David Lodge: Paradise News

 

Bernard, a regény főszereplője, meglehetősen hülyén érzi magát a Hawaii-ra készülő turisták tömegében. Ő eleve kakukktojás abból a szempontból, hogy nem nyaralni megy, hanem haldokló nagynénjét meglátogatni; vakációzásra valószínűleg más helyszínt és más programokat választana. De maguk az utazási iroda munkatársai se igazán értik a rájuk bízott ügyfeleket. „Mi a fenének repülnek 14 órát olyasmiért, amit Mallorcán is megkaphatnak?” – töpreng el egyikük.

Hasonló kérdések bennem is felmerülnek, amikor hazafelé tartok Tenerifére, különösen a budapesti vagy a bécsi repülőtéren. Természetesen nem gondolom, hogy akár Tenerifének, akár Hawaii-nak ne lennének olyan értékei, amelyek ténylegesen csak ott találhatók meg. Azonban a reptéren gyülekező utasok, akárcsak a tenerifei csoportokban szállást kereső magyarok körében rendszerint nem ezek jelentik a fő vonzerőt. Különösen el szoktam gondolkodni azokon, akik 2-3 éves vagy még kisebb gyerekkel utaznak hozzánk. A több mint 5 órás repülőutat ezek a babák általában rosszul viselik (és ennek köszönhetően a körülöttük ülő többi utas is), a nyaralásból pedig valószínűleg legföljebb a tengerre és a homokos partokra fognak emlékezni. Még túl kicsik ahhoz, hogy értékelni tudják a különleges ökoszisztémákat, a táj szépségét, az évszázadok óta változatlanul megmaradt városokat vagy a hagyományos kultúrát, és a szüleiknek sincs erre lehetősége – csecsemővel a hátunkon nehéz múzeumba menni vagy több ezer méteres hegyeket megmászni, és lehet, hogy nem is érdekelné őket. Akkor meg miért jöttek el ilyen messzire (pl. a képen látható Los Cristianosba), amikor olcsóbb és rövidebb lett volna leugraniuk az Adriára?

Vélhetően azért, mert ezek az úticélok státuszszimbólummá váltak. A tömegturizmus kezdete az 1970-es-1980as évekre tehető, amikor az utazás hirtelen már nem csak a jómódúak kiváltsága lett. David Lodge szarkasztikus humorral mutatja be Bernard útitársait, akik a munkás- és alsó középosztály összes kellékével (videókamera, susogós mackó, vámmentesben felvásárolt olcsó piák) felszerelkezve dicsekszenek azzal, hogy megengedhetnek maguknak egy hawaii utazást. Magyarországon, ahol alacsonyabb az életszínvonal, ugyanez a réteg csak a fapados légitársaságok beindulása óta tud eljutni egzotikus úticélokra. Nem azért utaznak Tenerifére, mert valami olyasmit akarnak megtapasztalni, amit máshol nem, hanem hogy elmondhassák, itt is jártak. És a közösségi médiának köszönhetően sokkal szélesebb körben villoghatnak ezzel, mint a 80-as évek turistái, akik kénytelenek azzal szembesülni, hogy végeérhetetlen nyaralási videójukat még saját útitársaik se túl motiváltak végignézni (emiatt nem teszem ki a spoiler warningot, lévén viszonylag megjósolható már az elején).

Egyáltalán nem vagyok turistaellenes: azt gondolom, szigetcsoportunk nagyon sokat köszönhet a turizmusnak, és én magam is szívesen fedezek fel új helyeket, tehát eléggé képmutatás lenne másokat kritizálnom ugyanezért. Azt sem feltétlenül gondolom bajnak, hogy a távolabbi úticélok szélesebb néprétegek számára váltak elérhetővé (szemben sok tenerifei magyarral, akik panaszkodnak az idelátogatók „rosszabb minősége” miatt, bár nem hiszem, hogy ők maguk mind egyetemi professzorok lennének, a helyesírásuk alapján semmiképpen – ez ugyanannak az elitizmusnak a megnyilvánulása, amiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/02/overbooking-avagy-turizmofobia.html). Azt is gondolom, hogy a nyaralók „igénytelensége” sokszor abból fakad, hogy maguk az utazási irodák, szállásadók és programszervezők is strandszigetként reklámoznak minket. De azért őszintén szólva örülnék, ha valami más úticél válna státuszszimbólummá, és Tenerife tényleg csak azokat vonzaná, akik valóban értékelni tudják a különlegességét.

K-családi ügyek, avagy ki a hazafi?

 Az Arcanum értelmező szótára szerint a hazafi jelentése: "Hazáját szerető, hazájáért lelkesen dolgozó és népe társadalmi haladásáért harcoló ember." A filmrendező mindkét szülője igaz hazafiként tekint magára. Az apa feladta újságírói ambícióit, hogy az államapparátusban dolgozzon, és ezáltal szolgálja Dél-Koreát. Az anya viszont a feminista aktivizmusban találta meg azt a lehetőséget, hogy "népe társadalmi haladásáért" dolgozzon. Amikor azonban kiderül, hogy a kormány nem lép fel komoly társadalmi problémákkal szemben, szó szerint a barikád két oldalára kerülnek.

Korábban is emlegettem azt a jelenséget, hogy a külföldre költözött magyarokat a hazafiság hiányával, sőt akár hazaárulással vádolják (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/12/brian-elete-meghiusult-emberrablas.html). Az ezekben a bejegyzésekben leírtakon felül az is érdekes kérdés, hogy a hazafiatlanság vádját mondogatók vajon tesznek-e bármit népük társadalmi haladásáért? Sokan vagyunk, akik külföldről folytatunk aktivizmust a magyar társadalom jobbításáért, miközben egy csomó Magyarországon élő még egy petíciót se képes aláírni. Persze a külföldről aktivistáskodóknak különböző motivációi lehetnek erre, nem biztos, hogy azért teszik, mert Magyarországot a hazájuknak tekintik. Én például szeretném a Magyarországon maradt barátaim és közösségeim életét jobbá tenni, de nem azért, mert Magyarország fontosabb nekem a világ más országainál vagy mert terveznék visszatérni. Választott hazámban egyébként szintén próbálok tenni valamit, bár itt kevesebbet kell és lehet (pl. mert a feminista szervezetek állami támogatással, fizetett alkalmazottakkal működnek, nem pedig önkéntességi alapon). És az aktivizmushoz való hozzáállás is más: Magyarországon a környezetvédőket lehülyézik, lehazaárulózzák, vagy berzenkednek, amiért egy-egy tüntetés erejéig elfoglalnak pár városi utcát; nálunk ellenben megbecsülést élvez mindenki, aki akár egy icipicit is hozzátesz a jó ügyekért való küzdelemhez. Ez szintén befolyásolja persze, melyik országhoz kötődik jobban az ember (ld. még https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/a-kanariszivu-magyar-esete-avagy-akikre.html).

A hazafiasság hiányára vonatkozó vádak gyakran röpködnek a jobb- és a baloldal között is: a jobboldaliak szerint hazafiatlanság nem támogatni a kormányt, a baloldaliak szerint viszont az Orbán-szavazók mind vagy végtelenül ostobák, vagy önös érdekből cselekszenek és ezáltal nem minősülnek hazafiaknak. A hazafiság eltérő értelmezése éket ver a két tábor közé, jóval nagyobb mértékben, mint a koreai dokuban, ahol a szülők eltérő nézeteik ellenére együtt maradnak, és tiszteletben tartják egymás véleményét. Magyarországon sajnos ezt elképzelhetetlennek tartom.

Anyák feloldozás nélkül

 ***SPOILER***

Amikor egy doku az ismertető szerint olyan anyákról szól, akik megölték a gyereküket, valószínűleg minden nézőnek van valamiféle prekoncepciója, hogy miért tették. Talán sokaknak az első gondolata, hogy pszichésen súlyosan sérült emberekről van szó, hiszen "az anyai ösztön" megakadályozza, hogy "normális nő" ilyet tegyen. Bennem az is felmerült, hogy nem kívánt csecsemők megöléséről lesz szó, esetleg olyan helyzetekről, amikor halálos beteg vagy maradandó fogyatékossága miatt folyamatosan szenvedő gyerekét segíti át az anya kegyeletből a másvilágra; esetleg olyan nőkről, akikre túlzottan nagy terhet ró az anyaság, egy ponton elszakad a cérna és olyasmit tesznek, ami szándékukon kívül gyermekük halálát okozza.

A film azonban nem ilyen történeteket dolgoz fel (bár egyes elemeik megjelennek). A megölt vagy megölni akart gyerekek már nem csecsemők, egészségesek, az anya nincs látványosan megzakkanva, szereti a gyerekeit, a gyermekgyilkosságot pedig előre eltervezte. És a gyerekek megölésével egy időben az anya magát is megpróbálja megölni, bár előfordul, hogy őt még sikerül megmenteni (ugye eleve értelemszerűen a gyereket öli meg előbb, plusz egy felnőtt szervezet tovább tud küzdeni pl. a begyógyszerezés hatásai ellen). A túlélő anyák jellemzően később is megkísérelnek öngyilkosságot, és ez gyakran eredménnyel jár; egy nyilatkozó ügyvédnő, aki gyerekeiket megölt nőket szokott védeni, azt mondja, _egyetlen_védence_sem_ maradt életben. (Mondjuk mások azért igen, a filmben is megszólal egy ilyen nő.) Vagyis a gyerekgyilkosság gyakorlatilag az öngyilkosság része: az anya annyira egynek érzi magát a gyerekeivel, hogy el se tudja képzelni, hogy nélküle folytassák az életüket, illetve úgy véli, ez kizárólag szenvedést okozna nekik, mivel pedig saját maga számára nem lát kiutat, közös halált tervez maguknak.

A fentiek mellett közös pont a filmben megjelenített történetekben, hogy az anya minden esetben bántalmazás vagy incesztus túlélője, és nagyon gyakran a bántalmazója továbbra is jelen van az életében, ami folyamatos fenyegetettséget és pszichés problémákat okoz. Amikor azonban hivatalos szervekhez fordul, nem kap segítséget. "Tulajdonképpen rendes ember" - mondja a bántalmazóra a rendőr, akihez az anya a zaklató követés miatt fordult, egy másik szereplőt pedig a pszichiátriáról "szuicid tendenciák" diagnózissal bocsátanak el anélkül, hogy akár gyógyszert, akár terápiát elrendelnének neki (és ezek a történetek Franciaországban és Belgiumban játszódnak - bele se merek gondolni, a magyar rendőrség és egészségügy hogy kezelheti az ilyen helyzeteket). Szerintem beszédes, hogy az egyetlen olyan szereplő, aki végül elállt gyerekei megölésétől és "csak" saját magát gyógyszerezte be, ezután megfelelő segítséget kapott, és ennek köszönhetően gyerekeivel együtt megérte a film elkészítését. Ők az élő példák arra, hogy a megfelelő mentálhigiénés ellátás és gyermekvédelmi rendszer életeket ment.

Napjainkban egész Magyarország a gyermekotthonokban történő gyermekbántalmazásokon van felháborodva. Természetesen ez valóban borzalmas, és nagyon fontos, hogy szó essen róla. Ez a doku azonban rámutat, milyen sok gyerek és anya életét követeli a családon belüli erőszak - és nemcsak azokra az esetekre kell gondolni, amikor a bántalmazó maga a gyermekgyilkos. "Amikor egy férfi megöli a gyerekét, az az általa elkövetett erőszaknak a folytatása; amikor egy nő öli meg a gyerekét, az az általa elszenvedett erőszaknak a folytatása" - foglalja össze a filmben említett amerikai tanulmány. Nemcsak a gyermekotthonokban vagy bántalmazó apával felnövő gyerekek vannak veszélyben, hanem azok is, akiknek szerető édesanyja - a társadalmi tabuk és a megfelelő segítség hiánya miatt - nem tudta feldolgozni az őt ért bántalmazást.

Mi lesz veled, Roosi, a klímakatasztrófa fenyegetésében?

 

Valószínű, hogy sokan szerettünk volna környezettudatos szülőket, akiknek nem nekünk kell elmagyaráznunk a szelektív hulladékgyűjtést és azt, hogy igen, a szalonna és a szafaládé is húsnak minősül. Roosi története megmutatja az ellenkező végletet. Anyja ugyanis lelkes környezetvédő, és a lány gyerekkorát egy zöld kommunában tölti. Erre később traumaként hivatkozik, bár nagyon sok részletet nem tudunk meg, eltekintve attól, hogy szülei veszekedtek, nem voltak megfelelőek a higiéniai körülmények, illetve az otthoni oktatás se volt kielégítő (egy jelenetből kiderül, hogy az akkor harmadikos Roosi nem ismeri a nagy M betűt). Később a kommuna szétesik, de Roosi és édesanyja viszonya nem sokat javul. Valahányszor a lány bármilyen távlati tervekkel rukkol elő, az anya közli, hogy ez teljesen felesleges, mert úgyis mindjárt itt a klímakatasztrófa, ezért semmi olyat nem érdemes tanulni, ami nem közvetlenül a fizikai túlélést segíti. Egy ponton bevallja: jobban örülne, ha Roosi gazdálkodó lenne vagy mobilvécéket üzemeltetne fesztiválokon, mint hogy egy neves egyetemen tanuljon. (Azóta is töröm a fejem, hogy a klímakatasztrófa után miféle fesztiválokon kell majd mobilvécéket üzemeltetni.) A dolog iróniája persze az, hogy Roosi szintén a környezettudatosság jegyében választ pályát, kifejezetten az a célja, hogy rendszerszinten foglalkozzon a klímaválsággal - azonban bármit is csinál, az az anyjának sose elég jó. És persze ilyet is láttunk már (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2014/08/ruzs-repter-satobbi.html), és a klímaválságra való hivatkozást részben ürügynek érzem, hogy az anya folyamatosan kritizálhassa a lányát, illetve indokolja saját "mindmeghalunk" mentalitását.

A klímaváltozás persze valós, és fontos felkészíteni a következő nemzedékeket, hogy a miénknél esetleg kevésbé kényelmes életük lesz, illetve az ő érdekükben is törekedni a kevésbé környezetkárosító gyakorlatokra. Vannak azonban ennél extrémebb reakciók is, például ha valaki kifejezetten a közelgő klímakatasztrófa miatt nem vállal gyereket (https://www.glamour.hu/g-eletstilus/tudatos-gyermektelenseg/tyeklhj) vagy, mint Roosi édesanyja, egyáltalán nem hajlandó a jövőre tervezni. Ezt Roosi elutasításnak éli meg, és tulajdonképpen örülhetünk, hogy elég önálló és nem sikerül őt eltántorítani továbbtanulási terveitől. A helyzet az, hogy nem tudhatjuk, mikor következik be a klímakatasztrófa, ugyanis ezt a mi hatáskörünkön kívül eső tényezők is befolyásolják (pl. a vulkáni tevékenység). Könnyen lehet, hogy nem egyik pillanatról a másikra történik majd az összeomlás, hanem fokozatosan, akár évtizedek alatt, akkor pedig nem indokolt, hogy megfosszuk gyerekeinket a jövőjük tervezésétől. Valahogy meg kellene találni az egyensúlyt a világvége-mentalitás és a fejünket homokba dugva folytatott környezetkárosító gyakorlatok között, hogy se a bolygót, se a gyerekeinket ne tegyük jobban tönkre, mint muszáj.