Hogyan nagytakarít Orbán Viktor?

 A miniszterelnök poloskás beszédekor még nem volt világos, milyen módon szeretné kitakarítani az ellenzéket. Halász János törvényjavaslatából kiderült: https://telex.hu/belfold/2025/05/14/torvenyjavaslat-kulfoldi-tamogatas-szuverenitasvedelmi-hivatal-szabalyozas

Abban a hitben voltam, hogy minden ismerősöm érti, mit jelent ez a gyakorlatban, de rájöttem, hogy nem, ezért most kifejtem. A "tavaszi nagytakarítás" gyakorlatilag a civil szervezetek megszüntetése, legalábbis a valódi civileké, akiket nem a kormány hozott létre azzal a céllal, hogy lenyúlja a különböző uniós támogatásokat. Ez is része annak, ahogy a FIDESZ próbálja újra felépíteni az államszocializmust (csak most az állam helyett az oligarchák kezében van minden, hogy kevésbé legyen macerás megtartani a pénzt a kormány esetleges bukása esetén). A fiatalabbaknak mondom, hogy az államszocializmusban tilos volt civil szervezeteket működtetni; az első magyar civil szervezet történetét megismerhetitek a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című nagyszerű dokumentumfilmből: https://port.hu/adatlap/film/tv/meleg-ferfiak-hideg-diktaturak-meleg-ferfiak-hideg-diktaturak/movie-166178

A kormány persze nem direktben tiltja be a civil szervezeteket, hiszen az egyrészt túl feltűnő lenne, másrészt az ő fent említett álcivileit is érintené. Ehelyett körkörös technikát alkalmaz. Azok a civil szervezetek, amelyek valódi munkát végeznek a hátrányos helyzetű csoportok segítésére vagy a jogállamiság védelmére, már régóta nem kapnak egy fillért sem az államtól, noha egyébként olyan feladatokat vállalnak át, amelyek az állam kötelességei közé tartoznának (jogsértések feltárása, szegénységben élők felzárkóztatása stb.). A magánadományozásnak eleve nincs nagy hagyománya Magyarországon, plusz az ilyen szervezetek támogatói jóval kisebb vagyonnal rendelkeznek, mint a NER-oligarchák. Mészáros Lőrinc adójának egy százalékából egész közösségi házakat lehetne építeni (ha olyan szervezetnek adná), az én egy százalékom maximum pár csomag írószerre lenne elég. Ráadásul kérdés, hogy külföldön élő magyarként az én adományom minek számítana; annak fényében, hogy közösségünk mekkora része vándorolt el az országból az elmúlt 15 évben, az LMBT+ szervezeteket támogató magánadományokból igen nagy összeg külföldről származik. A cégek közül is jellemzően a nemzetköziek támogatják a civilek tevékenységét. Vagyis a magyarországi civil szféra évtizedek óta szinte kizárólag külföldi forrásokból tartja fenn magát. Fokozottan igaz ez persze az LMBT+, a feminista vagy a jogállamiságot védeni próbáló szervezetekre. Ezért is nevesíti a törvényjavaslat a nemzeti szuverenitást veszélyeztető tevékenységek között azt, ha valaki negatív színben tünteti fel "az ország független, demokratikus jogállami jellegét" vagy "a házasság, a család és a biológiai nemek elsődlegességét" - magyarán, kritizálja a heteronormativitást vagy azt, hogy Magyarország mennyire felel meg a jogállamiság feltételeinek. Az ilyen renitenseket nemcsak ijesztgetik mindenfélével (például vezető tisztségviselőik vagyonvizsgálatával), hanem a külföldről kapott pénzt 25-szörösen kell visszafizetniük, ami még a legerősebb anyagi bázissal rendelkező magyar civil szervezetet is csődbe döntené. Ugyanaz a trükk, mint az örökbefogadásnál: nem mondjuk ki, hogy azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, viszont kikötjük a házasságot mint feltételt, és mivel egy azonos nemű pár Magyarországon nem köthet házasságot (és külföldön kötött házasságát sem ismerik el), eleve kiesnek a pixisből. Ezt hívják közvetett diszkriminációnak.

A Telex fent említett cikke Oroszországhoz hasonlítja a várható végeredményét annak, ha ez a törvényjavaslat jogerőre emelkedik. Engem azonban sokkal inkább emlékeztet az államszocializmusra. Azzal a különbséggel persze, hogy akkor legalább az állam próbált valamit tenni legalább egyes hátrányos helyzetű csoportok segítésére, míg a mostani vezetés nem hagy senkit az út szélén, mert az rossz fényt vetne rá, inkább belöki az árokba.

A civil szervezetek munkája nélkül Magyarország még kevésbé lenne élhető, mint amilyen most. Nem ők azok, akiket ki kéne takarítani innen. Ha Orbán Viktor és sleppje tavaszi nagytakarítást szeretne, vegyen példát a Cat Café ezen lakójáról, és kezdje a tisztogatást saját magán.

A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról? 

Áradás, avagy a pixeles macska rejtélye

 

Az Áradás igazi nemzetközi sikerfilm, amely egyben Lettország első Oscar-díját hozta (a lettek ettől annyira boldogok lettek, hogy a főszereplő cicának szobrot állítottak Rigában). A különböző netes oldalakon is sokan cserélnek véleményt a filmről. A sztori, a szereplők és az üzenet a legtöbb nézőnek szimpatikus, viszont sokan kritizálják, hogy az állatok furán darabosak, "pixelesek".

Mielőtt láttam volna a filmet, ezekre a kommentekre azt reagáltam: az Áradást minimális költségvetésből, egy picike stúdióban, ingyenes szoftver használatával hozták létre, nem lehet tőle túl sokat várni. Miután azonban megnéztem, rájöttem, hogy nem ez volt az ok. Hiszen a tájak, a hátterek döbbenetes hitelességgel vannak megrajzolva, szinte életre kelnek. Ha az alkotók ilyen élethűen ábrázolták a helyszíneket, nem okozhatott volna gondot ugyanígy megrajzolni az állatokat is. Vagyis tudatos döntésről van szó.

A filmtörténetet végigkíséri a hitelesség kontra stilizáltság témaköre. A legelső némafilmek olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyeknél a hang egyébként se fontos (például A vonat érkezése vagy A kisbaba reggelije) - ekkor még maga a mozgókép is nagy szám volt. Amint azonban megjelent az igény, hogy a filmek történeteket meséljenek el, nem lehetett nem észrevenni a hang hiányát mint nehezítő tényezőt. Mivel ilyen módon a film nem lehetett 100%-ban élethű, kialakult egy stilizált nyelvezete, felirattáblákkal és eltúlzott gesztusokkal. Az igazán kreatív alkotók pedig erre alapozva megalkottak egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott antiutópisztikus (Fritz Lang) vagy éppen meseszerű (Georges Méliès) saját világot. Azután jött a hangosfilm, és ismét a realisztikus ábrázolásmód került előtérbe.

A rajzfilmnél ugyanez a folyamat napjainkban játszódik le, hiszen a fejlett szoftverekkel a valóságra a megszólalásig hasonlító képek rajzolhatók. A stilizált Hannah-Barbera és Disney produkciókhoz szokott nézők ugyanúgy rácsodálkoznak ezekre az élethű rajzokra, mint annak idején az első hangosfilmekre. Elég élethűnek lenni, nem kell érdekes vagy elgondolkodtató történetet elmesélni. És ahogy utolsóként a film ezen műfaja is valósághűvé vált, úgy kezdenek elszokni az emberek attól, hogy a valóságtól való elrugaszkodás a művészi kifejezés eszköze is lehet, és kritikussá válnak mindennel szemben, ami nem eléggé élethű, legyenek azok Kolodko Mihály nagyfejű miniszobrai (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html) vagy az Áradás pixeles macskája. Pedig szerintem a macska pont azért pixeles, hogy végig tudatában legyünk: egy művészi alkotást látunk, amelynek nem az a célja, hogy a való világ tökéletes illúzióját nyújtsa. Így kevésbé fog az foglalkoztatni minket, hogy milyen gyönyörűen van megrajzolva a film, hanem a mondanivalójára fókuszálunk. És mindeközben egy kicsit talán visszatérünk a művészet egy olyan értelmezéséhez, amely nem a tökéletesen valósághű ábrázolást tekintette a legfontosabb értéknek. 

David Leavitt: The Lost Cottage, avagy a rutinokról

 

A főszereplő család évtizedek óta minden nyáron két hetet egy új-angliai parti házban tölt, amit kb. úgy képzelek el, mint ezen a képen. Annyira berögzült a családi hagyomány, hogy akkor is ragaszkodnak hozzá, mikor a gyerekek már mind külön élnek, a szülők elváltak, és a korábbi családi otthont is eladták. Mégis elmennek együtt a keleti partra, és próbálják ugyanazokat a dolgokat csinálni - homárt halászni, fagylaltozni, satöbbi - amit korábban is minden évben. Csak hát nyilván az elejétől sejtjük, hogy ez most már nem lesz ugyanaz.

A novella relevanciája a mostani életem szempontjából egyrészt nyilván az, hogy hamarosan végleg lemondok a korábbi lakásomról és mindazokról a tevékenységekről, amelyek hozzá kapcsolódtak. Ugyanakkor akárcsak a család azon tagjai, akik a szülők válása után is ragaszkodnak a megszokott vakációs tevékenységekhez, úgy érzem, a magyar ellenzék is megragadt a rutinokban. Ha a kormány valami nagyon durvát csinál, kimennek tüntetni, elmondják a nagyjából ugyanolyan tartalmú beszédeket, aztán hazamennek. Az ellenzéki politikusok időnként döntő bizonyítékokat ígérnek arra, hogy a kormány lop, csal és hazudik, pedig az ellenzékben ezt már mindenki tudja, a kormánypártiak meg úgyse fogják elhinni. Még az amúgy kreatív hídfoglalások is rutinná váltak. Ami persze ahhoz vezet, hogy egyre fogy a lelkesedés, egyre kevesebben mennek ki, végül ez is elhal majd, mint a korábbi tüntetéssorozatok.

Az ellenzék rutinmegmozdulásaira a kormánynak rutinválaszai vannak, így aztán nem változik a status quo. Azt én sem tudom, mi lenne az a falrengető megmozdulás, ami ténylegesen eltávolítaná Orbánt és a sleppjét, de a rutinellenállás biztosan nem fogja.