselkedik emberi kapcsolataiban. De azt gondolom, sok olyan "macskamentő" él köztünk, akinek egy darab macskája sincs. Ezek azok az emberek, akik nagyon szeretik barátaikat, párjukat vagy családtagjaikat, de nem veszik figyelembe, azoknak mi a jó. Ilyen ember volt a nagyanyám, aki kajával tömte cukorbeteg férjét; ilyenek azok a szülők, akik tizenéves lányukat eltiltották a párjától csak azért, mert történetesen az is nő volt; és még nagyon sokan, akik ártanak másoknak, de közben meg vannak róla győződve, hogy önzetlenül és mélyen szeretnek. Pedig az igazi szeretet odafigyel a másikra, tiszteletben tartja annak az igényeit és a szabadságát. Ez például olyasmi, amit tanulhatunk a macskáktól. Mert közülük például egyik sem próbál önjelölt embergyűjtő lenni.
2012. február 10., péntek
Michael Askill: Lemurian Dances
A lemurok/makik/félmajmok mindig is a kedvenc állataim közé tartoztak. Élénken emlékszem arra, amikor a nyár legforróbb napján sikerült elkeverednünk az állatkertbe; minden állat félholtan hevert a melegtől, csak a kattamakik ugrándoztak fáradhatatlanul, legyőzhetetlen kíváncsisággal. Egyszer egy "mi lenne, ha állat lenne" játékban Tamás azt mondta rám, hogy kattamaki. Tetszett, hogy ilyen vidám, mozgékony, kíváncsi, barátságos jószággal azonosított. Azóta még jobban bírom a makikat.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
Ezt a zeneművet hallgatva szinte láttam magam előtt a makicsapatot, amint lábacskáikat gyorsan szedve szaladnak a tisztáson, vagy vidám szaltókat ugranak önmaguk szórakoztatására. Esetleg beosonnak egy bungalóba és érdeklődve kutakodnak a turisták holmija közt, ahogy a Maki Utcában láttam. Néha ugyan egy-egy mennydörgés szakította meg a vidámságot, de utána a fürge makilábak ismét táncra perdültek.
A szám utáni ismertetőből tudtam meg: a "Lemurian" itt nem "lemuri", hanem "lemuriai" értelemben szerepel, a mű az elveszett földrész táncait idézi föl. Félmajmokhoz semmi köze.
Nem most fordult elő először, hogy téves prekoncepcióval hallgattam végig egy zeneművet. Gáz, hogy így félreértettem? Szerintem nem. Eleve minden műalkotás befogadása szubjektív, és nagyon múlik a befogadó saját tapasztalatain, lelkiállapotán, érzésein, emlékein. (Pl. ez a blog is erről szól.) A hangszeres zenénél ez talán még jobban így van, hiszen sokkal kevésbé megfogható, mint a verbális vagy képi elemeket alkalmazó művészetek. Szerintem a szerzőknek be kell vállalniuk, hogy műveik közönsége másképp fogja azokat látni, mint ahogyan ők (és ha ezt nem tudják kezelni, akkor írjanak/fessenek/stb. az íróasztalfióknak). Nem tudom, Michael Askill mit szólna hozzá (ha netán olvasná ezt a bejegyzést), de nekem a Lemurian Dances továbbra is a makik önfeledt, vidám ugrándozásáról szól.
2012. február 6., hétfő
Illés: Még fáj minden csók
http://www.youtube.com/watch?v=a_L8C5DhcwM
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
A dalban - mint a hasonló történetek többségében - egy múltbéli hűtlenség árnyékolja be a kapcsolatot. Mintha egy párkapcsolatban a fájdalmak csak a megcsalásból származhatnának. Pedig hányszor szenved az ember attól, hogy nem tud eleget adni a párjának; hogy csalódást okoz neki; hogy a másik félreérti őt, mert nem képes jól megfogalmazni az érzéseit; hogy párjának segítségre van szüksége, amit ő nem tud megadni; hogy látja, a párja valaki mással vagy egyszerűen csak nélküle boldogabb lenne. Összességében véve egy szerelmes embernél az a legritkább, hogy boldognak érzi magát.
2012. január 28., szombat
Generál: A zenegép
http://www.youtube.com/watch?v=II9hPvKxtLU
Nem könnyű olyan témában tolmácsolni, amiről nekem magamnak is van némi tudásom és erős meggyőződésem. Néha kedvem lett volna jól beszólni a közönség marhaságokat összehordó tagjainak, vagy legalábbis gunyorosan kommentálni mondandójukat a fordítás során. De ugyebár a tolmács ilyet nem tehet: ő csak egy zenegép, aki hűen ismétli, amit mások mondanak. És hiába ír önmaga is számot (tudományos cikket, disszertációt stb.), arra jóval kevesebben lesznek kíváncsiak. Gondolhatom, hogy kutatásommal megváltom majd a világot, megváltoztatom a törvényeket és a társadalom gondolkodását. A valóságban valószínűleg kénytelen leszek visszamenni zenegép-üzemmódba és mások munkáját/gondolatait fordítani. A disszertációm pedig örülhet, ha néha rátalál egy kóbor állat vagy szakdolgozó. Persze attól énekelhetek magamban. Csak éppen társadalomtudományi munkákat az íróasztalfióknak írni sokkal elszomorítóbb, mint regényeket vagy verseket.
Nem könnyű olyan témában tolmácsolni, amiről nekem magamnak is van némi tudásom és erős meggyőződésem. Néha kedvem lett volna jól beszólni a közönség marhaságokat összehordó tagjainak, vagy legalábbis gunyorosan kommentálni mondandójukat a fordítás során. De ugyebár a tolmács ilyet nem tehet: ő csak egy zenegép, aki hűen ismétli, amit mások mondanak. És hiába ír önmaga is számot (tudományos cikket, disszertációt stb.), arra jóval kevesebben lesznek kíváncsiak. Gondolhatom, hogy kutatásommal megváltom majd a világot, megváltoztatom a törvényeket és a társadalom gondolkodását. A valóságban valószínűleg kénytelen leszek visszamenni zenegép-üzemmódba és mások munkáját/gondolatait fordítani. A disszertációm pedig örülhet, ha néha rátalál egy kóbor állat vagy szakdolgozó. Persze attól énekelhetek magamban. Csak éppen társadalomtudományi munkákat az íróasztalfióknak írni sokkal elszomorítóbb, mint regényeket vagy verseket.
2012. január 26., csütörtök
Gilmore Girls 2. évad 7. rész
Roryra rászabadul az iskolapszichológus meg az igazgató. Problémának látják, hogy nem vegyül eléggé az iskolatársaival, és mindenáron rá akarják venni, hogy barátkozzon velük. Rory persze "felsőbb utasításra" megteszi, noha semmi kedve nincs hozzá (és persze végül rosszul is sül el). Mert őt aztán a legkevésbé sem érdeklik a gazdag sznobok, akiknek egy része ráadásul folyton keresztbe tesz neki; jól elvan a könyveivel meg az otthoni barátaival.
Klasszikus eset, hogy a tanárok vagy szülők ilyen típusú nyomást gyakorolnak a gyerekre, mert fogalmuk sincs, mit érez és milyen hatások érhetik. Általános iskolás koromban a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az osztálytársaimmal menjek haza, merthogy egyedül veszélyes - pedig nekem veszélyesebb volt velük hazamenni, akik csúfoltak, lökdöstek, elvették és dobálták a cuccaimat. Egyszer persze fény derült a dologra, és a szüleim elmentek beszélni az egyik lány szüleivel, aztán úgy vélték, ezzel minden megoldódott. Persze dehogy: a zaklatás ment tovább a régiben. És megsúgom a kedves szülőknek: az ilyen módon bántalmazott gyerekek többsége nem fog árulkodni, hiszen akkor még durvábban bánnak majd vele.
Hogy mi a megoldás? Nyilván az, hogy a tanárok nyitott szemmel járnak, figyelik a bullying eseteit és fellépnek ellene. Meg úgy mellesleg a gyerekeket is figyelik, és csak akkor lépnek közbe, ha tényleg bajt észlelnek. Egy magányosan olvasó kislány nem feltétlenül boldogtalan, mint ahogy egy folyton másokkal lógó, népszerű gyerek is lehet borzasztóan magányos, mert például olyan titkai vannak, amiket nem mer másokkal megosztani.
Klasszikus eset, hogy a tanárok vagy szülők ilyen típusú nyomást gyakorolnak a gyerekre, mert fogalmuk sincs, mit érez és milyen hatások érhetik. Általános iskolás koromban a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy az osztálytársaimmal menjek haza, merthogy egyedül veszélyes - pedig nekem veszélyesebb volt velük hazamenni, akik csúfoltak, lökdöstek, elvették és dobálták a cuccaimat. Egyszer persze fény derült a dologra, és a szüleim elmentek beszélni az egyik lány szüleivel, aztán úgy vélték, ezzel minden megoldódott. Persze dehogy: a zaklatás ment tovább a régiben. És megsúgom a kedves szülőknek: az ilyen módon bántalmazott gyerekek többsége nem fog árulkodni, hiszen akkor még durvábban bánnak majd vele.
Hogy mi a megoldás? Nyilván az, hogy a tanárok nyitott szemmel járnak, figyelik a bullying eseteit és fellépnek ellene. Meg úgy mellesleg a gyerekeket is figyelik, és csak akkor lépnek közbe, ha tényleg bajt észlelnek. Egy magányosan olvasó kislány nem feltétlenül boldogtalan, mint ahogy egy folyton másokkal lógó, népszerű gyerek is lehet borzasztóan magányos, mert például olyan titkai vannak, amiket nem mer másokkal megosztani.
José Saramago: A kolostor regénye
Blimunda látnoki képességeket örökölt anyjától. Belelát az emberek belsejébe, látja rejtett betegségeiket, sőt akaratukat is. Egyetlen emberbe azonban soha nem néz bele: párjába, Baltazárba. Ezt megfogadta már kapcsolatuk kezdetén.
Gondolhatjuk, hogy Blimundát az motiválja: nem akarja tudni, ha kedvesét esetleg halálos kór emészti. De ennél többről van szó. Blimunda nem "néz bele" Baltazárba, mert tiszteletben tartja önállóságát, függetlenségét. Szemben azokkal, akik mindent tudni akarnak a párjukról, hogy ellenőrizhessék és korlátozhassák, ő el bírja viselni, hogy nem tud mindent. Mert az igaz szerelem szabadon enged, és nem akar kontrollálni. Ez az egyik legnehezebb dolog a szerelemben, de egyben a legfontosabb is.
Gondolhatjuk, hogy Blimundát az motiválja: nem akarja tudni, ha kedvesét esetleg halálos kór emészti. De ennél többről van szó. Blimunda nem "néz bele" Baltazárba, mert tiszteletben tartja önállóságát, függetlenségét. Szemben azokkal, akik mindent tudni akarnak a párjukról, hogy ellenőrizhessék és korlátozhassák, ő el bírja viselni, hogy nem tud mindent. Mert az igaz szerelem szabadon enged, és nem akar kontrollálni. Ez az egyik legnehezebb dolog a szerelemben, de egyben a legfontosabb is.
2012. január 1., vasárnap
Martin H
Dante, a színész drámai módon búcsúzik el színházától. Egy, a spanyol polgárháborúról szóló darab közben egyszer csak leveszi a jelmezét, a közönséghez fordul és jól odamond nekik: most aztán marha haladónak és társadalomtudatosnak érzik magukat, amiért megnéztek egy baloldali darabot, pedig ezzel csak önmagukat verik át, hiszen soha semmi hasznosat nem tettek. A közönség persze felhördül, Dante pedig diadalmasan kisétál.
Félreértés ne essék: én vagyok a legnagyobb pártolója annak, hogy társadalmi problémákról filmek, könyvek, tanulmányok készüljenek (ez már a blogomból is kiderül). Fontosak ezek, hiszen tudatosíthatják bennünk, mi mindenen kellene változtatni. A tudatosításnak azonban elvileg úgy kéne működnie, hogy az embert motiválja valamilyen cselekvésre. Túl sok embert ismerek sajnos, aki számára a társadalmi tudatosság kimerül abban, hogy megnézi/elolvassa ezeket a műveket. Pedig éppen most rengeteg lehetőség kínálkozik, hogy tegyünk valamit: ha csak annyit is, hogy másoknak beszélünk ezekről a dolgokról, vagy lájkolunk a facebookon egy olyan oldalt, amely valamilyen segítő szervezetet vagy akciót reklámoz. Na és persze részt is vehetünk egy ilyenben.
Azt gondolom, nem olyan államban élünk, ahol megengedhetnénk magunknak, hogy a társadalmi tudatosság megragadjon a tévénézés és könyvolvasás szintjén.
Félreértés ne essék: én vagyok a legnagyobb pártolója annak, hogy társadalmi problémákról filmek, könyvek, tanulmányok készüljenek (ez már a blogomból is kiderül). Fontosak ezek, hiszen tudatosíthatják bennünk, mi mindenen kellene változtatni. A tudatosításnak azonban elvileg úgy kéne működnie, hogy az embert motiválja valamilyen cselekvésre. Túl sok embert ismerek sajnos, aki számára a társadalmi tudatosság kimerül abban, hogy megnézi/elolvassa ezeket a műveket. Pedig éppen most rengeteg lehetőség kínálkozik, hogy tegyünk valamit: ha csak annyit is, hogy másoknak beszélünk ezekről a dolgokról, vagy lájkolunk a facebookon egy olyan oldalt, amely valamilyen segítő szervezetet vagy akciót reklámoz. Na és persze részt is vehetünk egy ilyenben.
Azt gondolom, nem olyan államban élünk, ahol megengedhetnénk magunknak, hogy a társadalmi tudatosság megragadjon a tévénézés és könyvolvasás szintjén.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)