***SPOILER***
Adva van egy idős boltos, akinek a felesége a kórházban haldoklik, ő maga meg szép lassan belesüllyed a magányba. Egy nap a fia elhozza neki annak az asszonynak az önéletírását, akinek szocmunkásként segít. Theresa (aki létező személy és saját magát alakítja a filmben) siketvak, aki egyedül él és teljesen jól elboldogul (mos, főz, a vakok iskolájában kézművességet tanít), csak a bevásárláshoz van szüksége a szocmunkás segítségére. Az öregembert – aki mellesleg zseniálisan főz – annyira meghatja Theresa írása, hogy hálája jeléül egy edény ételt küld neki. És innentől fogva minden nap. Hosszú időn át ezen a módon kommunikálnak egymással, míg a film végén személyesen is találkoznak.
Nem mondódik ki, mi érintette meg az öregembert annyira Theresa írásában. Nyilván sokan úgy értelmeznék: az a tény, hogy valaki siketvakként is képes teljes életet élni; ami mondjuk számomra nem újdonság, és ha ennyi lenne a film mondanivalója, biztosan nem tetszene. De az önéletrajzból idézett sorok alapján más következtetésre jutottam. Theresa érzelmekről ír, amikről ebben a közegben senki más nem képes kommunikálni. Ilyen szempontból ez jellegzetes távol-keleti film: a szereplők egy része egyáltalán nem beszél, csak pár mondatokat vagy csak interneten és sms-eken keresztül. (Ez alapján úgy döntöttem, hogy Japán és Tajvan mellett Szingapúrban sem szeretnék élni.) Theresa és a szocmunkás srác az egyetlenek, akiknek nincsenek kommunikációs gátjai. Ez lehetett az a különleges hatás, amit az írás az öregemberre gyakorolt: felvillantotta előtte, hogy az érzelmek megélhetők és kifejezhetők. A film végére, ha kimondani nem is képes az érzéseit, odáig eljut, hogy sírni tudjon.
Az én életemben több ilyen Theresa jelent már meg, és mindegyik egy kicsit közelebb vitt az érzelmek megéléséhez és kifejezéséhez. Csak kívánni tudom mindenkinek, hogy találkozzon a maga Theresájával. Vagy egyesek talán már találkoztak vele, csak nem vették észre és elmentek mellette?
2011. július 7., csütörtök
2011. július 6., szerda
Steven Seidman: Beyond the Closet
A queerelmélet képviselői - ha éppen el tudnak szakadni a brit és francia irodalom klasszikusaitól - nagyon eredeti és releváns kérdéseket tudnak föltenni. Stevent például az érdekelte, hogyan befolyásolja a heterók identitását az a tény, hogy a melegek egyre láthatóbbak. Elkezdett hát interjúzni a heteroszexuális identitásról. Érdekes eredményre jutott. Számos heteró fiatalt talált, akik számára a szexuális orientáció egyszerűen nem fontos. Nem tesznek különbséget melegek és heterók között, simán lemennek meleg barátaikkal akár buzibárba is, és leszarják, ha valaki melegnek nézi őket. (Persze Steven ezeket a fiatalokat Amerikában találta; nem tudom, nálunk mi lenne a helyzet.) Vannak azonban másfajta fiatalok is, főleg azok, akik valamilyen - pl. faji - szempontból már hátrányos helyzetből indulnak. Ők nem engedhetik meg maguknak, hogy ilyen lazák legyenek, és lépten-nyomon hangoztatják heteroszexualitásukat.
Itt van például Miguel. Szeret öltözködni, de nagyon vigyáz, mit vesz föl, nehogy túl buzis legyen. Sorra dönti le a lányokat, de barátkozni nem akar velük, mert csak a buziknak vannak lány barátaik. Baráti köre tehát csupa srácból áll. Ők ugyan közel állnak egymáshoz, akár fizikai érintések szintjén is - Miguel elmesél egy esetet, amikor egy barátja feküdt az ágyon, ő melléfeküdt és átrakta a térdén a lábát - de ez nem buziság, hiszen nemi szervek nem szerepeltek a történetben, vagyis nincs szexuális tartalma.
Azon túl, hogy vajon miért csak a nemi szervekhez kötődhetne szexuális tartalom, azon gondolkoztam, mennyire retteghet Miguel és a többi hasonló srác a lebuzizástól. Ami egyrészt mutatja, milyen intenzíven él tovább a homofóbia (mert pl. nem láttam még húsevőt, aki azért kerülné a salátákat, nehogy vegetáriánusnak nézze valaki), másrészt kicsit komplikálja a homofóbia és a nemi szerepek kapcsolatát. Sok okos ember (és mellesleg én is) mondogatja, hogy a homofóbia egyik gyökere a nemi szerepek merev értelmezésében rejlik. Úgy tűnik azonban, hogy a dolog körkörösen hat: egyesek épp a homofóbia miatt kezdik el "túljátszani" a nemi szerepüket. Ami pasik, mint Miguel, esetében oda vezet, hogy az érzelemkifejezésük minden helyzetben le van gátolva. Hímnemű barátaikkal nyilván nem kerülhetnek túl érzelmes kapcsolatba, mert még a végén valaki (pl. saját maguk) erotikusnak értelmeznék, de lányokkal se, mert igazi férfi nem barátkozik nőkkel, csak megkeféli őket. Ott maradnak tehát anélkül, hogy bárkinek is megnyílhatnának.
Tudom, hogy ők az elnyomók, de ezzel együtt szar nekik.
Itt van például Miguel. Szeret öltözködni, de nagyon vigyáz, mit vesz föl, nehogy túl buzis legyen. Sorra dönti le a lányokat, de barátkozni nem akar velük, mert csak a buziknak vannak lány barátaik. Baráti köre tehát csupa srácból áll. Ők ugyan közel állnak egymáshoz, akár fizikai érintések szintjén is - Miguel elmesél egy esetet, amikor egy barátja feküdt az ágyon, ő melléfeküdt és átrakta a térdén a lábát - de ez nem buziság, hiszen nemi szervek nem szerepeltek a történetben, vagyis nincs szexuális tartalma.
Azon túl, hogy vajon miért csak a nemi szervekhez kötődhetne szexuális tartalom, azon gondolkoztam, mennyire retteghet Miguel és a többi hasonló srác a lebuzizástól. Ami egyrészt mutatja, milyen intenzíven él tovább a homofóbia (mert pl. nem láttam még húsevőt, aki azért kerülné a salátákat, nehogy vegetáriánusnak nézze valaki), másrészt kicsit komplikálja a homofóbia és a nemi szerepek kapcsolatát. Sok okos ember (és mellesleg én is) mondogatja, hogy a homofóbia egyik gyökere a nemi szerepek merev értelmezésében rejlik. Úgy tűnik azonban, hogy a dolog körkörösen hat: egyesek épp a homofóbia miatt kezdik el "túljátszani" a nemi szerepüket. Ami pasik, mint Miguel, esetében oda vezet, hogy az érzelemkifejezésük minden helyzetben le van gátolva. Hímnemű barátaikkal nyilván nem kerülhetnek túl érzelmes kapcsolatba, mert még a végén valaki (pl. saját maguk) erotikusnak értelmeznék, de lányokkal se, mert igazi férfi nem barátkozik nőkkel, csak megkeféli őket. Ott maradnak tehát anélkül, hogy bárkinek is megnyílhatnának.
Tudom, hogy ők az elnyomók, de ezzel együtt szar nekik.
2011. július 3., vasárnap
Shania Twain: If you wanna touch her, ask!
http://www.youtube.com/watch?v=m-t2E2WpIwU
Szeretem a feminista countryt (bár nem tudom, Shania ennek definiálná-e, amit csinál). Meg az olyan dalokat, amelyek a nő meghódítására nem olyan javaslatokat tesznek, hogy kamuzzál a hófehér Jaguárodról vagy halmozd el ékszerekkel (ld. Diamonds are a girl's best friend). Hanem hogy kommunikálj, figyelj rá oda, legyél igaz barátja. És főleg legyél türelmes, mert egyik napról a másikra nem alakulhat ki igazi mély kapcsolat. És mint a dal címe is mondja: kérdezd meg, ő mit akar, mikor meddig mehetsz el.
Rendszerint annyira nem így történik. A hollywoodi filmekben csak egymásra néznek, aztán smárolni kezdenek anélkül, hogy bármit előtte megbeszélnének. És utána persze kiderül, hogy mindkét fél mást értett a csók (vagy az azt követő szex) alatt. Egyfelől az önsegítő könyvek meg a pszichológusok mindig azt nyomatják, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról a párunkkal, másfelől baromira nincsenek erre mintáink és részben ezért nem is nagyon csinálja senki.
Eddigi kapcsolataimban én is majdnem mindig ebbe a senkibe tartoztam. Egészen meglepő egy olyan társ, aki tényleg odafigyel, mit érez a másik, aki tényleg minden lépést egyeztet előre, aki tényleg minden pillanatban odafigyel rá, hogy én mit szeretnék. Én meg csak hebegek-habogok, nem is tudom megfogalmazni a dolgokat, annyira nincs gyakorlatom benne. De ugyanakkor meg megtapasztalom, milyen nagy biztonságot nyújt ez a fajta kommunikáció.
Szóval butchok, srácok és mindenki, aki nőknek udvarol: érdemes megfogadni Shania tanácsát.
Szeretem a feminista countryt (bár nem tudom, Shania ennek definiálná-e, amit csinál). Meg az olyan dalokat, amelyek a nő meghódítására nem olyan javaslatokat tesznek, hogy kamuzzál a hófehér Jaguárodról vagy halmozd el ékszerekkel (ld. Diamonds are a girl's best friend). Hanem hogy kommunikálj, figyelj rá oda, legyél igaz barátja. És főleg legyél türelmes, mert egyik napról a másikra nem alakulhat ki igazi mély kapcsolat. És mint a dal címe is mondja: kérdezd meg, ő mit akar, mikor meddig mehetsz el.
Rendszerint annyira nem így történik. A hollywoodi filmekben csak egymásra néznek, aztán smárolni kezdenek anélkül, hogy bármit előtte megbeszélnének. És utána persze kiderül, hogy mindkét fél mást értett a csók (vagy az azt követő szex) alatt. Egyfelől az önsegítő könyvek meg a pszichológusok mindig azt nyomatják, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról a párunkkal, másfelől baromira nincsenek erre mintáink és részben ezért nem is nagyon csinálja senki.
Eddigi kapcsolataimban én is majdnem mindig ebbe a senkibe tartoztam. Egészen meglepő egy olyan társ, aki tényleg odafigyel, mit érez a másik, aki tényleg minden lépést egyeztet előre, aki tényleg minden pillanatban odafigyel rá, hogy én mit szeretnék. Én meg csak hebegek-habogok, nem is tudom megfogalmazni a dolgokat, annyira nincs gyakorlatom benne. De ugyanakkor meg megtapasztalom, milyen nagy biztonságot nyújt ez a fajta kommunikáció.
Szóval butchok, srácok és mindenki, aki nőknek udvarol: érdemes megfogadni Shania tanácsát.
2011. június 30., csütörtök
Kandahar
Egy csoport afgán menekültet visszaküldenek az iráni ENSZ-táborból a hazájukba. A tanító beszédet tart a kislányoknak: elmondja, hogy mostantól nem járhatnak majd iskolába, de reménykedjenek, mert a világ figyelemmel kíséri az Afganisztánban zajló igazságtalanságokat. Ha szűknek érzik a teret, hunyják le a szemüket és képzeljék maguknak hangyának; mindjárt nagyobbnak tűnik majd a kis szoba is.
Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.
Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”
Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.
Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”
2011. június 17., péntek
Csontváry
Csontváry életveszélyes helyeken mászkál: sivatag közepén, a füstölgő Etna oldalában, satöbbi. Az egyik jelenetben egy Meteorára emlékeztető sziklaoszlop tetejére mászik fel fáradságosan, hogy annak tetejéről lefesse az elébe táruló tájat, miközben saját magát és festőállványát is egyensúlyoznia kell a több száz méteres mélység fölött.
Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.
Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.
2011. június 2., csütörtök
Parti Nagy Lajos: Szende
***SPOILER***
Természetesen mind a hét törpe szerelmes Hófehérkébe (Parti Nagy változatában Hóf Egérke). Az azonban egyre csak a királyfi után sóhajtozik. A törpék tehát megkérik az orvost, operáljon össze hetükből egy darab királyfit. Sajnos azonban a műtét csak hat törpéből lehetséges. A többiek tehát megfűzik Szendét, hogy maradjon ki a dologból, és szállítsa le nekik a mérgezett almát nyelt Hóf Egérkét a megfelelő időben.
Szende persze úgy érzi, megszívta: "Nindzsa teremtésben vesztes, csak én"-panaszkodik. Pedig szerintem ez nem olyan biztos. Ha eltekintünk is attól, milyen személyisége lesz egy hat törpéből összebarkácsolt királyfinak (Vidor, Morgó és Kuka már hárman is épp elég pszichotikus formációt alkotnának), egyáltalán nem biztos, hogy Hóf Egérkének pont EZ a királyfi kell. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a királyfik közül is válogat, esetleg csak olyan jó neki, aki annak is született. Akkor pedig a hat törpe szépen feladta (többek közt) az egyéniségét a nagy semmiért. Másfelől csodák is történhetnek: lehetséges, hogy Hóf Egérke, alapelvei ellenére, egy törpébe szeret bele. Szóval azt javasolnám Szendének, ne adja fel.
Természetesen mind a hét törpe szerelmes Hófehérkébe (Parti Nagy változatában Hóf Egérke). Az azonban egyre csak a királyfi után sóhajtozik. A törpék tehát megkérik az orvost, operáljon össze hetükből egy darab királyfit. Sajnos azonban a műtét csak hat törpéből lehetséges. A többiek tehát megfűzik Szendét, hogy maradjon ki a dologból, és szállítsa le nekik a mérgezett almát nyelt Hóf Egérkét a megfelelő időben.
Szende persze úgy érzi, megszívta: "Nindzsa teremtésben vesztes, csak én"-panaszkodik. Pedig szerintem ez nem olyan biztos. Ha eltekintünk is attól, milyen személyisége lesz egy hat törpéből összebarkácsolt királyfinak (Vidor, Morgó és Kuka már hárman is épp elég pszichotikus formációt alkotnának), egyáltalán nem biztos, hogy Hóf Egérkének pont EZ a királyfi kell. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a királyfik közül is válogat, esetleg csak olyan jó neki, aki annak is született. Akkor pedig a hat törpe szépen feladta (többek közt) az egyéniségét a nagy semmiért. Másfelől csodák is történhetnek: lehetséges, hogy Hóf Egérke, alapelvei ellenére, egy törpébe szeret bele. Szóval azt javasolnám Szendének, ne adja fel.
2011. május 28., szombat
KSOG
A Kinsey-skálát mindenki ismeri (mármint vélhetően mindenki olyan, aki ezt a blogot olvassa), de szégyenszemre be kell vallanom, a KSOG-ról én is ma hallottam először. A KSOG rendes neve: Klein Sexual Orientation Grid. Fritz Klein azért hozta létre, mert úgy gondolta (egyébként nemcsak ő), hogy a Kinsey-skála nagyon pasi alapon működik, hiszen a szexuális orientáció alapját kizárólag a szexuális tevékenységben, illetve az arra vonatkozó fantáziákban és álmokban látja. Pedig a szexuális orientáció nemcsak a szexről szól, jött rá Fritz (pedig ő is pasi volt). A KSOG hét területet is mér: szexuális vonzódás, szexuális viselkedés, fantáziák, érzelmi preferencia, társasági preferencia (mármint kivel szoktál lógni), önmeghatározás és meleg/leszbikus életforma (vagy annak hiánya).
Nekem a KSOG sokkal szimpatikusabb, mint a Kinsey-skála. Többek közt azért, mert a Kinsey-skálát sokan nem arra használják, amire való, mint pl. azon férfi ismerősöm, aki évek óta nővel élt (nem aszexuális) párkapcsolatban, de a Kinsey-skálán hatosra helyezte magát. Ő nyilvánvalóan összekeverte a szexuális vonzalmakat az identitással, ráadásul a bifóbia ellen is így remélt menedéket találni. Ideje lenne már felhagyni azzal a felfogással, amely szerint a meleg/leszbikus/heteró/bi identitás egyértelműen a (valós vagy vágyott) partner nemén múlik. Nemcsak szerelem nélküli szex létezik (ezt azért talán sokan észrevették már), hanem szexuális aspektus nélküli szerelem is, és akkor a politikai leszbikusokról vagy a buziboszikról nem is szóltunk. Szerintem sokaknak vegyes eredményt hozna egy KSOG-alapú teszt - legalábbis azoknak, akik megengedik maguknak, hogy a társadalmi normákat és az azok által kialakított identitáshatárokat átlépjék.
Nekem a KSOG sokkal szimpatikusabb, mint a Kinsey-skála. Többek közt azért, mert a Kinsey-skálát sokan nem arra használják, amire való, mint pl. azon férfi ismerősöm, aki évek óta nővel élt (nem aszexuális) párkapcsolatban, de a Kinsey-skálán hatosra helyezte magát. Ő nyilvánvalóan összekeverte a szexuális vonzalmakat az identitással, ráadásul a bifóbia ellen is így remélt menedéket találni. Ideje lenne már felhagyni azzal a felfogással, amely szerint a meleg/leszbikus/heteró/bi identitás egyértelműen a (valós vagy vágyott) partner nemén múlik. Nemcsak szerelem nélküli szex létezik (ezt azért talán sokan észrevették már), hanem szexuális aspektus nélküli szerelem is, és akkor a politikai leszbikusokról vagy a buziboszikról nem is szóltunk. Szerintem sokaknak vegyes eredményt hozna egy KSOG-alapú teszt - legalábbis azoknak, akik megengedik maguknak, hogy a társadalmi normákat és az azok által kialakított identitáshatárokat átlépjék.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)