Mario Vargas Llosa: Lituma en los Andes

A fiatal francia pár, a követségi dolgozók figyelmeztetése ellenére, repülő helyett busszal indul Limából Cuzcóba. És élvezkednek, hogy milyen mesés a táj, hogy ez életük legemlékezetesebb útja lesz. Még akkor is felmerül ez bennük, amikor a gerillák megállítják a buszt és túszul ejtik őket.

Mennyit tudhat egy turista a valóságról abban az országban, amelyet meglátogat? Megismeri-e az ottaniak életét, ha busszal vagy akár gyalog átvág a tájon, vagy akár azzal, hogy beszélget azzal a néhánnyal, aki elég nyitott rá (és akinek érti az akcentusát)? Különösen problémás mindez akkor, amikor egy európai utazik egy harmadik világbeli országba, ami neki csupa kaland és egzotikum, míg lehet, hogy az ott élőknek rettegés, nyomor és létbizonytalanság. Nem is szólva mindarról a környezeti kárról és kizsákmányolásról, amit a turizmus okozhat egy ilyen helyen.

Ahogy egyre egzotikusabb tájakra tervezünk utazásokat, folyamatosan bennem van a félelem: nehogy én is bekerüljek a turizmus környezet- és kultúraromboló, kizsákmányoló formájába.

Agatha Christie: A szedertorta

Poirot abból kezd el bűntényre gyanakodni, hogy az áldozat nem sokkal halála előtt tőle merőben szokatlan ételeket - köztük szedertortát - rendelt a törzshelyén. Márpedig, mint a tapasztalt pincérnő kifejti, a törzsvendégek közül a hölgyek inkább szeretik a változatosságot, de az urak mindig ugyanazt rendelik.

Érzek ugyan némi férfiellenes fricskát ebben a megállapításban (ismertem lányban is olyat, aki képes volt mindennap gulyáslevest vacsorázni), de tény, hogy egyesek hihetetlenül kevés fajta ételt esznek. Ami nemcsak nem túl egészséges (főleg, ha pl. ezek egyike se tartalmaz zöldséget), de szerintem egyhangú és unalmas is. Főleg az étterembe járóknál nehéz ezt megértenem, mert az még elképzelhető, hogy valaki tényleg csak kétfajta ételt tud főzni (bár olykor kiderül, hogy megy azért egy harmadik is). De ha ott van az étlapon a választék, hogyhogy sose esnek kísértésbe, hogy kipróbáljanak valami mást is? Ennyire nem érdekli őket, mit esznek? Vagy félnek a járt utat a járatlanért elhagyni? Vajon az ilyen emberek az élet más területein is ezt teszik: ragaszkodnak a megszokotthoz, mert félnek, hogy egy szokatlan döntés hatására kiszaladna a lábuk alól a talaj? Az biztos, hogy nagyon sok tapasztalatot és benyomást elmulasztanak.

J. M. G. Le Clézio: Terra Amata

Egy apa és fia a fagyiról beszélgetnek. Egy férfi váratlanul kiszáll az autójából és elindul a tengerparti sétányon, hogy eggyéolvadjon a tömeggel. Egy halló szerelmespár jelnyelven beszélget egy kávézóban. Jelentéktelen epizódok egy ember életéből – az emlékezet játékai, amely számunkra olykor érthetetlen módon szelektálja ki, mely képek maradjanak meg élesen bennünk.

Andrásra gondolva számos ilyen hétköznapi jelenet villan be a közös történetünkből. Ahogy kitölt egy pohár fehérbort, én meg közlöm, hogy annyit nem iszom olyan italból, aminek a minőségében nem vagyok biztos (ez később bölcs döntésnek bizonyult, Zsolt ugyanis láthatóan bosszúnak szánta a folyékony búcsúajándékot). Ahogy ügyes ujjaival próbálja kihalászni a kapucnimba becsúszott zsinórt a Mala Mojstrovka csúcsán. Ahogy Csaba búcsúestjén a vállára borulva sírok, ő meg azt mondogatja: „nem tudok többet segíteni”. Ahogy Előddel, akár egy gengszterfilmben, egyszerre veszik fel a napszemüvegüket a Salamander Expresszen. Vagy ahogy az óceán partján a fűben fekve olvas és várja, hogy visszaérjek a futásból. Ő talán nem is emlékszik ezekre a pillanatokra (mondjuk az utolsóra azért talán igen), de bennem megragadtak.

Ma egy ismeretlen lánytól kaptam üzenetet a facebookon. Kiderült: egy iskolába jártunk, és annak idején megtalálta az irodalomkönyvemet, amibe verseket írtam. Annyira megérintették a verseim, hogy még ma is emlékszik némelyikre, noha én már rég elfeledkeztem róluk. Abból, amit életünk folyamán teszünk, sose tudhatjuk, mi marad emlékezetes számunkra – vagy akár mások számára. Egy egészen hétköznapi tettünkkel is hatással lehetünk valakinek az életére.

Lisszaboni történet

***SPOILER***

A rendező olyan filmet akar készíteni Lisszabonról, amely megmutatja, miért is szereti ő ezt a várost. Ezért hagyományos eszközökkel, kézi kamerával járja a várost, veszi fel az embereket, utcákat, villamosokat; mintha az elmúlt 100 év meg se történt volna és a filmezés hőskorában lennénk, amikor a képek még nem eladni, hanem üzenni akartak valamit. Mégsem elégedett a művével. Megpróbálja a hátára erősíteni a kamerát, így az olyannak láttaatná a várost, amilyen, nem amilyennek ő látni akarja. Ezeket a felvételeket azonban ő maga sosem fogja megnézni.

Ha az ember szeret valamit vagy valakit, mindig nehéz másoknak elmondani, miért teszi. Mindig kicsit félve viszek el embereket kedvenc helyeimre vagy játszom le nekik kedvenc zenéimet, hiszen ha nincs ugyanolyan hatással rájuk is, nem fogom tudni elmagyarázni, miért fontosak nekem. Ugyanígy nem tudok beszélni másoknak a párom iránti szerelmemről sem, még ha olykor jó is lenne megosztanom ezt az érzést valakivel. Carson McCullers nyilván ezért írta, hogy a szerelem magányos érzés.

A filmben a hangmérnök végül megtalálja a megoldást. Ha nem egy objektív képet próbálnask mutatni, hanem szeretetből filmezni, el fog készülni az az alkotás, amit akartak. És ez be is bizonyosodott, hiszen én ennek a Wim Wenders-filmnek a hatására szerettem bele látatlanban Lisszabonba. Csakhogy Wendersnek meg a filmbeli szereplőknek megvan az az előnyük, hogy ők művészek, különleges tehetségük van alkotásaikkal átadni az érzéseiket. Én pedig sajnos nem vagyok az. Megmaradok tehát az érzelmek kifejezhetetlenségének a börtönében.

Efrajim Kishon: Hajvédők

Noha a szatíra eredetileg az antiszemitizmust próbálja magyarázni (cseréljünk csak le egy betűt a címben), szerintem sokkal jobban ráhúzható a homofóbiára. Hiszen zsidónak lenni relatíve stabil identitás (legalábbis genetikai értelemben): akinek nincs zsidó felmenője, általában nem kell azon aggódnia, hogy hirtelen mégis lesz. Ezzel szemben a haj mennyisége ugyebár változhat, például életkori alapon - és a hajvédők talán azért is támadják olyan vehemensen a kopaszokat, mert félnek, hogy egyszer ők is erre a sorsra jutnak. Meggyőződésem, hogy a homofóbiát is áthatja az a félelem: mi van, ha egyszer erotikusan vonzódni fogok egy azonos neműhöz, vagy ha a haverom iránti ragaszkodás túllépi a barátság határait? Ráadásul a buziság bárkire ráhúzható akkor is, ha nem maradéktalanul felel meg a nemi szerep-elvárásoknak (ld. C.J. Pascoe), márpedig véleményem szerint nem sok férfi vagy nő van, aki ne érezné magát defektesnek a valóban irreális férfi- ill. nőideállal szemben. A buziság, akárcsak a kopaszság, mindenkivel megeshet, és pont ezért ilyen fenyegető.

Ádám almái

***SPOILER***
Valószínűleg mindannyian egy kurva nagy almafával kezdjük, aminek a terméséből majd hatalmas almatortát sütünk és ezáltal jót teszünk egy csomó emberrel. Azután sorra pusztulnak az almák különböző okok miatt. Az a kisebbik gáz, ha megeszik őket, hiszen végülis erre valók; ezzel ugyan mi magunk nem profitálunk majd belőlük, de a magam részéről ezt az oldalát még el tudom engedni (ellentétben pl. a Gengszterek fogadója ide vágó szereplőjével, hogy más filmet is behozzak). Csakhogy ahogy csökken az almák száma, úgy tudatosul bennünk, hogy az a mi almatortánk egyáltalán nem lesz nagy. Lehet, hogy alig pár ember ehet majd belőle. És akkor senki más nem fogja tudni, hogy létrehoztunk valamit, vagy hogy egyáltalán léteztünk.

Persze én is örülnék, ha az almafámon sok alma teremne és nagy eredményeket érnék el velük. Például egy csomóan meghallgatnák az előadásomat a nagy feminista konferencián és leesne nekik valami, könyvet írnék, amit ki is adnának és egy csomó ember elolvasná, netán hozzájárulhatnék intézményes gyakorlatok megváltozásához. Nem tettem le teljesen ezekről az ambíciókról, de tudatában vagyok annak, hogy nem feltétlenül valósulnak meg. De akármilyen kicsi almatortát sütök is végül, valaki talán mégiscsak megkóstolja; mondjuk egy egyetemista, aki felfedezi a disszertációk porlepte polcán és pont ebben talál egy inspiráló gondolatot. Na és ne feledjük el azokat sem, akik a fa gondozásában segítettek (pl. az úgynevezett adatközlőket). Azt hiszem, ők is profitálhatnak valamit a folyamatból (a filmben mindenesetre ez történik). És akkor nem volt fölösleges az egész.

Gillian Dunn, a leszbikus párok és a házimunka

***SPOILER***
Gillian kicsit aggódott, amikor elkezdte a kutatását arról, hogyan osztják el a leszbikusok a házimunkát. Hiszen ha kiderül, hogy itt is egyenlőtlenségek vannak, ahol pedig nincs nemi alapú elnyomás, baszhatjuk a feminizmust.

Függetlenül attól, hogy egyetért-e valaki ezzel a kitétellel (merthogy szerintem két nő közötti hatalmi különbség ugyanúgy eredhet a férfiuralomból), Gillian fellélegezhetett. A kutatásban részt vevő leszbikus párok dicséretesen egyenlő módon osztották el a házimunkát, odafigyeltek egymás igényeire, egyik sem helyezte magát a másik fölé. Azok, akik korábban éltek heteró kapcsolatban, mind azt mondták, hogy az sokkal korlátozóbb és egyenlőtlenebb volt, és milyen jó, hogy egy nővel nincs az a sok buta elvárás és teljesen szabadon alakíthatják ki a kapcsolatukat úgy, hogy mindkettőjüknek jó legyen.

Nekem kicsit gyanús ez az idealizált kép (amit megmagyaráz, hogy a párok saját beszámolóin alapszik, tehát senki nem figyelte, hogy tényleg mindkét fél ugyanannyit mosogat-e). Egyrészt látok rendesen egyenlőtlenségeket a környezetemben levő leszbikus kapcsolatokon belül. Sokan persze úgy magyarázzák, hogy megállapodtak (A jól keres, B munkanélküli, akkor A eltartja B-t), csakhogy a megállapodások nem mindig működnek maradéktalanul (amikor A otthagyta jól fizető állását egy számára nagyobb kiteljesedést nyújtó, ám rosszabbul fizető pályáért, B továbbra sem keresett állást és elvárta, hogy A eltartsa). Nem is szólva a nem házimunkán alapuló egyenlőtlenségeken, amikor például X elvárja, hogy Z részt vegyen az általa szervezett szabadidős programokon, viszont nem hajlandó elmenni a Z számára fontos eseményekre satöbbi.

Másrészt az ilyen kutatások mintha azt sugallnák, hogy két különböző nemű személy között nem lehet egyenrangú kapcsolat. Sokáig én is így gondoltam, de most azt hiszem, sikerült megtalálnom az ellenpéldát. Persze ez sokmindenen múlik. Az, hogy korábban mindkettőnknek meleg kapcsolataink voltak, biztos segít abban, hogy ne vegyünk magától értetődőnek semmiféle szerepleosztást. Ahogy minden tánc előtt megállapodunk, ki vezet és ki követ, ugyanúgy az olyan élethelyzetekben, ahol valamelyik félnek kellene kézbe venni a dolgokat (ki fizet az étteremben, ki foglalja le a szállást, akármi), közösen beszéljük meg, melyikünk legyen az. Lehet, hogy ez így fáradságosabb, viszont figyelembe veszi mindkettőnk igényeit. És persze tudatosságra is szükség van. Folyamatosan elemzem a saját viselkedésemet, nehogy magától értetődőnek vegyem a hagyományos női szerep elemeit. Ez nem azt jelenti, hogy an bloc elutasítom mindet, csak éppen nem gondolom, hogy a személy nemének korlátoznia kellene a viselkedését. Nem arról van szó, hogy sohase követnék, csak éppen ez egészen mást jelent egy olyan (tánc)partnerségben, ahol ugyanennyi erővel vezethetek is. Ha nem alapja egy kapcsolatnak a hagyományos férfi-nő leosztás, akkor egészen más jelentést kap, ha a gentleman karjában viszi át a hölgyet a vizes füvön, nehogy átázzon a cipője…