J. K. Rowling és az upskirting

 https://archive.ph/7n9uC

Eltérnek a vélemények arra vonatkozóan, hogy J. K. Rowlingnak tényleg elgurult a gyógyszere, vagy csak a Harry Potter-könyvek után már nem tudott olyan jót írni, és valamivel mégis a reflektorfényben akart maradni, ezért döntött úgy, hogy a világ legnagyobb TERF-je lesz. Mindenesetre pár hete azt javasolta, hogy a nők fotózzák le a női vécét jogtalanul használó személyeket (értsd: azokat, akiket születésükkor nem a női nembe soroltak), és tegyék fel a képeket a netre, mert ezek az emberek biztos ártó szándékkal mentek oda. Most nem kívánok abba belemenni, hogy egy férfi teljesen ártatlan szándékkal is használhatja a női vécét (mert mondjuk a férfi zárva van, vagy - mint az sok helyen előfordul - csak a nőiben van akadálymentes fülke és/vagy pelenkázó). Érdekesebb kérdés, hogyan kívánja JKR megállapítani, hogy a vécében található személy biológiailag férfi, hiszen - mint erre leszbikus szervezetek rámutattak - sok leszbikus, de akár ciszheteró nő van, akinek egyszerűen "férfias" a testalkata, arcberendezése és/vagy öltözködési stílusa. Azt gondolom tehát, hogy JKR nem a kézmosás vagy a tükör előtti sminkigazítás lefotózására biztatott, amiből aztán a világon semmi nem derül ki, hanem konkrétan a fülkében végzett tevékenységek megörökítésére. Mondjuk a poszt-op transzokat így se lehet kiszűrni, de szerintem JKR velük nem is foglalkozik, mivel ő megragadt a biológizáló "akinek farka van, az elkövető, akinek nincs farka, az áldozat" diskurzusnál. Nagyobb para, hogy valakit vécézés közben fotózni az upskirting minősített esete.

Az upskirtingről már írt egy kiváló cikket Kovács Bálint, amit idelinkelek: https://hvg.hu/kultura/20250611_metropol-miniszoknyas-nok-fotozas-mi-az-az-upskirt-torveny-zaklatas-nok-elleni-eroszak-ebx. Ebből többek között az is kiderül, hogy sok országban, köztük az Egyesült Királyságban, az upskirting bűncselekmény. Méghozzá az áldozat nemétől függetlenül; a cikk is idéz egy dél-koreai esetet, amikor nőt büntettek meg egy meztelen férfi engedély nélküli lefotózásáért és a fotók online publikálásáért. Tehát JKR még azzal sem érvelhet, hogy az ő értelmezése szerint a transz nők nem nők, és rájuk nem vonatkozik a törvény - vonatkozik az mindenkire, bármilyen neműnek is tekinti magát vagy mi őt. 

A JKR megnyilvánulásán felháborodó nők sokan rámutattak, hogy az általa javasolt fényképezés pont a nők privát szféráját veszélyeztetné, amiért a feminizmus annyi ideje küzd. A TERF-eknek azonban láthatóan fontosabb, hogy elkapjanak egy-egy transz nőt, aki még a bottom surgery előtt bemerészkedik a női vécébe, mint az, hogy a cisz nők hogy érzik magukat, ha bármikor lefotózhatják őket vécézés közben feltételezett imposztorként. Bár látszólag a (cisz) nők biztonságát szolgálná az ötlet, valójában sokkal jobban veszélyezteti azt, mint a női vécét használó transz nők. JKR vécés ötlete felhívja a figyelmet: mindig gyanakodjunk, ha valaki azzal érvel, hogy kizárólag egy adott csoport védelmében javasol vagy vezet be a másik csoportot korlátozó intézkedéseket. A valóban biztonságos vécé pedig olyan, mint amilyet ez a jel sugall:

Maria del Mar Rodriguez: La tuerta - a tenerifei önellátásról

 

Maria del Mar Rodriguez regénye a II. világháború után játszódik Tenerifén, és az egész könyvön végighúzódó téma az élelmiszerhiány. Aki nem kecskepásztor vagy csempészáru-kereskedő, az narancsfa leveléből főz teát, csontokból levest, és különlegesen szerencsés nap az, amikor a fél várost végigjárva sikerül egy darab tojást kapnia. Mint az író-olvasó találkozón kiderült, ebben az időszakban az európai országok gazdasági embargót hirdettek Spanyolországra mint továbbra is fasiszta országra, és mivel a szárazföldön sem volt elegendő ennivaló, a Kanári-szigetekre onnan sem érkezett élelem. 

Ma a Kanári-szigeteken elfogyasztott élelmiszer több mint 90%-a importból származik, amit egyre többen és többfajta okból kritizálnak. A tavasszal tartott tüntetések egyik követelése pont az önellátás volt. Ennek megvalósíthatósága azonban több szempontból is kérdéses. Egyfelől az említett regényből láttuk, hogy a megtermelt élelem még az 1940-es években sem volt elég a lakosságnak, pedig ekkoriban a teljes szigetcsoport területén kevesebben éltek (a wikipédián idézett José Miguel Alzola szerint mintegy 700 ezren), mint napjainkban csak Tenerifén. De még ha megálljt mondanának a bevándorlásnak (mint azt sokan követelik), és mondjuk valami csoda - vagy éghajlati, politikai stb. okok - folytán effektíve csökkenésnek indulna a lakosság száma, akkor sem valószínű, hogy élelmiszer szempontjából a sziget vagy a szigetcsoport önellátóvá válna. Ennek egyik oka az étkezési szokások: a kanariók átvettek egy csomó ételt a szárazföldi Spanyolországból, és például rengeteg disznóhúst és sajtot esznek, viszont marha- és sertéstenyésztés gyakorlatilag nincs a szigeten. Másrészt a jelenlegi mezőgazdaság nagy része monokultúrás, például banántermesztés, és ennek területe is jelentősen lecsökkent, ahogy a tengerparti városok terjeszkedtek. A harmadik ok pedig a klímaváltozás, aminek hatására a sziget déli részének csak igen kis százaléka alkalmas növénytermesztésre. Ezen a vidéken túrázva lépten-nyomon találunk elhagyott tanyákat, ahol annó vélhetően termesztettek valamit, de mára túl forró és száraz az éghajlat ahhoz, hogy ebből meg lehessen élni.

Természetesen környezetvédelmi szempontból fontos lenne, hogy amennyire csak lehet, a helyben megtermelt élelmiszert fogyasszuk. Vannak ebbe az irányba tett lépések, például egy projektben a hegyi falvakban élő idős asszonyokat kérdezik meg, hogy annó milyen gabona- és burgonyafajtákat termesztettek, és igyekeznek ezeket visszahozni. Olykor felbukkannak olyan üzenetek, hogy az angol vagy egyiptomi import krumpli helyett inkább a helyit kéne venni, de olyan kampányokkal nem igazán találkozom, amelyek például a disznóhúsból és tehéntejből készült termékekről próbálják lebeszélni az embereket. De ha mindez megvalósulna, az ugyan egy lépés lenne a környezetbarátabb életmód felé, de nem szüntetné meg azt a helyzetet, hogy rá vagyunk szorulva az import élelmiszerre. Mint a "régen minden jobb volt" üzenetek nagy többsége, a "térjünk vissza az önellátáshoz" szlogen is leginkább a történelmi ismeretek hiányáról tanúskodik. Az ezt képviselőknek, akárcsak egyes magyar demagógoknak üzenem, hogy olvassanak történelmi regényeket, mielőtt múltbeli állapotokat akarnának visszaállítani.

Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!

Steve W. Patterson: Sipor panasza - házimanó pride

 

A címben említett esszé egy érdekes kötetben jelent meg. A "Harry Potter világa" (eredeti címén: "Harry Potter and Philosophy") Rowling regényeit használja fel különböző filozófiai kérdések kifejtéséhez. Sipor (akinek a képét a Harry Potter fandom wikiről kölcsönöztem) házimanó, az ő és társai helyzetét használja fel Steve annak tárgyalására, miért van az, hogy sokan érzéketlenek a hátrányos társadalmi helyzetű csoportok problémái iránt. Az LMBT+ emberek nem szerepelnek a példái között, viszont okfejtése ezzel kapcsolatban is érvényes - különösen, mivel a pride és annak betiltása felszínre hoz számos olyan érvet, amelyek nagyon hasonlóak a manók sorsa iránt közömbös varázslók hozzáállásához. Szóval rögtön az elején hangsúlyozom: itt nem a Lucius Malfoyokról van szó, akik a házimanókat alacsonyabb rendű fajnak - vagy, a párhuzamot kifejtve, a homoszexualitást bűnnek vagy undorítónak - tekintik. Hanem azokról az alapvetően jóindulatú emberekről, mint például Ron, akinek amúgy nincs baja a manókkal, de nem érti, neki miért kéne kiállnia értük.

Az egyik érv, ami pont Ron szájából hangzik el, az, hogy nem kell a manókat felszabadítani a szolgaságból, hiszen jól érzik magukat így. Minden nyilvános Pride-os poszt alatt megjelenik egy olyan komment, hogy "nekem is van meleg ismerősöm, aki nem ért egyet a pride-dal". Mondjuk bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a szóban forgó meleg ember tényleg ellenzi-e a pride-ot, vagy csak a konfliktusok elkerülése végett ért látszólag egyet vadul pride-ellenes ismerősével. De ha az előbbi eset áll fenn, annak is többfajta oka lehet. Ha a médiában kizárólag negatív képet látott a pride-ról, nem csoda, hogy ugyanúgy félreérti a lényegét és céljait, mint egy csomó ciszheteró. Lehet, hogy a saját kis elfogadó buborékában él, és úgy véli, pride-ra nincs szükség, hiszen az LMBT+ embereket semmi hátrány nem éri (mondjuk magyar esetben ezt nehezebben tudom elképzelni). És az sem kizárt, hogy - a Potter-könyvek számos házimanójához hasonlóan - ő is magáévá tette azt a nézetet, hogy ő melegként nem is érdemel egyenlő jogokat, és felháborodik azon az elképzelésen, hogy ha a Békemenetnek szabad végigvonulnia egy évben egyszer (vagy többször) az Andrássyn, akkor az ő közösségének is szabad legyen. Ezt hívja a szakirodalom internalizált homofóbiának, és egy amúgy ellenséges közegben nagyon nehéz nem belesodródni, de pont a pride és más hasonló események segíthetnek, hogy leküzdjük magunkban.

A második érv az, hogy a házimanók elnyomása/a pride betiltása tényleg gáz, de nem annyira, hogy tegyünk ellene; erkölcsileg nem követelhető meg az emberektől, hogy minden rossz dologgal szemben kiálljanak. Erre Steve válasza az, hogy nem kötelező mindenkinek manójogi/LMBT+ aktivistának lennie, de az azért nem igényel különösebb erőfeszítést és igenis elvárható, hogy az elnyomás tényét elismerjük. 

A harmadik, és Steve szerint legerősebb ellenérv, hogy elismerhetjük ugyan a helyzetet problémaként, de ennél sokkal komolyabb gondok is vannak a világban, inkább azokkal kéne foglalkoznunk ( ("de nekünk elsősorban Voldemort ellen kell harcolnunk"/"de hát irtják az esőerdőt/gyerekek ezrei szenvednek bántalmazó családban, nehogy már ez legyen a legnagyobb problémánk!") Ez kicsit hasonló a második érvhez, bár legalább elismeri a problémát, csak nem tekinti prioritásnak. Ám  ahogy a házimanók rabszolgasága nem független a Voldemort elleni harctól - hiszen a halálfalók ideológiájának központi eleme az "aranyvérű" varázslók uralma más fajok felett - , úgy a mi világunkban is összefüggések vannak az elnyomás különböző formái között (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/bolsonaro-az-esoerdok-es-homofobia.html), és az ezek elleni küzdelem is csak úgy lehet sikeres, ha nem korlátozódik egyetlen témára (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/az-allatkinzas-osszefuggesei-az.html). Steve arra is rámutat, idézem, hogy "a nyílt fenyegetésekkel való szembeszállás és a társadalmi méltányosságért folytatott harc közötti választás valójában inkább látszatdilemma, és a társadalmi méltányosságra való törekvés tulajdonképpen részét képezi a világ nagyobb gondjaival szembeni küzdelemnek." (143. old.) A Harry Potter-regényekből kiderül (nem spoilerezek), hogy aki rosszul bánik a házimanókkal, az nagyon megszívhatja, aki viszont kedves velük, az értékes és meglepően nagy varázserejű szövetségesekre lelhet. Ez párhuzamba állítható az LMBT+ választók szavazataival, de nem az egyetlen érv amellett, hogy kiálljunk a pride betiltása ellen. Ha semmi konkrét hasznunk nem lenne belőle, ez akkor is erkölcsi kötelességünk lenne egész egyszerűen azért, mert - és ez Steve zárógondolata - a közöny a társadalmi igazságosság legfőbb ellensége. Ha az elnyomó rendszerek azt látják, hogy senki sem védi meg a házimanókat/LMBT+ embereket, szabadon garázdálkodnak tovább, és ássák alá az emberi jogokat, amelyeknek lefektetése annak idején azt a célt szolgálta, hogy ne ismétlődhessenek meg a holokauszt borzalmai. Ha egyetértünk abban, hogy az emberi élet védelme mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, az emberi jogok védelmét is annak kell tekintenünk.

Akik magukat zárják a Szobába

 

***SPOILER*** 

Talán sokan emlékeznek még erre a 2015-ös filmre egy nőről, akit egy férfi hét éven át fogva tart egy szobában, és ez alatt az idő alatt gyereke is születik. Végül sikerül megszöknie, és bár nehezére esik megszoknia a külvilágot (a fiának még inkább, hiszen ő sosem járt korábban a Szobán kívül), tud kihez fordulni segítségért. 

Ezzel szemben sok embertől hallom - különösen olyan kontextusban, hogy külföldön élő magyaroktól kérnek segítséget - hogy neki senki ismerőse sincs, aki segíthetne. Pedig ugye Magyarországon mindenki kötelezően járt iskolába, a legtöbb embernek élete során voltak szomszédai és munkatársai, hogy a rokonokról ne is szóljunk. Az internet és a közösségi média korában nem olyan bonyolult megkeresni ezeket az embereket és újra felvenni velük a kapcsolatot, ha esetleg azóta el is sodródtunk egymástól. És a nagy számok törvénye alapján biztos vagyok benne, hogy minden magyarnak van olyan rokona, volt iskolatársa, volt kollégája, földije, egykori sporttársa stb., aki azóta külföldre költözött. Aki el akar menni Magyarországról, jobb, ha ezekkel veszi fel a kapcsolatot, akikben megbízhat és akik potenciálisan szintén megbízhat benne, mint hogy vadidegenektől kuncsorogjon segítségért (aminek veszélyeiről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html). Elég sok országban jobb élni, mint Magyarországon, én biztos olyat választanék, ahol jártam már, és vannak ott ismerőseim, akikre támaszkodhatok.

Erre szokott jönni az a válasz, hogy de ő nem ismer senkit, akiben megbízhatna. A nagy számok törvénye alapján megint csak nem tartom valószínűnek, hogy valakit egész élete során kizárólag aljas, számító emberekkel hozott össze a sors, akik csak kihasználni és bántani tudják. Ha valaki mégis így gondolja, annak két oka lehet. Az egyik, hogy szerinte kivétel nélkül minden ember gonosz és ártani akar másoknak, vagy esetleg kifejezetten csak neki. Ez egy pszichiátriai probléma, ami terápiával és/vagy gyógyszeres kezeléssel megoldható (bár a kezelés sikerét nehezíti, hogy ezek az emberek jellemzően az orvosukban sem bíznak, így sokszor nem szedik be, amit az felírt nekik). A másik persze az, hogy emberünk maga bánt szemét módon mindenkivel maga körül, aztán most nagyon csodálkozik, amiért azok nem hajlandók segíteni neki.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy "aki hülye, haljon meg". Ha valaki tényleg olyan mértékben elszigetelődött, hogy nincs kihez fordulnia, akkor is vannak különböző szociális szolgáltatások, amelyek segíthetnek neki (az EU többi tagállamában sokkal inkább, mint Magyarországon). Csak rámutatnék arra, hogy az ilyen mértékű elszigetelődést az emberek többsége legalább részben saját magának köszönheti. Ráadásul, ha nem képes fenntartani azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket eddigi élete során a hazájában, az anyanyelvén gyakorlatilag készen kapott (az iskolában, munkahelyen, lakókörnyezetben), akkor nem nagy sikert jósolok annak, hogy új kapcsolatokat tudjon teremteni egy idegen országban, idegen nyelven, idegen kultúrában (ez alól potenciális kivételt jelenthetnek olyanok, akik az őket sújtó előítéletek miatt szigetelődtek el Magyarországon: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html - bár ők is kereshették volna a közösséget a velük hasonló helyzetben levőkkel). Ahhoz, hogy valaki kiszabaduljon a Szobából, előbb neki saját magának kell lépnie.

Hogyan nagytakarít Orbán Viktor?

 A miniszterelnök poloskás beszédekor még nem volt világos, milyen módon szeretné kitakarítani az ellenzéket. Halász János törvényjavaslatából kiderült: https://telex.hu/belfold/2025/05/14/torvenyjavaslat-kulfoldi-tamogatas-szuverenitasvedelmi-hivatal-szabalyozas

Abban a hitben voltam, hogy minden ismerősöm érti, mit jelent ez a gyakorlatban, de rájöttem, hogy nem, ezért most kifejtem. A "tavaszi nagytakarítás" gyakorlatilag a civil szervezetek megszüntetése, legalábbis a valódi civileké, akiket nem a kormány hozott létre azzal a céllal, hogy lenyúlja a különböző uniós támogatásokat. Ez is része annak, ahogy a FIDESZ próbálja újra felépíteni az államszocializmust (csak most az állam helyett az oligarchák kezében van minden, hogy kevésbé legyen macerás megtartani a pénzt a kormány esetleges bukása esetén). A fiatalabbaknak mondom, hogy az államszocializmusban tilos volt civil szervezeteket működtetni; az első magyar civil szervezet történetét megismerhetitek a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című nagyszerű dokumentumfilmből: https://port.hu/adatlap/film/tv/meleg-ferfiak-hideg-diktaturak-meleg-ferfiak-hideg-diktaturak/movie-166178

A kormány persze nem direktben tiltja be a civil szervezeteket, hiszen az egyrészt túl feltűnő lenne, másrészt az ő fent említett álcivileit is érintené. Ehelyett körkörös technikát alkalmaz. Azok a civil szervezetek, amelyek valódi munkát végeznek a hátrányos helyzetű csoportok segítésére vagy a jogállamiság védelmére, már régóta nem kapnak egy fillért sem az államtól, noha egyébként olyan feladatokat vállalnak át, amelyek az állam kötelességei közé tartoznának (jogsértések feltárása, szegénységben élők felzárkóztatása stb.). A magánadományozásnak eleve nincs nagy hagyománya Magyarországon, plusz az ilyen szervezetek támogatói jóval kisebb vagyonnal rendelkeznek, mint a NER-oligarchák. Mészáros Lőrinc adójának egy százalékából egész közösségi házakat lehetne építeni (ha olyan szervezetnek adná), az én egy százalékom maximum pár csomag írószerre lenne elég. Ráadásul kérdés, hogy külföldön élő magyarként az én adományom minek számítana; annak fényében, hogy közösségünk mekkora része vándorolt el az országból az elmúlt 15 évben, az LMBT+ szervezeteket támogató magánadományokból igen nagy összeg külföldről származik. A cégek közül is jellemzően a nemzetköziek támogatják a civilek tevékenységét. Vagyis a magyarországi civil szféra évtizedek óta szinte kizárólag külföldi forrásokból tartja fenn magát. Fokozottan igaz ez persze az LMBT+, a feminista vagy a jogállamiságot védeni próbáló szervezetekre. Ezért is nevesíti a törvényjavaslat a nemzeti szuverenitást veszélyeztető tevékenységek között azt, ha valaki negatív színben tünteti fel "az ország független, demokratikus jogállami jellegét" vagy "a házasság, a család és a biológiai nemek elsődlegességét" - magyarán, kritizálja a heteronormativitást vagy azt, hogy Magyarország mennyire felel meg a jogállamiság feltételeinek. Az ilyen renitenseket nemcsak ijesztgetik mindenfélével (például vezető tisztségviselőik vagyonvizsgálatával), hanem a külföldről kapott pénzt 25-szörösen kell visszafizetniük, ami még a legerősebb anyagi bázissal rendelkező magyar civil szervezetet is csődbe döntené. Ugyanaz a trükk, mint az örökbefogadásnál: nem mondjuk ki, hogy azonos nemű párok nem fogadhatnak örökbe, viszont kikötjük a házasságot mint feltételt, és mivel egy azonos nemű pár Magyarországon nem köthet házasságot (és külföldön kötött házasságát sem ismerik el), eleve kiesnek a pixisből. Ezt hívják közvetett diszkriminációnak.

A Telex fent említett cikke Oroszországhoz hasonlítja a várható végeredményét annak, ha ez a törvényjavaslat jogerőre emelkedik. Engem azonban sokkal inkább emlékeztet az államszocializmusra. Azzal a különbséggel persze, hogy akkor legalább az állam próbált valamit tenni legalább egyes hátrányos helyzetű csoportok segítésére, míg a mostani vezetés nem hagy senkit az út szélén, mert az rossz fényt vetne rá, inkább belöki az árokba.

A civil szervezetek munkája nélkül Magyarország még kevésbé lenne élhető, mint amilyen most. Nem ők azok, akiket ki kéne takarítani innen. Ha Orbán Viktor és sleppje tavaszi nagytakarítást szeretne, vegyen példát a Cat Café ezen lakójáról, és kezdje a tisztogatást saját magán.

A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról? 

Áradás, avagy a pixeles macska rejtélye

 

Az Áradás igazi nemzetközi sikerfilm, amely egyben Lettország első Oscar-díját hozta (a lettek ettől annyira boldogok lettek, hogy a főszereplő cicának szobrot állítottak Rigában). A különböző netes oldalakon is sokan cserélnek véleményt a filmről. A sztori, a szereplők és az üzenet a legtöbb nézőnek szimpatikus, viszont sokan kritizálják, hogy az állatok furán darabosak, "pixelesek".

Mielőtt láttam volna a filmet, ezekre a kommentekre azt reagáltam: az Áradást minimális költségvetésből, egy picike stúdióban, ingyenes szoftver használatával hozták létre, nem lehet tőle túl sokat várni. Miután azonban megnéztem, rájöttem, hogy nem ez volt az ok. Hiszen a tájak, a hátterek döbbenetes hitelességgel vannak megrajzolva, szinte életre kelnek. Ha az alkotók ilyen élethűen ábrázolták a helyszíneket, nem okozhatott volna gondot ugyanígy megrajzolni az állatokat is. Vagyis tudatos döntésről van szó.

A filmtörténetet végigkíséri a hitelesség kontra stilizáltság témaköre. A legelső némafilmek olyan jeleneteket ábrázoltak, amelyeknél a hang egyébként se fontos (például A vonat érkezése vagy A kisbaba reggelije) - ekkor még maga a mozgókép is nagy szám volt. Amint azonban megjelent az igény, hogy a filmek történeteket meséljenek el, nem lehetett nem észrevenni a hang hiányát mint nehezítő tényezőt. Mivel ilyen módon a film nem lehetett 100%-ban élethű, kialakult egy stilizált nyelvezete, felirattáblákkal és eltúlzott gesztusokkal. Az igazán kreatív alkotók pedig erre alapozva megalkottak egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott antiutópisztikus (Fritz Lang) vagy éppen meseszerű (Georges Méliès) saját világot. Azután jött a hangosfilm, és ismét a realisztikus ábrázolásmód került előtérbe.

A rajzfilmnél ugyanez a folyamat napjainkban játszódik le, hiszen a fejlett szoftverekkel a valóságra a megszólalásig hasonlító képek rajzolhatók. A stilizált Hannah-Barbera és Disney produkciókhoz szokott nézők ugyanúgy rácsodálkoznak ezekre az élethű rajzokra, mint annak idején az első hangosfilmekre. Elég élethűnek lenni, nem kell érdekes vagy elgondolkodtató történetet elmesélni. És ahogy utolsóként a film ezen műfaja is valósághűvé vált, úgy kezdenek elszokni az emberek attól, hogy a valóságtól való elrugaszkodás a művészi kifejezés eszköze is lehet, és kritikussá válnak mindennel szemben, ami nem eléggé élethű, legyenek azok Kolodko Mihály nagyfejű miniszobrai (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html) vagy az Áradás pixeles macskája. Pedig szerintem a macska pont azért pixeles, hogy végig tudatában legyünk: egy művészi alkotást látunk, amelynek nem az a célja, hogy a való világ tökéletes illúzióját nyújtsa. Így kevésbé fog az foglalkoztatni minket, hogy milyen gyönyörűen van megrajzolva a film, hanem a mondanivalójára fókuszálunk. És mindeközben egy kicsit talán visszatérünk a művészet egy olyan értelmezéséhez, amely nem a tökéletesen valósághű ábrázolást tekintette a legfontosabb értéknek. 

David Leavitt: The Lost Cottage, avagy a rutinokról

 

A főszereplő család évtizedek óta minden nyáron két hetet egy új-angliai parti házban tölt, amit kb. úgy képzelek el, mint ezen a képen. Annyira berögzült a családi hagyomány, hogy akkor is ragaszkodnak hozzá, mikor a gyerekek már mind külön élnek, a szülők elváltak, és a korábbi családi otthont is eladták. Mégis elmennek együtt a keleti partra, és próbálják ugyanazokat a dolgokat csinálni - homárt halászni, fagylaltozni, satöbbi - amit korábban is minden évben. Csak hát nyilván az elejétől sejtjük, hogy ez most már nem lesz ugyanaz.

A novella relevanciája a mostani életem szempontjából egyrészt nyilván az, hogy hamarosan végleg lemondok a korábbi lakásomról és mindazokról a tevékenységekről, amelyek hozzá kapcsolódtak. Ugyanakkor akárcsak a család azon tagjai, akik a szülők válása után is ragaszkodnak a megszokott vakációs tevékenységekhez, úgy érzem, a magyar ellenzék is megragadt a rutinokban. Ha a kormány valami nagyon durvát csinál, kimennek tüntetni, elmondják a nagyjából ugyanolyan tartalmú beszédeket, aztán hazamennek. Az ellenzéki politikusok időnként döntő bizonyítékokat ígérnek arra, hogy a kormány lop, csal és hazudik, pedig az ellenzékben ezt már mindenki tudja, a kormánypártiak meg úgyse fogják elhinni. Még az amúgy kreatív hídfoglalások is rutinná váltak. Ami persze ahhoz vezet, hogy egyre fogy a lelkesedés, egyre kevesebben mennek ki, végül ez is elhal majd, mint a korábbi tüntetéssorozatok.

Az ellenzék rutinmegmozdulásaira a kormánynak rutinválaszai vannak, így aztán nem változik a status quo. Azt én sem tudom, mi lenne az a falrengető megmozdulás, ami ténylegesen eltávolítaná Orbánt és a sleppjét, de a rutinellenállás biztosan nem fogja.

Áramszünet Spanyolországban, avagy ismét a szigeti létről

 https://edition.cnn.com/2025/04/28/europe/spain-portugal-power-outages-intl/index.html

(a kép a cikkből van)

Mindenki tudja, hogy tegnap majdnem egész napos áramszünet sújtotta az Ibériai-félsziget országait, és kisebb mértékben Franciaországra és Hollandiára is kihatott. A spanyol szigetek azonban más rendszerről mennek: se nálunk, se a Baleárokon nem volt áramkimaradás. Ugyanakkor a hatásait mi is érzékeltük. Én épp egy adásvételnél tolmácsoltam volna, de ez meghiúsult, mivel nem lehetett elérni a madridi földhivatalt, ahonnan a közjegyzőnek kötelessége a legfrissebb tulajdoni lapot letölteni. 2-3 óra után az internet is felmondta a szolgálatot, mivel azt is a félszigetről irányítják; állítólag egyes mobilszolgáltatók működtek, de nem minden kártyával lehetett csatlakozni rájuk. Az ezzel kapcsolatos tanácsok persze keringtek a közösségi oldalakon, de ugye akinek nem volt nete, nem tudta elolvasni őket.

Már korábban is írtam a szigeti lét kettősségéről: távol vagy a világtól, ugyanakkor nem tudod teljesen kivonni magad annak a történései alól (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/08/csaladom-es-egyeb-allatfajtak-film.html). Mindez az önálló országok esetében is igaz. Ha a Kanári-szigetek független lenne, nem okozna semmi gondot a spanyolországi áramszünet, de ugyanúgy éreznénk például a klímaváltozás hatásait. Bhután a világ egyetlen olyan országa, amelynek negatív az ökológiai lábnyoma, mégis ott is egyre jobban visszahúzódnak a gleccserek. Az sem véletlen, hogy az ukrán háború kitörése után az eddig mindig semleges Svédország felvételét kérte a NATO-ba. A Földön minden hatással van egymásra, még a legeldugottabb zugokat is befolyásolja az emberi tevékenység (a természeti jelenségekről nem is szólva; egyes elméletek szerint a nagy áramszünetet időjárási anomália okozta). Vannak olyan politikusok, akik úgy tesznek, mintha országukat teljesen függetleníteni lehetne a világ többi részétől (például vámokat vetnek ki a lakatlan szigetek pingvineire), de ez előbb-utóbb összeomláshoz vezet.

Donald Trump, a csődtömeg, avagy Make America Small Again

 

***SPOILER***

A Csődtömeg című film igaz történetet mesél el arról, hogyan vitte csődbe egyetlen fiatal bróker néhány év alatt az Egyesült Királyság legrégebbi kereskedelmi bankját. Nick Leeson a saját hasznát kereste azzal, hogy a veszteségeket egy kamu számlára pakolászta el, de ő maga is meglepődött azon, hogy mindez a nagy múltú Barings Bank teljes bukásához vezetett.

A Csődtömeg emlékeztet minket arra, hogy sikeres, nagy múltú, köztiszteletben álló intézmények is nagyot bukhatnak, és ez igaz országokra is. A spanyol gyarmatbirodalom kézenfekvő példa, de a közelebbi múltból gondolhatunk Iránra, és az Egyesült Királyság világpolitikai szerepe is jelentősen lecsökkent a Brexit óta. Ezért aztán nem kis aggodalommal figyeljük, ahogy Donald Trump egymás után pusztítja el az Egyesült Államok külkereskedelmi kapcsolatait, nemzetközi egészségügyi és segélyszervezetekben játszott szerepét, az oktatás szabadságát, a transz és női jogokat, és kiutasít olyan külföldieket, akik jelentősen hozzájárultak az ország tudományos eredményeihez - tönkreteszi mindazokat a dolgokat, amelyek korábban Amerikát a világ szemében naggyá tették.

Trump ámokfutása még azokat is meglepi, akik nem sok jóra számítottak első ciklusa után. Azóta azonban változott a világ. Egyrészt több más országban is jobbra tolódás következett be, és ezektől (köztük Magyarországtól is) Trump ötleteket kaphatott. Az ukrán és a palesztin háború labilisabbá tette a nemzetközi politikai helyzetet. Végül pedig Trump pontosan tudja, hogy ez az utolsó esélye, hiszen egy elnök maximum két cikluson keresztül kormányozhat. Így neki most nincs vesztenivalója, és igyekszik gyorsan mindent tönkretenni, amit tönkre akart.

Vannak, akik számára az egyetlen reménysugár ebben a helyzetben, hogy Trumpnak csak négy éve van. Nekik üzenném, hogy Nick Leeson három év alatt vitte csődbe a Barings Bankot.

Az archivisták, avagy generációk az LMBT+ aktivizmusban

 

A New Yorki Leszbikus Nőtörténelmi Archívum 1974 óta gyűjti a leszbikus múlttal és jelennel kapcsolatos dokumentumokat, tárgyakat. Ami ennél is lenyűgözőbb, többen vannak, akik évtizedek óta vagy akár a kezdetektől részei ennek. A filmben az egyik alapító, Deb Edel büszkélkedik, hogy nemrég volt a 40 éves évfordulójuk, és hozzáteszi, hogy ott tervez lenni az ötvenediken is, bár már kicsit kevésbé aktívan, mint korábban. Nem tudom, így volt-e, a film 2019-es, de a wikipedia tanúsága szerint Deb még él (amúgy ebből a cikkből van a kép arról, hogy néz ki ma az archívum).

Az egyik nagy fájdalmam a magyarországi LMBT+ aktivizmusban az, hogy olyan nagy a fluktuáció. Vannak persze, akik évtizedek óta kitartóan tevékenykednek (érdekes módon pont az archivisták, a Háttér Archívum vezetői jutnak elsőként eszembe), de főleg a fiatalabb generációban gyakori, hogy pár év után abbahagyják. Amikor 2022-ben visszamentem Budapestre az Európai Leszbikus Konferenciára, az önkéntesek nagy részét sose láttam, és ők vagy nem tudták, hogy ki vagyok, vagy nagy kerek szemekkel bámultak rám, hogy úristen, én még élek?

Több oka lehet persze annak, hogy miért tűnnek el az emberek pár év aktivizmus után. Ritkán ugyan, de tudatos döntés eredménye is lehet: volt olyan egyesület, amely a 2000-es években büszke volt rá, hogy már egyetlen alapító sincs ott, mintegy a megújulási képességüket demonstrálandó. (Megjegyzem, azóta az egyik alapító visszatért, az akkori vezetők pedig már sehol nincsenek.) Olyan is előfordul, hogy a régebbi tagok maguktól mennek el, mert úgy érzik, nem tudnak lépést tartani a világ fejlődésével (gondolhatunk itt akár a digitalizációra, akár az identitások egyre növekvő sokféleségére), vagy csak magányosnak érzik magukat a sok fiatal között, hiányzanak nekik a régi harcostársak, akikkel annak idején együtt kezdték. És persze vannak, akik meghaltak vagy külföldre költöztek (ez a New York-i archívum esetében is előfordul, de nyilván kisebb mértékben). Magyarországon ehhez hozzájárul az, hogy munka mellett nehezebb beiktatni az önkénteskedést, ezért vannak, akik felhagynak az aktivizmussal, amikor befejezik a tanulmányaikat. És persze nagyon nem segít a politikai légkör, a civilek állandó vegzálása, illetve maga az a mentálhigiénés állapot, amit a magyar politika eredményez; egy ismerős írta nemrég, hogy a környezetében mindenki annyira ki van bukva, hogy minden energiája az ő segítésükre megy el, és nem tud aktivizmussal is foglalkozni. A politikai nyomáshoz adott esetben hozzáadódhat a nyomás a család részéről, hogy "nem baj, lányom, ha biszexuális vagy, de ne beszélj róla nyilvánosan". Szomorú tendenciának látom például, hogy amint egy LMBT+ ember gyereket vállal azonos nemű párjával, jellemzően visszavonul az aktivizmustól. Egyfelől tény, hogy gyereknevelés mellett kevesebb idő jut aktivistáskodni, de sokkal gyakrabban érzékelem azt a kimondatlan vagy akár kimondott félelmet, hogy ha anyu vagy apu túl nyíltan beszél a szivárványcsaládjukról, akkor a gyereket érheti hátrány. A folyamatos fluktuációnak emellett a kiégés is oka és egyben következménye, hiszen azáltal, hogy az új emberek egy-két év után eltűnnek, még több teher hárul a régiekre.

Szóval tényleg nem könnyű ma Magyarországon LMBT+ aktivistának lenni, de hát valószínűleg Amerikában sem volt az a 70-es 80-as években (erről is sztoriznak a filmben), illetve most megint nem. De szerintem nagyon jó lenne, ha erre nem az lenne a válasz, hogy mindenki visszahúzódik, hanem hogy a közösség tagjai támogatják egymást, segítő hálózatok vagy adott esetben mentálhigiénés szakemberek segítségével igyekeznek megelőzni a kiégést, és tudatos erőfeszítést tesznek, hogy ne csak új önkénteseket toborozzanak, hanem megtartsák a régieket is. Mostanra a mi mozgalmunk is több mint 30 éves, és a körülmények egy pár évtizedes fellendülés után visszaestek a 80-as évek végének szintjére, sőt még lejjebb (mert akkor ugyan volt láthatatlanság, de nem törvényi tiltás hatására). Azért is nagy szükség van a régiekre, mert nekik van tapasztalatuk egy ellenséges közeggel, eszközökkel és ösztönzéssel szolgálhatnak a fiataloknak. A generációk közötti összefogás csak akkor valósulhat meg, ha a generációk jelen vannak.

(A filmet 2025. március 30-án vetítik az LMBT Történeti Hónap keretében.)

Gioconda Belli: El país de las mujeres - A nők országa

 

A történet egy képzelt latin-amerikai országban, Faguasban játszódik, ahol a feminista Erotikus Baloldal Pártja elsöprő győzelmet arat a választásokon. (Az utószóból megtudjuk, hogy ilyen párt tényleg létezett Nicaraguában a 80-as években, csak nem nyert választásokat.) A hatalomra került nők radikális reformokat vezetnek be. Feloszlatják a hadsereget, ugyanakkor rengeteg támogatást nyújtanak a virágkertészetnek, ami Faguast virágnagyhatalommá teszi és sosem látott gazdagságot eredményez az országban. Az általános iskolát megreformálják, szigorú tanterv helyett minden gyerek a saját érdeklődési köre szerint vizsgálódhat, tanárok és az internet segítségével. Közösségi konyhákkal és gyermekfelügyelettel segítik a dolgozó anyákat. Többszáz ezer véletlenszerűen kiválasztott lakost (ugyanannyi nőt és férfit) rendszeres továbbképzésre küldenek a demokrácia alapelveinek és az állampolgári és emberi jogoknak a témájában, és ezeknek az embereknek a szavazata minden választáson és népszavazáson duplán számít. Az államigazgatásban dolgozó férfiakat 6 hónapra teljes fizetéssel hazaküldik, és nőket vesznek fel a helyükre, hogy a nők a férfidominanciától megszabadulva megtanuljanak döntéseket hozni és kiállni magukért. És bár a férfiak körében az új kormány nem minden intézkedése népszerű, végül el kell ismerniük, hogy az országnak javára válnak.

Csodálatos feminista utópia, de van benne egy pici csavar. Az Erotikus Baloldal Pártjának győzelméhez hozzájárult egy vulkánkitörés, aminek hatására a férfiak tesztoszteronszintje jelentősen lecsökkent. A szerző azt sugallja, hogy enélkül valószínűleg nem sikerült volna a politikai fordulat. Ugyanis a hatalmon levők nem engedik ki a kezükből a hatalmat olyan könnyen. Ezt érdemes lenne a magyar kormányellenes erőknek is fejben tartaniuk.

Good-bye, Lenin, avagy Magyarország NDK-sodása

 

A fiatalabbak kedvéért, akik esetleg nem tudják: az NDK a Német Demokratikus Köztársaságot jelenti, vagyis a hidegháborúban kettészakadt Németország szovjet megszállás alatt levő, államszocialista részét. Ezen ország végnapjairól szól ez a zseniális vígjáték, amelyből nemcsak az derül ki, hogy a németeknek van humoruk (olykor), hanem az is, milyenek voltak a mindennapok az NDK-ban. Egyben arra is kapunk valamiféle választ, hogy maradhatott fenn ilyen sokáig az államszocialista diktatúra ebben az országban, ráadásul olyan látványos lázadások nélkül, mint Magyarországon '56 vagy Prágában '68. Még csak azzal sem érvelhetünk, hogy az embereknek nem voltak információi arról, hogy másként is lehet (ez a diktatúrák fennmaradásának fontos eleme, ld. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), hiszen nagyon sok keletnémet családnak voltak rokonai Nyugat-Németországban, a határ közelében a nyugatnémet tévét és rádiót fogni se lehetett ördöngösség, és a nyelvtudás ugye nem jelentett akadályt. Oké, közvetlenül a háború után a földig lerombolt országnak valószínűleg a nyugati felén se éltek sokkal jobban, később azonban változott a helyzet. Hogyhogy nem lázadtak fel az NDK polgárai, látván a határon túli szabadságot és jómódot?

A film főszereplőjének édesanyja jelenti a választ: egy olyan asszony, akit ugyan bosszantanak a rendszer apró hibái, de alapvetően mélységesen elkötelezett az államszocializmus mellett, olyannyira, hogy várja ugyan Németország egyesülését, de ezt egy államszocialista rendszerben képzeli el. Idejét azzal tölti, hogy mindenféle apróságok miatt panaszleveleket írkál a Pártbizottságnak, amely szent meggyőződése szerint elolvassa és programjába beépíti ezeket az üzeneteket. Nem megszüntetni akarja ő a szocializmust, csak megreformálni - ahogy mellesleg annak idején Kádár János, sőt Nagy Imre is mindössze ezt akarta (ezt hajlamosak elfelejteni azok, akik az utóbbit a proletárdiktatúra elleni harc hőseként ünneplik). Az NDK más polgárai mikroellenállásokkal próbálták kijátszani a rendszert, például Josie McLellan Love in the Times of Communism című könyvében ír arról, hogyan trükköztek a naturisták a meztelen fürdőzés tiltása ellen: egyetlen ruhadarabként felvettek egy nyakkendőt, így érvelhettek a rendőrökkel szemben, hogy hiszen ők viselnek ruhát.

Na de hol voltak azok, akiknek ténylegesen nem tetszett az államszocialista berendezkedés? Elárulom: a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK). Valamikor fennállásának elején ugyanis az NDK egy ponton megnyitotta a határokat, és kijelentette: akinek nem tetszik itt, szabadon elmehet. A trükk bevált, az ellenzék el is ment, a kommunisták meg különösebb gondok nélkül elvoltak 1989-ig. 

A FIDESZ legújabb ötlete, hogy a kettős állampolgársággal rendelkező magyarokat ki lehessen utasítani az országból, ha olyasmit csinálnak, ami nekik nem tetszik. Ez egészen NDK-szerű húzás, azzal a szépséghibával persze, hogy itt nincs egy alternatív, demokratikus magyar állam, ahová az egyet nem értőket ki lehetne paterolni. Akinek a magyar az egyetlen állampolgársága, azt nyilván nem dobhatják ki. Viszont nagyon sokan vannak, akik születésük, felmenőik stb. miatt már eleve több ország állampolgárai, vagy akik pont az orbáni diktatúra elől költöztek külföldre és vették föl választott hazájuk állampolgárságát. A FIDESZ ezektől az emberektől akar megszabadulni, ami számára dupla haszonnal jár. Egyrészt lett egy újabb csoport, akiket belehelyezhet az ellenség szerepébe, másrészt pont azokat sikerülne így kitakarítani az országból, akiknek több tudásuk van a világról és a demokrácia működéséről - hiszen ha nem is élnek a második állampolgárságuk szerinti hazájukban, jó eséllyel beszélik annak nyelvét, így hitelesebb információkat kapnak a világról, mint a NER által dezinformált tömeg. Nyilván persze különbség van a "mehettek, ha akartok" és a "húzz el innen" között is, de ez csak azt mutatja, hogy Magyarország diktatórikusabb most, mint a hidegháború idején az államszocialista országok voltak.

Kérdés, hogy ebből a javaslatból ténylegesen törvény lesz-e. Lehet, hogy csak gumicsontnak dobta be a FIDESZ, az is lehet, hogy - mint annyi minden mással - ezzel is csak a határait próbálgatja, nézve, mikor csap le a fejére a nemzetközi közösség. De ha netán tényleg megszavazzák, akkor Magyarország még inkább olyan lesz, mint egy 21. századi NDK, ahol demokráciának álcázott diktatúra van, szarabb a kóla, mint máshol, és az emberek csak mikroellenállásokkal és (a kormányra nulla hatást gyakorló) visszafogott demokratikus eszközökkel próbálnak sikertelenül változtatni a dolgokon.

Hérodotosz: Xerxész, avagy diktátorok kontra természet

 

Hérodotosz írja le azt a legendát, hogy mikor a hullámok elsodorták a Xerxész által építtetett hidat, a hadvezér parancsot adott embereinek, hogy korbácsolják meg a tengert. Persze képzelhetitek, a tengert ez mennyire érdekelte. Aha, pont annyira.

Egy frissen benyújtott javaslat szerint Magyarország az alaptörvényébe bevenné azt a kitételt, hogy az ember vagy férfi, vagy nő. Eleve egy alaptörvénynek vagy alkotmánynak szerintem kifejezetten az állam szervezetével és működésével kapcsolatos dolgokat kellene tartalmaznia (hivatalos nyelv, diszkriminációmentesség, mittudomén), nem pedig a lakosok biológiai jellemzőire vonatkozó megállapításokat (hiszen itt egész bizonyosan biológiai nemről van szó, miután a magyar állam a nemet születési nemként értelmezi). De ha ettől el is tekintünk, akkor sincs hatalma a világ legerősebb diktátorának sem megszüntetni az interszexualitás biológiai jelenségét. A természet nem fekete-fehér, nem szorítható be az emberek által létrehozott mesterséges kategóriákba, bizonyos dolgok mindig ki fognak lógni azokból. Interszex emberek mindig is voltak és lesznek, és ha valaki törvényekkel próbálja megszüntetni ezt a jelenséget, az pont annyit ér és pont annyira röhejes próbálkozás, mint Xerxésznek megkorbácsolnia a tengert.

(kép: moly.hu)

Zelenszkij és Robin Hood, avagy lehetünk gyarmat, de nem mindegy, kié

 

***SPOILER***

Robin Hood történetének számos feldolgozása közül itt most azokra hivatkozom, amelyek - mint például a Mándy Iván-féle - úgy végződnek, hogy Oroszlánszívű Richárd visszatér Angliába, megígéri, hogy helyrehozza elődje igazságtalanságait, Robin Hood és társai pedig hűséget esküsznek neki. Ebben a megközelítésben Robin Hood nem afféle középkori anarchista, csak egy nagy igazságérzettel megáldott csávó, aki a zsarnok ellen fellázad, de az igazságos királynak hajlandó behódolni. 

Az ukrán háború kapcsán vannak olyan hangok, hogy Zelenszkij jobban járna, ha behódolna Oroszországnak (ezt szajkózza például a magyar állam vezetése, valószínűleg nem véletlenül). Olyanok is vannak viszont, akik nacionalista alapon közelítik meg a dolgot, és az ukrán függetlenségi háborúban általánosságban a "nem leszünk gyarmat"-mentalitást látják; ennek kapcsán jelennek meg olyan párhuzamok, hogy ahogy Ukrajna Oroszországtól, úgy Magyarország (vagy bármely más tagállam) az EU-tól jogosan kíván független lenni. Még olyasmit is hallottam, hogy Zelenszkij mindenképpen megszívja, hiszen ha nem Oroszország gyarmata lesz, akkor az EU-é.

Mint általánosságban a nacionalizmust ellenző embernek (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/08/hadas-miklos-ferfiassag-kodjai-avagy-az.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/08/az-istvan-kiraly-az-augusztus-20-i.html stb.), joggal teszitek fel nekem a kérdést, miért támogatom Ukrajnát az Oroszország elleni háborúban. Nos, nem azon nacionalista álláspontból kiindulva, hogy a nemzetállamot mindig minden körülmények között meg kell őrizni. Sőt azt se gondolom, hogy fekete-fehér módon az orosz nemzetiségű emberek mind velejükig gonoszak, míg az EU az a fajta idealizált bölcs király, mint Oroszlánszívű Ricsi a Robin Hoodban. Tisztában vagyok vele, hogy a kis országok nem állhatnak tök egyedül ellen a világ viharainak, és szükségük van szövetségesekre. Ám nem mindegy, milyen értékek mentén szövetkeznek. Azok a fajta értékek, amiket mostanában Oroszország képvisel - a demokratikus értékek vagy az emberi jogok, azon belül a nők és az LMBT+ emberek jogai területén - olyasmik, amikkel nagyon nem tudok azonosulni, és nagyon nem szeretnék olyan országban élni, amely ezeket vallja. Az EU, minden problémája ellenére, még mindig egy olyan értékrendet képvisel, amiben szívesen élek, és amit kívánnék minden országnak, köztük Ukrajnának és Magyarországnak is. Tény, hogy egy államszövetség tagjának lenni valamilyen mértékben korlátozza a nemzeti önrendelkezést, de ha ezért cserébe az ország minden polgárát megilleti a méltóság és az alapvető emberi jogok, akkor üsse kő, felőlem legyünk gyarmat.

Bob szereti Abisholát, avagy szövetségesként hogyan támogassuk LMBT+ szeretteinket

 

Megpróbálom nem elspoilerezni, hogy ki coming outol a második (?) évadban, de egyébként se erre akarok koncentrálni, hanem a többiek reakciójára. Ugye ez azért is izgi, mert az USÁ-ban élő nigériai közösségről van szó, akik különböző mértékben integrálódtak, de nagyon sokuk sose volt olyan helyzetben, hogy egy coming outtal kezdenie kellett volna valamit. Ugyanakkor a maguk módján próbálják kifejezni, hogy támogatják szerettüket: szivárványos bögréket vásárolnak (amiket homofób látogatók esetén elrejtenek), vagy elkísérik őt egy drag brunchra. Vannak, akik kifejezett erőfeszítést tesznek, hogy jobban megismerjék ezt a világot, például szóba elegyednek a drag queennel a buszon, vagy áthívják teázni a szomszédot, akinek szivárványos lábtörlő van a lakása előtt. Büszkén megjelennek LMBT+ szerettükkel a nigériai közösségben, és mikor egy pikniken egy homofób jelenlevő közli, hogy a sült banánból nem eszik, mert azt "egy olyan" csinálta, látványosan az asztalhoz sietnek "imádom a sült banánt!" felkiáltással. Amikor pedig valaki felveti, hogy Olu néni biztos biszex, ha élvezte a drag showt (talán nem túl nagy spoiler, hogy nem Olu néni coming outol), akkor szépen helyreteszik az illetőt - merthogy néha nemcsak az LMBT+ emberek mellett kell kiállni, hanem a szövetségeseik mellett is.

Mióta Orbán Viktor bejelentette, hogy betiltja a pride-ot, sok ciszheteró jelentette ki, hogy idén mindenképpen eljön felvonulni. Ez nagyon fontos és köszönjük szépen, de igazából nem elegendő segítség azoknak az LMBT+ embereknek, akikbe most egy újabbat rúgott a kormány, és akik egyre inkább páriának érzik magukat saját országukban. A pici, hétköznapi gesztusokkal a szövetségesek jelezhetik, hogy a pride-on való vonulásuk nem csupán egy absztrakt ideológiai akció, hanem ténylegesen szívükön viselik LMBT+ barátaik és családtagjaik sorsát. Tény, hogy egy szivárványos bögre nem tudja eltörölni a homofób törvényeket és kormányintézkedéseket, de emlékezteti az LMBT+ embereket, hogy nincsenek egyedül, és erre most nagyon nagy szükség van.

Overbooking, avagy a turizmofóbia elitizmusa

 

Ez a dokumentumfilm a Baleári-szigeteken, különösen Mallorcán egyre durvábbá váló tömegturizmust és az arra adott reakciókat mutatja be. Nem meglepő módon a megszólaltatott helyiek többségét zavarja a tömegturizmusnak legalább néhány, de gyakran elég sok aspektusa, bár a szintén nyilatkozó politikusok és szakértők (köztük egy magyar) sokkal árnyaltabban látják a dolgokat. És ha valaki értő szemmel nézi, elég jól láthatóvá válik, hogy a turisták kézenfekvő bűnbakok mindenféle olyasmiért, ami amúgy nem vagy nemcsak rajtuk múlik. Erre már hoztam egy példát egy korábbi bejegyzésben (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/bocacangrejo-lecementezett-szivecskek.html), de ugyanilyen az, amikor egyes tenerifeiek szerint a turisták okozzák a dugókat az autópályán (akkor hogyhogy tanítási napokon reggel 7 és 9 között fordulnak elő, amikor a legtöbb turista még alszik?), vagy amikor a filmbeli idősek panaszkodnak, hogy a megszokott városnegyedük már nem olyan, mint régen volt. Elárulom, ilyesmi máshol is előfordul, a falu, ahol gyerekkoromban éltem, szintén megváltozott, pedig nem is lett turistacélpont, csak leaszfaltozták az utakat és odatelepült néhány gyár. A filmbeli takarítónők joggal panaszkodnak nehéz munkájukra, de az akkor se lenne könnyebb, ha apartmanok helyett irodákat takarítanának. A nőjogi jogvédőnek is igaza van, amikor aggódik amiatt, hogy a magalufi nightklubokban tárgyiasítják a nőket, de ezt a turizmus hatásának tekinteni kicsit ironikus, mikor félórával korábban a nosztalgiázó bácsi azon panaszkodott, hogy az utcájukban már évekkel ezelőtt bezárt a bordélyház.

Ami azonban főleg a film vége felé szembetűnő volt, az a turizmus osztályaspektusa. El is hangzik, hogy amíg a turisták jól szegregált szállodákban laktak és csak pár híresebb látnivalót és strandot látogattak, a helyieknek nem volt baja velük, most azonban már "mindenhol ott vannak", és a helybéliek napi szinten találkoznak velük. Ez a láthatóságuk indította be a turizmofóbiát, ahogy a magyar társadalomban is akkor erősödtek fel az előítéletek az LMBT+ emberekkel vagy a menekültekkel szemben, amikor láthatóvá váltak. Felmerül persze a (vélt vagy valós) versenyhelyzet, miszerint az Airbnb és más cégek keretében működtetett apartmankiadás miatt a helyieknek nehezebb albérletet találni (mondjuk ezen az önkormányzat segíthetne szociális bérlakásokkal), vagy hogy a korábban eldugott strandok túl ismertté váltak és már túl nagy lett ott a tömeg - ami azért elég irigy megközelítés. Amikor azonban a helyi gazdaságra gyakorolt hatásról vagy a környezetkárosításról van szó, a jóval kevesebbet kritizált szállodai és luxusturizmus igazából sokkal problémásabb, mint az apartmanbérlők. Az utóbbiak maguk gondoskodnak étkezésükről, vagyis a helyi boltokban és éttermekben költik el a pénzt, szemben az all-inclusive szállodák lakóival, a több medencés hotelek, golfpályák és luxusjachtok pedig sokkal környezetrombolóbbak, mint az a turista, aki busszal, kerékpáron vagy túrázva fedezi fel a szigetet.

Vagyis a gazdag turisták kevésbé járulnak hozzá a helyi gazdasághoz és nagyobb mértékben a környezetszennyezéshez, mégis kevesebb az ellenérzés velük szemben. Ami azért is érdekes, mert a filmben megszólaltatott turistaellenes szereplők nagy része kétkezi munkát végez. El is hangzik egy szakértő szájából, hogy jó lenne, ha a mallorcai gazdaság több lábon állna, és meghonosodnának új ágazatok, mint például a technológiai fejlesztés - de ez nem opció, mert a lakosság annyira aluliskolázott, hogy egyszerűen nincs rá ember. Magaluf partizó brit és német fiataljaival szemben ugyanakkora ellenszenvvel viseltetnek a megszólalók, mint Magyarországon az angol legénybúcsúzó társaságokkal szemben, pedig ezek az emberek ugyanúgy a munkásosztály tagjai, mint ők maguk, csak épp a bulinegyedben hangoskodnak és nem a sarki kocsmában. 

Tenerifén idéntől korlátozásokat vezetnek be az apartmankiadásban. Ezek egy részét (például hogy a kiadott ingatlanoknak meg kell felelniük bizonyos minőségi feltételeknek) indokoltnak, sőt üdvösnek tartom, ugyanakkor elég feltűnő, hogy a szállodai turizmust nem korlátozzák. Vélhetően ez részben a nagy szállodaláncok lobbitevékenységének, részben pedig a turizmofóbia elitizmusának köszönhető. Csakhogy ezzel megint a kevésbé jómódúak járnak rosszul, beleértve azokat a turizmus ellen tüntetőket is, akik egy szép napon azzal fognak szembesülni, hogy egy másik országban vagy szigeten épp a saját maguk által ösztönzött intézkedések miatt nem fognak megfizethető szállást találni.

TJ Klune: The House in the Cerulean Sea - Arthur Parnassus kontra szélsőjobbos szivárványcsaládok

 

***SPOILER***

Bocsánat, próbálom nem nagyon szétspoilerezni ezt a könyvet, mert sokat veszít mindenki,  aki nem olvassa el, de a bejegyzésem üzenetéhez pár poént le kell lőni. Ugyebár a történet egy Marsyas nevű szigeten játszódik egy árvaházban, ahol Arthur Parnassus (szerintem JK Rowling sárgul az irigységtől, hogy nem neki jutott eszébe ez a zseniális név) mágikus képességekkel rendelkező gyerekekről gondoskodik. Ezeket a gyerekeket a társadalom kiveti magából, sőt még a létezésüket is elhallgatják, Arthur azonban apjukként gondoskodik róluk (van, aki apának is szólítja). És itt jön a spoiler, bár a kicsit is szemfüles olvasó viszonylag hamar magától is rájön: Arthur Parnassus nem heteró.

Általánosan elterjedt nézet, amit amúgy statisztikák is igazolnak, hogy az LMBT+ emberek szívesen fogadnak örökbe olyan gyerekeket is, akikre senki más jelentkező nincs a koruk, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy problémás előéletük miatt. Ebben persze közrejátszhat, hogy egyes országokban a heteró örökbefogadók előnyt élveznek, tehát előfordul, hogy ők lecsapnak az ép fehér csecsemőkre, az azonos nemű pároknak meg csak idősebb, roma és/vagy fogyatékossággal élő gyerekek jutnak. Ugyanakkor arra is bőven van példa, hogy azonos nemű párok kifejezetten hátrányos helyzetű gyerekekre pályáznak, például a nyugati országokban sokan fogadtak örökbe HIV-pozitív gyerekeket Afrikából vagy Ukrajnából. Az egyik magyarázat, amit maguk az azonos nemű szülők is gyakran felhoznak: ők maguk is kisebbséghez tartoznak, ezért erősebb bennük a tudatosság, hogy egy szintén kisebbségi gyereknek segítsenek, illetve saját diszkriminációs tapasztalataik miatt jobban tudják támogatni a hátrányos helyzetű gyereküket, mint azok a szülők, akiket villámcsapásként ér a társadalmi előítéletekkel való szembesülés.

Ennek fényében meglehetős megdöbbenést válthat ki sokakban, hogy Alice Weidel, a szélsőjobboldali német AfD párt társelnöke, akit nemrég Orbán Viktor is fogadott, egy leszbikus nő, ráadásul bevándorló hátterű élettársával két gyereket nevelnek. Mégis hogy fordulhat elő, hogy egy etnikailag vegyes szivárványcsaládban élő ember egy olyan párt színeiben politizál, amely elutasítja a sokszínűséget?

Nyilván kézenfekvő magyarázat, hogy egyeseknek a hatalomért semmi se drága, de ez csak a történet egy része, hiszen azt nem magyarázza meg, hogyan juthatott el pártjában a társelnöki pozícióig. Ez azért történhetett meg, mert szemben Magyarországgal és Oroszországgal, a legtöbb nyugat-európai államban a szélsőjobb már egyáltalán nem tekinti célpontnak az LMBT+ embereket, sőt gyakori érvük a bevándorlók ellen, hogy azok homofóbok (erre az egyik első példa: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/06/pim-fortuyn-esete-avagy-populizmus-is.html). Pár napja voltam egy előadáson, amely összehasonlította a szélsőjobb tevékenységét hét EU-tagállamban, és többek közt grafikonon ábrázolta azokat a témákat, amelyekkel foglalkoznak. A "gender" kizárólag Magyarországon dominálta a szélsőjobbos diskurzusokat, az összes többi országban a bevándorláson volt a hangsúly. (És nyilván a bevándorlók sem esnek mind ugyanazon megítélés alá; míg Magyarországon minden Európán kívülről érkezőt előítéletesen kezelnek, nyugatabbra az iszlamofóbia dominál, amelyet második helyen épp a "kelet-európai bunkók" elleni előítéletek követnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/sotet-vizeken-afrikabol-kanari.html.) A szélsőjobb mindig is "mi/ők" felosztást alkalmaz, ám az ellenséges "ők"-ből Nyugat-Európában az LMBT+ emberek már átkerültek a "mi"-be. Ami persze nem feltétlenül jó hír, hiszen a bűnbakképzés és az előítéletesség továbbra is folytatódik, csak mások ellen. És annak se igazán örülök, hogy közösségünk egyes tagjai - ahelyett, hogy azt a fajta nyitottságot képviselnék, mint Arthur Parnassus vagy a második bekezdésben említett LMBT+ szülők - beállnak a gyűlölködők közé. Egy pici reménysugarat mégis látok. Ugyanis azáltal, hogy az EU-ban már szélsőjobbos körökben is ciki a homofóbia, Orbán és a sleppje egyre jobban kilóg a sorból. Vagy kénytelenek lelkesen bólogatni Weidel "a család az család" jellegű megnyilvánulásaira, vagy előbb-utóbb egyedül maradnak. És persze ott van még Putyin, de ő újabban más dolgokkal van elfoglalva, egy kis ország fasisztái pedig nem boldogulnak egyedül. Lehet, hogy Orbán előbb-utóbb kénytelen lesz visszafogni homofób és transzfób politikájából, különben szövetségesek nélkül marad Európában.

Tompika, what watch? - Ten watch!

 

Az örökérvényű Casablanca-jelenetet gyakran felemlegetik a magyarok angoltudásának (pontosabban nem-tudásának) illusztrálására. A filmbéli magyar házaspár nemcsak szó szerint fordít anyanyelvéből, teljesen ignorálva olyan nyelvi jelenségeket, mint a többjelentésű szavak, de láthatóan nincs is tudatában annak, milyen szinten nem beszéli a nyelvet. Ez utóbbi jellemzi néhány kései utódukat is, például legutóbb Deutsch Tamást, akinek egy bizottsági ülést megnyitó beszédéről készült videófelvétel napok óta kereng a neten. Ezért nem is fogom ide kitenni, ugyanis a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan Tompika képével se kívánom rontani a blogom színvonalát.

Sokakkal ellentétben nem azt látom a legnagyobb problémának, hogy egy EP-képviselő nem beszél jól angolul. Ugyanis az Európai Unióban az összes tagállam hivatalos nyelvei hivatalos nyelvnek számítanak, így ha például egy bizottságnak van észt és litván tagja, az adott bizottság ülésein kötelesek észt és litván szinkrontolmácsolást biztosítani. Természetesen dönthet úgy egy képviselő, hogy ezt nem veszi igénybe, és láthatóan ezt tette Deutsch Tamás is a szóban forgó ülésen. Vagyis valószínűleg meg volt győződve róla: tud ő annyira angolul, hogy tolmács nélkül is elboldoguljon egy ülés megnyitásával. 

Nyelvtanári és tolmácsi pályafutásom során sokakat másokat is láttam (magyarokat, cseheket és lengyeleket), akik egyáltalán nem voltak tisztában saját nyelvtudásuk szintjével. Volt olyan tanítványom, aki meg volt róla győződve, hogy középfokon beszél angolul, pedig az igék jelen ideje is kihívást jelentett számára. Nyelvvizsgáztatóként is találkoztam olyanokkal középfokon, akik a bemutatkozáson felül semmit nem tudtak kinyögni. Konferenciákon pedig visszatérő tapasztalat az a magyar résztvevő, aki "nem kell tolmácsgép, én értem az angolt" felkiáltással ül be a terembe, majd tíz perc után kioson, mert egy hangot sem ért. Pedig a nyelvtudásnak alapvető eleme lenne az is, hogy tisztában legyünk vele, mit jelent egy nyelvet beszélni, illetve érteni, és a saját nyelvtudásunk körülbelül mire elég.

Szóval ha Tompikának lett volna némi önismerete, tolmácsot kér és minden meg van oldva. Ámde nem így történt. És ezzel nem is az a legnagyobb baj, hogy lejáratja a magyarokat, hiszen ezt már sokan mások is megtették, részben, bár nem kizárólag a nyelvtudásuk hiányával (egy eklatáns példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/a-legy-botranya.html). A legnagyobb baj az, hogy Deutsch Tamás hosszú évek óta ül az Európai Parlamentben és annak bizottságaiban és vesz részt döntésekben - úgy, hogy csak vélt angoltudásával valószínűleg igen keveset ért a történésekből. És simán lehet, hogy nem ő az egyetlen. Magyarország és az EU sorsát olyan emberek befolyásolják, akiknek nyelvi hiányosságaik miatt gőzük nincs, mi folyik és egyáltalán mit szavaznak meg.

Nincs más föld - de van más perspektíva

 

A Nincs más föld című film azt dokumentálja, ahogy Ciszjordániában Izrael sorra rombolja le a falvakat, hogy lakóikat távozásra bírja, az évszázadok óta ott élő palesztinok viszont ellenállnak. Noha mélységes tiszteletet éreztem a filmbeli palesztin aktivisták iránt, akik inkább barlangokba költöznek, de nem hagyják el a földjüket, és - afféle fordított Kőműves Kelemenként - éjszaka titokban felépítik, amit nappal a hadsereg lerombolt, számomra a filmben a legérdekesebb figura Yuval, az izraeli újságíró, aki a palesztinok mellé áll. Pedig ezzel maga is kockázatot vállal - noha nyilván kisebbet, mint palesztin barátai, és ezzel mindannyian tisztában vannak. Amikor nyilvánosan felszólal a hadsereg kegyetlenkedései ellen, élő adásban hazaárulónak bélyegzik, és van, aki kiteszi a képét a közösségi médiára abban a reményben, hogy "majd kap néhány látogatást" (nem tudjuk meg, hogy történt-e ilyen).

Nemrég már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/04/susan-sontag-regarding-pain-of-others.html), hogy az izraeli-palesztin konfliktust hajlamosak fekete-fehéren látni az emberek, és a nézőpontjuk nagyon függ attól, hol laknak és milyen diskurzusokat hallanak. Van például egy eredetileg pesti ismerősöm (nevezzük B-nek), aki valamikor a 2000-es évek elején alijázott, előtte és azóta is hevesen kiállt a FIDESZ politikája ellen és az emberi jogok mellett. Épp ezért eléggé megdöbbentem, amikor a háború kezdetekor véresszájú palesztinellenes szövegeket kezdett posztolni, gyakorlatilag szinonimaként használva a "palesztin" és a "terrorista" szavakat, és ha valaki csak célzást tesz arra, hogy a palesztin áldozatokért is kár, azt azonnal törli az ismerősei közül (ahogy vélhetően engem is fog, ha elolvassa ezt az írást és magára ismer). Persze tudom, mindkét oldalról működik a propagandagépezet és innen távolról nem feltétlenül látunk tisztán, de vannak dolgok, amelyeket Izrael sem tagad (például hogy a palesztinoknak más színű igazolványuk van és ezzel csak korlátozottan mozoghatnak az országon belül), amin azért egy emberi jogi aktivistának legalább egy kicsit ki kellene akadnia. B reakcióját én annak tudtam be (mint a fent linkelt bejegyzésben is céloztam rá), hogy Izraelben olyan mértékű a propaganda, hogy még egy amúgy művelt, intelligens és ellenzéki hátterű ember sem vonhatja ki magát alóla. De akkor mi van Yuvallal?

Egyrészt a választott hazájával mindenki megengedőbb, hiszen különben kognitív disszonancia lépne fel nála ("hát hülye vagyok én, hogy ilyen országba költöztem?") A máshonnan érkező nagyon igyekszik, hogy befogadják, és ennek érdekében olykor pápább lesz a pápánál, míg aki eleve Izraelben született, az könnyebben lehet kritikus anélkül, hogy megkapná a "menj vissza, ahonnan jöttél" beszólást. Ezek persze csak találgatások B esetében, Yuval viszont el is mondja az ő verzióját: középiskola után elkezdett arabul tanulni, és ez egy teljesen új perspektívát nyitott a számára. Egyrészt nyilván megismerte az arab kultúra értékeit, másrészt nyelvtudása által kapcsolatba tudott kerülni a ciszjordániai palesztinokkal, megismerte az ő élethelyzetüket, és összebarátkozott velük. 

Visszatértünk tehát Allport sokszor emlegetett és olykor félreértelmezett kontaktuselméletéhez, egy kis csavarral. Különböző kulturális és nyelvi közösségekből származó emberek esetében az érdemi kontaktus elengedhetetlen feltétele a nyelvtudás. Ennek hiányában gyökeret verhetnek a sztereotípiák: B gyakorlatilag úgy beszél a palesztinokról, mintha a nép minden egyes tagja az Iszlám Állam terroristája lenne (nem, nem azok), de akár a Tenerifén élő, de a helybéliekkel személyes kapcsolatot nem ápoló magyarok is sorra posztolják a közösségi médiában azokat a hülyeségeket, amelyeket populista híroldalakon láttak, és amelyek köszönő viszonyban sincsenek a canariók valódi gondolkodásával. A nyelvtudásra tehát nemcsak azért van szükség, hogy a külföldi hírek segítségével kevésbé vezessen minket félre a saját kormányunk propagandája (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html). Aki nyelvet tanul, észrevétlenül kultúrát is tanul, fejlődik benne a nyitottság és az empátia. Ha nem is vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, az összes háború megszüntethető lenne ennek segítségével, talán többen lennének olyanok, mint Yuval, akik felismerik, ha saját kormányuk igazságtalanul cselekszik.

Cat Stevens, Elon Musk és a vad világ

 

https://www.youtube.com/watch?v=-xLfxNuW-xo&ab_channel=IncognitooZ

Ha valaki, hát Cat Stevens tudja, milyen vad olykor a világ. Mikor karrierje csúcsán állt, megjelent róla egy kép, amelyen swastikát viselt. Korábbi rajongók ezrei fordultak el tőle és törték össze Cat Stevens-lemezeiket, ő pedig hiába magyarázta, hogy nem náci, hanem indiai vallási szimbólumként viselte a jelképet, és amúgy meg soha nem mondott, énekelt vagy sugallt semmi olyasmit, hogy egyetértene a nácizmussal. Egyébként nem tört teljesen derékba a karrierje, de azért megszívta, hogy összefüggésbe hozták a nácikkal.

Elon Musk náci karlendítése után szintén nagyon sokan elfordultak tőle, bár Tesláikat inkább eladni próbálják, mint összetörni (ez nyilván abból fakad, hogy azok kicsit drágábbak, mint egy bakelit-lemez). Musk előjött valami igen gyenge magyarázattal az autizmusáról, amit csak azok vesznek be, akiknek fogalmuk sincs róla, mit jelent ez az állapot, valójában azonban nem tűnik úgy, mintha különösebben izgatná a dolog. Nyilván maradnak még hűséges hívei, de még ha mindet elveszítené, az sem érdekelné igazán. Azok, akik azt gondolják, hogy az anyagi érdekek majd megakadályozzák a vezető pozícióban levő embereket abban, hogy túlságosan durva dolgokat csináljanak (legyen szó Muskról, Trumpról vagy Orbán Viktorról), nem veszik figyelembe, hogy nem mindenkit a pénz motivál. Elon Musknak (akárcsak Orbánnak és sleppjének) már most hatalmas vagyona van, nem feltétlenül akarják azt növelni, sőt az sem feltétlenül izgatja őket, ha veszítenek belőle. Nekik hatalom kell. És amíg a hatalmi pozíciójukat nem veszélyeztetik fasiszta vagy egyenesen náci megnyilvánulásaik - hiszen Muskot nem váltották le frissen megszerzett miniszteri pozíciójából, és Orbán Viktort is újra és újra megválasztják a magyarok gyűlöletkeltő kampányai ellenére - , addig anyagi ösztönzőkkel nem igazán lehet mit tenni ellenük. Ezt a kocsijukat eladni próbáló Tesla-tulajdonosok mellett az Európai Uniónak is mondom.

Bocacangrejo, a lecementezett szívecskék falva

 https://www.eldia.es/tenerife/2025/01/21/lugar-masificado-amor-vuelta-normalidad-113572899.html?utm_medium=Social&utm_campaign=Echobox&utm_source=Facebook&fbclid=IwY2xjawH843ZleHRuA2FlbQIxMQABHR3Q2N4T01c3hxT9xZeDAfHpsBK5cI1uweSMONVw9odXbXlr3Zq0xdFrJg_aem_uNZhWTax0Iw7QoWkoLMi3Q#Echobox=1737454756

Bocacangrejo kicsiny halászfalu Tenerife keleti partján, ahol az egyik lakosnak, Rafának, pár éve szokatlan ötlete támadt: a falu tengerpartját telefestette szívecskékkel. A faluból hamarosan turistalátványosság lett, özönlöttek ide az emberek (bár főleg a szigetről, a külföldi turisták körében annyira nem volt ismert). 

A kép a cikkből származik, ugyanis a szívecskék ma már nem láthatók. Kb. fél éve egy reggel arra ébredt a sziget, hogy a korábban színes sétány le lett cementezve. Mint kiderült, maga Rafa tette tönkre saját művét, elsősorban azért, mert graffitik jelentek meg egy-két alkotáson, de a cikk azt sugallja: a falu "vissza akart térni a normalitáshoz", most végre megszabadultak a rengeteg látogatótól.

Noha megértem Rafa kétségbeesését, azért megjegyezném, hogy amit ő csinált, az is graffiti, tehát nem nagyon van alapja mások graffitijén kiakadni, ez egy ilyen műfaj. Ráadásul a művein megjelent, firkaszerű graffitiket jellemzően nem turisták, hanem bandák csinálják, és függetlenek a meglevő dekorációtól; simán lehet, hogy a szürkére cementezett falakon is feltűnnek majd. Itt inkább arra a megközelítésre szeretnék itt reflektálni, hogy "de jó, hogy végre nem jönnek a látogatók és visszatérünk a normalitáshoz". Gyakran hallani ugyanis ilyen kommentárokat a turistacélponttá vált helyeken, de vannak vele problémák.

A tömegturizmus ugye viszonylag újkeletű jelenség; a 20. század előtt csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy elutazzanak megtekinteni egy-egy szép várost, tájat vagy múzeumot. Ahogy az utazás olcsóbbá vált és minden munkahelyen megjelent a fizetett szabadság intézménye, egyre többeknek adatott meg ez a lehetőség. Azok a canariók és mások, akik panaszkodnak a környékükre látogató turisták miatt, maguk is rendszeresen utaznak külföldre vagy akár látogatnak el turistacélpontokhoz az országukon belül, tehát kicsit ironikus, amikor a turizmus korlátozásáért lobbiznak. Persze a helyi lakosok védelmében lehet pl. korlátozni a látogatók számát vagy belépődíjassá tenni bizonyos helyeket, bár Bocacangrejo valószínűleg jobban járt volna néhány biztonsági kamerával (és ezeket még mindig tanácsos lenne felszerelni, mert ahol a bandák megjelentek, nem fognak eltűnni csak azért, mert már nem színes a fal). De nem véletlen, hogy korábban zárt országok, mint Szaúdi-Arábia vagy Bhután, is nyitni kezdtek a turizmus felé, mert napjainkban ez az egyik legjövedelmezőbb gazdasági ág. Biztos vagyok benne, hogy Bocacangrejo vendéglátóipari egységei, sőt más vállalkozásai is jelentősen profitáltak a szívecskék miatt érkező látogatókból.

Mindeközben a hagyományos ágazatok, különösen a mezőgazdaság, egyre kevésbé jövedelmezőek. A klímaváltozás miatt sok helyen, így Tenerifén is, nagy területek váltak művelhetetlenné; egy előadáson hallottam egy statisztikát, miszerint az itt fogyasztott élelmiszerek több mint 90%-a importból származik. Szintén a klímaváltozás, valamint a túlhalászat miatt a halászatból is egyre nehezebb megélni. Gyakoribbakká váltak a heves hullámzással járó szélviharok, amikor a halászok nem mehetnek ki a tengerre. Ráadásul Bocacangrejo közel fekszik a keleti part ipari kikötőihez és olajfinomítóihoz; egyetlen baleset okozta szennyeződés, és előfordulhat, hogy az itt fogott halak már nem fognak megfelelni az egészségügyi előírásoknak, akár hónapokon keresztül. Részben ezek miatt általános jelenség, hogy a fiatalok nem akarják folytatni a családi mezőgazdasági vagy halászati vállalkozást, inkább a szolgáltatásokban keresnek munkát, többek között épp az idegenforgalomban, és a falvakból a városba költöznek.

A bocacangrejói szívecskék története olvasható úgy, mint a meg nem értett művészé, aki efölötti keserűségében elpusztítja saját alkotását (ennek persze van hagyománya, ld. Georges Méliès), vagy mint egy olyan falué, amely vissza akar térni a múltba és/vagy képtelen alkalmazkodni a jelenhez. Csakhogy az a múlt, amelyhez Bocacangrejo visszatérne, már nem megvalósítható. Az emberek nehezen szoknak hozzá a változásokhoz, de ha az internethez és az okostelefonhoz sikerült, érdemes a turizmushoz is így hozzáállni, mert - bár nem mindenki számára világos ez - sokkal nagyobb mértékben járul hozzá az anyagi jólétükhöz és a mindennapi kényelmükhöz, mint a másik kettő együttvéve. A szívem mélyén remélem, hogy Rafa egy nap ismét elkezd szívecskéket festeni a falu part menti sétányára - különben fennáll a veszély, hogy Bocacangrejo egy nap elnéptelenedett kísértetfaluvá változik.

Sötét vizeken: Afrikából a Kanári-szigetekre

 https://www.youtube.com/watch?v=ajX6NaVks3w&ab_channel=BBCNewsAfrica

A BBC ingyen elérhető dokumentumfilmje (ld. a linken) arról a jelenségről szól, amit sajnos rendszeresen tapasztalunk itt a szigeteken: törékeny hajókon összezsúfolódott afrikai menekültek érkeznek olyan leromlott állapotban, hogy gyakran kórházi kezelést igényelnek vagy akár pár napon belül meghalnak. Vannak olyanok is, akik már az utat sem élik túl, sőt a filmben szó esik egy csapat tizenéves lányról, akik még magát a hajót sem érték el, mert kis csónakjuk odaútban felfordult. A film riportere, a hihetetlenül szimpatikus Mame Cheikh Mbaye - aki nemcsak több nyelven folyékonyan beszél, de igyekszik kapcsolódni a saját és beszélgetőtársai érzelmeihez - azt próbálja kideríteni, miért vállalkoznak mégis sokan erre az útra. Egy percig sem titkolja, hogy a hozzáállása nem semleges: miután évekig segített menekülteket a Kanári-szigeteken (amiről szintén megnéznék egy dokut, kedves BBC, csak szólok), visszaköltözött Szenegálba, és szakképző kurzusokat szervez ottani fiataloknak, hogy azok könnyebben találjanak munkát és ne kelljen a több mint ezer kilométeres veszélyes útra vállalkozniuk. Mégis vannak, akik hajthatatlannak tűnnek, hiába van végzettségük vagy, mint a főszereplő Mouhamednek, szépen gondozott kertjük és családjuk valahol vidéken. Ezek az emberek nem feltétlenül az éhezés vagy polgárháború elől menekülnek, egyszerűen meg vannak győződve róla, hogy Európában jobb életük lenne.

Persze a szomszéd fűje/nője mindig zöldebb, és ha valaki csak a turistabrosúrákból vagy az Instagramról tájékozódik egy adott helyet - jelesül esetünkben a Kanári-szigeteket - illetően, azt érhetik csúnya meglepetések. Cheikh a Kanári-szigeteken is beszélget menekült ismerősökkel, akik némileg csalódottan vették tudomásul, hogy egyáltalán nem könnyű munkát találniuk, ráadásul a rasszizmus is felkészületlenül éri őket, ilyesmit Szenegálban vagy Gambiában nem igazán tapasztaltak, hiszen ott alig élnek fehérek. Nem tudtam nem látni a párhuzamot a Tenerifére (vagy máshova külföldre) költöző magyarokkal. Amellett, hogy gyakran irreális elképzeléseik vannak az itteni munkalehetőségekről és arról, hogy a helyi magyar közösség mennyire tud ezekben segíteni (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/a-zurichifloridaitenerifei-expressz.html), sokan arra sincsenek felkészülve, milyen egy idegen országban élni. A bevándorló még a legnyitottabb társadalomban is hátrányban van a helyiekhez képest - főleg akkor, ha más az anyanyelve és/vagy nincs megfelelő kapcsolati hálója - és bár a magyarok bőrszínre nem különböznek, egy nyugat-európai országban "csóró keletieknek" számítanak. Azok a magyarok, akik szokásaikban nem igazán alkalmazkodnak az új környezethez (erről írtam pl. itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html, de gondolhatunk a törvényi kiskapukat kereső magyarokra, vagy azokra, akik éttermekből fizetés nélkül távoznak és ezzel még dicsekednek is az interneten) hozzájárulnak a magyarellenes előítéletek kialakulásához, ami tovább nehezíti többi honfitársuk helyzetét, legyenek az utóbbiak bármilyen becsületesek. Ha valaki Magyarországon a többséghez tartozott (tehát nem roma, LMBTQ+ ember, testi fogyatékossággal élő stb.), annak nemcsak az új környezethez, szokásokhoz, éghajlathoz, emberekhez stb. kell alkalmazkodnia, hanem azt is fel kell dolgoznia, hogy hirtelen kisebbségbe került. (A fogyatékosságnál azért hangsúlyoztam, hogy testi, mert pl. egy autistának más okokból lehet gondja az új helyzetekhez való alkalmazkodással.) Ezzel szemben a külföldre kivándorolt magyarországi roma, LMBTQ+, testi fogyatékossággal élő vagy fogyatékos gyereket nevelő ismerőseim jellemzően gyorsan beilleszkednek és jól érzik magukat - ők már hozzászoktak a kisebbségi léthez, és még az esetleges magyarellenes előítéletek mellett is sokkal könnyebb magyarnak lenni Ausztriában vagy Tenerifén, mint melegnek vagy romának Magyarországon.

Egy magyarnak Tenerifére kiköltözni nem jár olyan életveszéllyel, mint a filmbéli afrikaiaknak. Ugyanakkor, mivel EU-s polgárként nem kaphat menekültstátuszt, az a fajta segítség sem áll rendelkezésére, amelyet a menekültek kapnak, hogy új életet kezdhessenek. Szerencsés esetben vannak már itt ismerősei, akik előkészíthetik neki a terepet, de itt élő vadidegen magyarokra támaszkodni mindkét félnek kockázatos (ld. a zürichi expresszes blogbejegyzést). Aki idejön, annak egy ismeretlen közegben kell gyakran a nulláról újjáépíteni az életét, csak magára hagyatkozva. Erre nem mindenki képes, még akkor se, ha azt hiszi magáról. Nyilván önismeret kell ennek belátásához, és azt nem adhatok senkinek; a legtöbb, amit tehetek, hogy ilyen bejegyzésekkel próbálok valamennyire reális képet adni nekik arról, mire számíthatnak.